Gyerekként mindig valami furcsa borzongással teli várakozással töltött el, ha bementünk a Főnix bútorboltba. Egyáltalán nem érdekeltek a kanapék meg a szekrénysorok, az épület falai sem voltak díszítettek, viszont az olyan részletek, mint az ablaknyílások, a pártázatos párkányok vagy a sok kis kupola között mindig felfedeztem valami újat. Utáltam a teljesen oda nem illő fém lépcsőt, viszont a félemeletről tökéletes volt a rálátás az egész épületre, ami talán egyszer majd újra látogatható lesz, de ne szaladjunk ennyire előre. A gyöngyösi zsidóság története nem csak a mára meglehetősen elhanyagolt, jobb sorsa érdemes zsinagóga miatt érdekes. 

Gyöngyösön már a középkorban is éltek zsidó kereskedők, aztán a 18. században egyre nagyobb lett a közösség, és ezzel együtt a gazdasági jelentőségük is növekedett, 1820-ra például az Orczy család – az ő kastélyuk ad helyet jelenleg a Mátra Múzeumnak – jövedelmeinek jelentős része a zsidó családok kezelésébe adott földesúri privilégiumokból származott. (A gyöngyösi zsidóság történetét Horváth László kutatta, az erről szóló könyvét 1999-ben adta ki.) 

A gyöngyösi zsidók az Orczy bárók jóvoltából magában a mezővárosban élhettek, ami azért volt kiváltság, mert az akkori törvények értelmében máshol csak a városok melletti falvakban lakhattak. Az egri zsidóság például javarészt Verpeléten élt, így a Heves megyei zsidóság kulturális, kereskedelmi, gazdasági és egyházi központja Gyöngyös lett.

Gyöngyös, a béke szigete

Nagyon szerettek volna zsinagógát és rabbit, ezt 1790-től hivatalosan is kérvényezték. 1795 végén megalakult Chevra Kadisa egylet, aminek feladata a halottak hagyományoknak megfelelő eltemetése volt, de tulajdonképpen ez volt a későbbi hitközösség elődje. A pletykák szerint imaházak és rabbi is volt már a mezővárosban, igaz nem hivatalosan, ezért nem is maradtak erről megbízható feljegyzések. Az egri püspök annak ellenére utasította el 1797-ben a zsinagógaépítési kérelmet, hogy akkor már a városban népes zsidó közösség élt. Az első ismert temetőt 1803-ban jelölték ki számukra, aztán 1837-ben megnyílt a kedvezőbb fekvésű, máig létező új zsidó temető.

Az első zsinagóga végül 1816-ban épült fel Gyöngyösön Rabl Károly tervei alapján. Az épület a mai napig áll, jelenleg a Gyöngyösi Városi TV székháza, igaz már csak nyomokban emlékeztet a régi képére, jórészt átépítették a második világháború után.

Az országban a szabadságharc utáni időszakban több helyről, például Egerből is ki akarták kergetni a zsidó vallásúakat, Gyöngyös viszont a béke szigete volt, ahol szó szerint értelmezték a szabadság, egyenlőség, testvériesség fogalmát. 1871-ben az ortodoxok is megteremtették a maguk országos szervezetét, így Gyöngyösön már több vallási irányzat volt jelen, az ortodoxok és a neológok mellett megjelent egy harmadik felekezet, a status quo ante közösség, amelyhez a helyi zsidóság meghatározó része csatlakozott. Az ortodoxok kiválásakor ők tartották meg az épületeket, intézményeket és például az anyakönyvezés jogát is. Közben folyamatos volt az asszimiláció, a város továbbra is a békés együttélés mintapéldája maradt. Az első világháborúban a zsidó közösség kórházat létesített a háború sebesültjei részére, és jótékonysági segítőakciókat szerveztek nem felekezeti alapon.

Közbeszólt a tűzvész

Sosem jöhet jókor egy tűzvész, de Gyöngyösön 1917-ben pont akkor érkezett, mikor a tűzoltók többsége a fronton harcolt. A katasztrófában a város jelentős része megsemmisült. A tűz martalékává vált a Fő tér, a Szent Bertalan-templom, ahogy az 1897-ben felújított és kibővített zsinagóga (ennek a helyére épült 1930-ban az új), a zsidó menház és a fürdők is, egyedül az ortodox patakparti templom maradt meg. A városban összesen 559 ház veszett teljesen oda.

A tűzvész után a gyöngyösi zsidóság sokáig küszködött azzal, hogy a porrá égett épületeket pótolja. A feljegyzések szerint ahogyan erősödött közben a világban az antiszemitizmus, úgy oldódott a feszültség az ortodox és a status quo ante közösség között. Utóbbi átmenetileg egy pótimaházat építtetett – ez volt később a Szabadság mozi, ma pedig a kormányablak –, és elkezdődhetett az új zsinagóga építésének tervezése. Az ortodoxok a régi épületükben maradtak, a rituális fürdőt is felújították.

A monumentális nagytemplomot végül 1930-ban szentelték fel, tervezője a legismertebb hazai zsinagógaépítész, Baumhorn Lipót és Somogyi György volt (a gyöngyösi zsinagóga az 1932-ben meghalt Baumhorn utolsó megvalósult munkája). Az épület az akkor több mint 2000 fős helyi zsidó közösség gazdasági erejét és optimizmusát tükrözte, de csak 29 évig működhetett zsinagógaként.

A nagy zsinagóga elkészülte utáni években Európában és Gyöngyösön is növekedni kezdett az antiszemitizmus, a városban elég nagy népszerűségnek örvendett a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, főleg, hogy Szálasi Ferenc fiatal tisztként éppen Gyöngyösön állomásozott, ezért sokan személyesen ismerték.

A helyi nyilasvezetők 1944 októbere után fegyveres pártszolgálatot szerveztek, a bujkáló zsidók mellett a baloldaliakat is üldözték és internáltatták. Gyöngyösön a gettósítási rendelet 1824 főt érintett, a városban rengetegen próbáltak nekik segíteni, voltak akik élelmet vittek vagy a rájuk bízott értékeket, iratokat rejtegették, a gyöngyösi gimnázium tanárai még a gettó falán belül élőket is megpróbálták tanítani és leérettségiztetni, többen pedig iratokat hamisítottak, embereket bújtattak és saját életüket kockáztatták, hogy ismerőseiket vagy ismeretleneket megmentsenek a haláltól. Végül alig 120-150 fő tért vissza Göngyösre a deportálásból, a legoptimistább becslések szerint a közösségből úgy 500-an élhették túl a második világháborút, de többségük nem jött vissza a városba.

A németeket 1944. november 18-án űzték ki Gyöngyösről, ezek után a hitközösség próbált a hazatérőknek ruhát és élelmet biztosítani, valamint a zsidó házakat, üzleteket és értékeket megóvni. A feszültség érezhető volt, sokan költöztek Budapestre, de jelentős volt azoknak is a száma, akik Izraelbe vándoroltak, vagy nyugatra költöztek.

Az új zsinagóga alig húsz évvel korábban azzal a tudattal épült, hogy több ezres hitközséget kell kiszolgálnia, az 50-es évekre azonban már alig kétszáz hívő maradt, aki rendszeresen látogatta. De sosem merült fel bennük, hogy megváljanak a zsinagógától, sőt a felújítást tervezték, csakhogy a Magyar Izraeliták Országos Irodája 1959-ben egyszerűen eladta a fejük fölül a templomot, mit sem törődve a helyiek felháborodásával. A hitközség 1995-ig működött egy szerény imaházban, aztán megszűnt, de 2015-ben újjáalakult.

Hamarosan az épület is visszakerült a hitközséghez, akik szeretnék felújítani, és kulturális központtá alakítani. Az évekkel ezelőtt 1,5 milliárd forintra becsült költségű rekonstrukció indulását már többször beharangozták az elmúlt években, de hogy végül mikor kezdődik el, azt egyelőre nem tudni.

 (Borítókép: Ajpek Orsi / Index)