Most, amikor a koronavírus miatt épp minden bedől, ami filmekkel kapcsolatos, miért indul egy új magyar filmfesztivál Veszprémben?

Amikor elkezdtük szervezni, ez még nem volt beszámítva. Viszont már a legelején is hangsúlyosan szabadtéri helyszíneket vizionáltunk, ami most némiképpen covid-kompatibilissé teszi a Veszprém-Balaton Filmpikniket, de nyilván nem ez a fesztiválunk alapvető jellemzője. Muszatics Péter fesztiválszervezővel az volt a tervünk, hogy középtávon egy jelentősebb, a magyar film brandjét erősítő fesztivált hozzunk létre Veszprémben-Balatonfüred helyszínekkel, a későbbiekben esetleg a közvetlen régió más helyszíneit is bekapcsolva. Ez a térség megfelelő energiabefektetéssel, akár lépésről-lépésre, de számottevő nemzetközi érdeklődést is kiváltó magyar mozgóképes fesztivál helyszínévé válhatna nyaranta.

Milyen filmek láthatóak a fesztiválon?

Alapvetően az elmúlt év Mozgófilm Szemléjének díjnyertes filmjeit mutatjuk be több kategóriában. A mozifilmek között lesz egy premier is, Buvári Tamás széleskörű regionális összefogással készült, a Káli medencében forgatott, Magdolna című filmje. Emellett lesznek tévéfilmek, sorozatok, dokumentumfilmek, kisjátékfilmek, animációs alkotások, az életműdíjakat illusztráló mára klasszikussá vált magyar művek, mint pl. az Álmodozások kora, A tanítványok, valamint olyan filmklasszikusok, amelyek a Balatonhoz kapcsolódnak. Fontos megemlítenem két szakmai találkozónkat is a harmadik napon, amelyeken a forgalmazás és a gyártás járvány alatti és remélhetőleg utáni stratégiáiról lesz szó.

Helyszínek?

Veszprémben szabadtéren a Várnál, a Szentháromság szobornál, illetve zárt térben a Hangvillában és az Expressóban vetítünk, Balatonfüreden a Balaton moziban és a Tagore sétányon lesz egy-egy szabadtéri helyszín. A legtöbb film után közönségtalálkozóra várjuk a nézőket.

Ez lesz tehát a 2023-as Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat első hivatalos eseménye. Tulajdonképpen mit jelent az, hogy valami, egy város, egy régió Európa kulturális fővárosa?

Eredetileg, a kiváló görög színésznő és kultuszminiszter, Melina Mercouri vetette fel a javaslatot a nyolcvanas években, hogy legyen évente egy európai város a kontinens, pontosabban az EU kulturális fővárosa. A kezdetben e címmel az európai szellem és kultúra képviseletére jelölt európai fővárosok, Athén, Berlin, Párizs stb. adottságaik révén könnyedén tölthették be annak idején ezt a szerepet. Ám idővel egyre kisebb városok nyerték el a címet, és az akkora településeknek, mint Pécs, Veszprém, vagy Galway nyilván sokkal pontosabban át kellett és át kell gondolniuk, hogy mit jelenthet az ő esetükben a földrész kulturális képviselete. Fel kell mérniük, mit kommunikáljanak magukról, mit emelnek ki a hely különleges értékeiből, mit helyezhetnek európai perspektívába. Nagy lehetőség, és egyben nagy kihívás, hogy a helyi értékeket felfedezve a fenntartható fejlődési lehetőségeket is meg kell határozniuk, azt, hogy milyen módokon lehet egy város, illetve egy régió identitását kulturális eszközökkel hosszú távon erősíteni.

Mennyi pénz van minderre?

Az EKF-ek történetében nem szokatlan, de mindenképpen jelentős összeget, ötven milliárd forintot szavazott meg erre a célra a kormány. Ez a magyar adófizetők hozzájárulása. Az EU egy ehhez képest szerény összegű díjjal száll be. Húszmilliárd forint körüli összeg fordítható veszprémi és régiós kulturális tartalmakra, eseményekre, intézményi és közösségi programokra, kapacitás- és tartalmi fejlesztésekre, városképi projektekre, és így tovább, az összeg nagyobbik része kulturális jellegű, infrastrukturális beruházásokat céloz.

Mivel kápráztatjuk el a világot és magunkat ebben a térségben 2023-ban?

Célkitűzésünk, hogy a várost és a régiót európai láthatóságú, a kreatív ipar számára is vonzó, jelentős kulturális régióként pozicionáljuk. Ez egy igen egyedi térség, fontos, hogy Veszprém, a Bakony és a Balaton a kreatív, kulturális aspektusokban ismerje fel közös identitását. A helyi kezdeményezések támogatása mellett szívügyünk az intézményi, edukációs kapacitások fejlesztése, a különböző formátumú kulturális, kreatív intézmények, kezdeményezések közötti kapcsolatok, és a régió megtartó erejének erősítése. Magunk is fejlesztünk számos kulturális-művészeti, illetve multidiszciplináris, a művészet, a technológia, az edukáció, a kreatív-ipar és az ökologia mezsgyéjén mozgó projekteket, amelyekbe igyekszünk minél jobban bevonni a régió fontos szereplőit, az intézményi, egyetemi szférát és a helyi közösségeket. Mindeközben egyik alapkövetelményünk magunkkal szemben is a fenntarthatósági szempontok figyelembevétele. Szeretnénk, ha valódi, hosszú távú változásokat, együttműködéseket generálna az EKF projektje. Kiinduló témánkat hozva fel példaként, a filmpikniket is hosszabb távra, az EKF idején túl is fenntartható eseményként gondoljuk el. Mindazonáltal legfontosabb témáinkat a Veszprém-Balaton régiója szolgáltatja. Ilyen például a 2023-ra tervezett „Balaton Ökológiai Fesztivál”, amely nagyon konkrét kérdések mentén indukál összművészeti, kulturális intervenciókat a párbeszéd és a megoldások segítésére is. Kiemelkedően fontos, hogy ez a kulturális és természeti régió megtalálja és erősítse saját hangját, képviselni tudja érdekeit és értékeit.

Életünk szövetének szinte minden sejtjében burjánzik a politika. Természetesen a Balatonnal kapcsolatos kérdésekben is kimutatható ez a kóros elváltozás különleges diagnosztikai eljárások nélkül is. Színészeknek, rendezőknek, diákoknak, ápolónőknek, hidegburkolóknak, gyakorlatilag mindenkinek tábort kellene választani, szembe kellene állni azokkal, akik a másik tábort választották, már-már reménytelennek tűnik a megegyezés, vagy akárcsak egy valódi érveken alapuló értelmes vita is. Milyen párbeszédekre számít ebben a helyzetben?

Ha az EKF nyelvén válaszolok a felvetésre, akkor meg kell említenem egy másik, 2023-ra tervezett programunkat, a „Balaton Szabad Köztársaság Párbeszéd Fesztiválját”. Ez részben arra a hagyományra épít, ami a Balatont már 1989 előtt is jellemezte; egy hely, ahol viszonylag szabadon találkozhatott kelet és nyugat. A Balaton a szabadság többfajta értelmezését idézi meg. Egyrészt ide jövünk szabadságra, másrészt a táj géniuszából eredő szabadság érzése megérinti az idelátogatót. Ez itt egy mindenféle párbeszédnek kedvező, lágy és kellemes tájék. Mindez egy olyan fesztivál tervét ihlette, amely kimondottan az egymással való eszmecserét, a diszkussziót és ezek különböző módozatait helyezi gyújtópontjába. A hangsúly a vitákban résztvevő felek szempontjainak kölcsönös megértésén, illetve azoknak a módozatoknak a kidolgozásán van, amelyek keretében a különböző pozíciók egyáltalán szót érthetnek egymással. Nem egyet, hanem szót.

Erre a módszertanra már 2023 előtt is szükség lenne.

Hát, mit mondjak? Igyekszünk. Felvetett egy időszerű problémát, amire az EKF is reflektálni készül. Hiszen valóban szembeötlő a legkülönbözőbb, egymásnak feszülő, és a valóságot alapvetően alakító dichotómiák dinamikája és intenzitása. Egyébként messze nem csak Magyarországon.

Azért érdekes az, ahogy ön látja ezt a kérdést, mert a saját sorsa, családi és egyéb körülményei miatt meglepően sok irányból lát rá a világra. Török édesanya és édesapa gyermekeként Magyarországon született, a németeknél jár iskolába, Franciaországban is sokáig élt, tanult, igazgatta a Collegium Hungaricumot Berlinben, tanított filmes hallgatókat Potsdamban...

Plusz finn a feleségem, de a szülői török szál sem egyszerű. Egyik egykori főnököm, kollégám azt állította, hogy azért foglalkozom a szembenállások kérdésével, mert „nincs magyarországi karmám”, azaz a családi, történelmi örökség egy másik országban maradt, és nem befolyásolja itteni gondolkodásomat. Ez szórakoztató meglátás, lehet benne akár némi igazság is.

Mit gondol, miért keletkeznek világszerte hasadékok, miért szélesednek a szakadékok, miért kezdtünk el hirtelen ettől is annyira félni, mint az éghajlati változások hatásaitól?

Szerintem már önmagában annak tudatosítása is gyümölcsöző lehet, hogy ezek a hasadások, törésvonalak, kettősségek, dichotómiák globálisan léteznek, nem egyszerűen kivételes sorscsapások. Mintha egy számos kérdés mentén alakuló, összefüggő, váltakozó mélységű árok húzódna végig a világon. Hogy miért, ez az egyik legérdekesebb kérdés, amelyen mindannyian eltöprenghetünk, és ez akár jó kiindulópont is lehet. Ez a hasadás a világ jelentős részein sokkal mélyebb, mint Európában vagy akár Magyarországon, ahol, és ezt nem szabad alábecsülni, nem származik a hasadtságból számottevő erőszak, és ami mindenhol ismerősnek tűnik. Egy berlini munkám alkalmával tajvaniakkal dolgoztam a „Skizofrénia Tajvan” elnevezésű multimédia kiállításon. A tajvani kurátornővel az előkészületi beszélgetések során pont a szigetállam kulturális törésvonalait Magyarország és Európa hasonló dichotómiáival összevetve értettük meg egymást európaiként és kínaiként szinte percek alatt. Ez egy másik korban elképzelhetetlen lett volna ilyen formában. Abban is egyetértettünk, hogy az ilyen jellegű konfliktusok elkerülhetetlenek, lényegiek, ugyanakkor bizonyos intenzitáson túl terméketlenné és rombolóvá válnak. Érdemes tehát ennek a ténynek a tudatában lenni, és a diszkusszió, a párbeszéd nyelvét újra meg újra kialakítani, nem elveszíteni, nem feladni.

Az az igazán veszedelmes, hogy a nagy hasadék egyik, vagy másik oldalán állók között is folyamatosan keletkeznek az újabb hasadások, tehát a végén minden szétesik.

A zseniális Gábor Dénes hologramja mintha ennek a metaforája volna. A háromdimenziós fotót elhasítva a hasadás minden fragmentumban végtelenül ismétlődik. Szükségünk van a másik fejével való gondolkodás képességére, hogy a saját álláspontunkat mélyíteni, adott esetben revideálni tudjuk, de legalábbis kontextusba helyezzük. Az utolsó nagy nemzetközi rendezvény során, amit a berlini Collegium Hungaricumban 2014-ben szerveztünk, az I. Világháborút lezáró béketárgyalásokat tárgyaltuk újra sok nemzet fiataljaival. A szimulációs játék egyik fő szabálya szerint a béketárgyalás magyar küldöttségben csak románok, franciák és angolok vehettek részt, a franciában csak németek, osztrákok és magyarok, és így tovább. A fiataloknak el kellett tehát tekinteniük nemzeti identitásuktól, és szigorúan a saját küldöttségük érdekeit kellett szolgálniuk, ezek mellett érvelni. Egy jellemző pillanatot szeretnék felidézni, amikor a magyar küldöttségben résztvevő román diák – történészhallgató, vagy politológus, már nem emlékszem pontosan – bemutatta az általuk újratárgyalt, Magyarországra vonatkozó határokat. A tárgyalások eredményeképpen Székelyföldet egy folyosót kötötte össze Erdélyen keresztül Magyarországgal. A fiatalember egyszerre csak leeresztette ezt a folyosót a térképre filctollal bejelölni készülő kezét, mondván, ő román, és képtelen ezt így bemutatni. Társai unszolására végül folytatta a prezentációt, hiszen a tárgyalásokon maga is részt vett. Biztos vagyok benne, hogy ez a román fiú azóta másképp gondolkodik a versailles-i béketárgyalások felől. Félreértés ne essék, bizonyára nem revideálni a jelenlegi határokat, de sokkal mélyebb érzelmi tudása van a történelmi helyzet belső ellentmondásai felől. A gondolkodó vita, eszmecsere alapvetése, hogy megtanuljuk megismerni a másik pozícióját, ami nélkül nem érthetjük meg igazán a saját szempontjainkat sem. Nemrég feltűnést keltett Nick Cave egy levele, amelyben arról szól, hogy a társadalomnak a megbocsátás képességére van szüksége, különben felemészti saját magát. A Párbeszéd fesztiválja során remélem, hogy a legkülönbözőbb témákban, szinteken, legkülönbözőbb helyszíneken és formák között a résztvevőknek alkalmuk lesz ebben a szellemben gondolkodni, vitatkozni, eszmét cserélni.

Borítókép: Can Togay János Fotó: Kovács Bálint