A darab címén gondolkodva rájöttem arra, hogy néhány furcsa, szakrális jellegű gesztus saját pandémiával átitatott mindennapjaimban is megjelent. Illetve nem csak az enyémben. Amikor belépek egy elővigyázatos intézmény kapuján, már tudom, hogy szelíd, behódoló mozdulattal kell fejet hajtanom egy arra hivatott őr előtt, aki homlokom közepére irányozza szimbolikus pisztolyát. Nem félek, tudva tudom, hogy nem lesz ártásomra, hiszen magasabb érdeket szolgálva ekkor dönti el, biztonságos-e a testhőmérsékletem. Covid-ortodox helyeken a szertartás folytatódik; szorosan egymás mellé helyezem két kezem, és nyitott tenyérrel fölfelé nyújtom őket előre, mintegy kérve, egyúttal lehetővé téve, hogy bepermetezhessenek a folyadékkal, amely megvéd engem, s embertársaimat a rejtélyes kórtól. Arcom természetesen elfedem, hogy ne kapjam el, ne is terjesszem a mételyt. Hogy ezekből az egészségügyi szertartásokból lesz-e olyan időtálló előírás, mint bizonyos hitek szerint a disznóhús evés tilalma, vagy a kötelező böjt, esetleg a szentelt vízzel való keresztvetés, azt más tudja, nem én.

Be is láttam, hogy hiábavaló lenne ilyesmiken törni a fejem, miközben maszkos nézőtársaim között elfoglaltam helyem a budapesti Átrium Színház nézőterén. Ezúttal a lázmérés és tisztító folyadék osztása elmaradt, de szigorúan elfedte az arcát minden néző, jegyszedő és ruhatáros. Régen a színészek voltak maszkban, ez is megváltozott.

Az előadás David Javerbaum világsikerű színpadi műve volt, amit magyarul Isteni végjáték címen mutatott be Alföldi Róbert. A darab tulajdonképpen egy vallásfilozófiai stand-up. Alföldi az általa véghez vitt teremtés első változatában csalódott, önkritikus Isten szerepében tűnik fel a színen. Emberé vált, és eljött közénk. Ezúttal Alföldi Róbert alakját választotta. Két partnere, a két arkangyal: Gábriel (Ivanics Tamás) és Mihály (Varga Ádám) szellemesen és alázattal alakították a showman alakjában Földre szállt Isten angyalian ügyefogyott szolgáit.

A szerző a Bibliából ismert történeteket, illetve az eredeti, majd a „korszerűsített” tízparancsolatot követve fogalmaz meg mindannyiunkban felmerülő kérdéseket. Felveti, vajon miért tűri el az Úr a háborút, miért halnak meg ártatlan gyermekek rákban, miért hagyja békén a gonoszokat, miért nem jutalmazza a jókat, és a többi ősi alapkételyt. Az emberi alakot öltött Mindenható önmagának feltett kérdései és válaszai szellemesek, helyenként elgondolkodtatóak, másutt szemtelenül filozofikusak, néhol a maró gúny is megjelenik. Erre a színvonalra joggal számíthattunk is a sikerdarab profi szerzőjétől. Javerbaum tucatnál is több Emmy-díj bírtokában dolgozik olyan sorozatok szöveg- és forgatókönyvírójaként mint a Netflixen is taroló Agymenők, vagy a Kominsky-módszer.

Értékes szabadságot biztosít darabja adaptálóinak, hiszen kifejezetten arra bátorítja a külföldi színészeket, rendezőket, hogy bátran nyúljanak a szöveghez, tegyék sajátjukká, egészítsék ki helyi poénokkal, aktualitásokkal. Ezt Alföldi, mint a Magyarok Istene meg is teszi, valahogy mégsem történik meg a csoda. A tájékozott közönség természetesen felnevet, amikor azt hallja, hogy gázszerelő, kisgömböc, vagy Attila Ungvárról, de nem hahotázik. A leghangosabb sikert arató poén az volt, amit a nézőtéren helyet foglaló főpolgármesternek címezve sütött el a főszerepelő. Sajnos a csattanóra nem emlékszem, csak arra, hogy nem volt bántó.

Alföldi jó színész, az ihletett pillanatokban, amikor azt éreztük, hogy ennek már a fele sem tréfa, bármikor meg tudta állítani a levegőt a nézőtéren.

Biztos van érzéke a humorhoz is, de a bemutató estéjén mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ő egy színész, aki egy univerzális Dumaszínház sztárja, de inkább hallgatnám a Bödőcsöt. Viszont simán lehet, hogy legközelebb jobb napja lesz, és lemossa akár Hadházi Lászlót is.

Az előadás lezárásaként az Úr bejelenti, hogy kiadja a teremtés újragondolt változatát, betölti a 2.0-ás világot. A javított kiadásban (finom kimosoly a nézőkre, értjük-e, hogy Esterházy) sajnos mi már nem jelenünk meg, de nem lesz Armageddon sem, hiszen úgyis elpusztítjuk magunkat. Majd megenyhül az Úr, és kifejti, hogy bízik bennünk, higgyünk magunkban. Idáig egész jól viseltem, de amikor ezek után felcsendült minden könnyűzenei tehetségkutató rémálma, Leonard Cohen jobb sorsra érdemes Hallelujája, elöntött az özönvíz. De lehet, hogy csak rossz passzban voltam, hiszen a villamoson hazáig kínzott a kérdés: vajon hogy szólna egy Madách musical betétdalaként egy refrén a végről, amit feledni kéne, de nem lehet.