Míg a halál el nem áraszt címmel írt könyvet Vona Gábor, a Jobbik egykori miniszterelnök-jelöltje, aki ma már inkább vloggerként tevékenykedik a közéletben. Halálszorongásról, mostohagyerekről és kormányváltásról beszélgettünk az általa alapított Második Reformkor Alapítvány rendezvényének szünetében.
Hosszú évek óta címkézik önt: szélsőjobboldali pártvezér, a Magyar Gárda alapítójából lett liberális, videóblogger, hobbifilozófus. Magát minek tartja? Ki most Vona Gábor?
Nehezen vagyok beskatulyázható még a magam számára is. Végzettségem szerint történész vagyok, illetve három évig pszichológiát hallgattam, jelen pillanatban pedig szociológiából doktorálok Törökországban. Ha ezeket a tudományágakat nézem, akkor azt mondanám, igyekszem társadalomkutató lenni. Gyerekkorom óta érzek valami nehezen megfogalmazható vágyat arra, hogy az emberi létezésnek a legmélyére ássak. Úgy gondolom, ha valaki politikusi pályára lép, annak előtte meg kell birkóznia ezekkel a kérdésekkel, hogy el tudja helyezni magát a világban, a társadalomban. Amennyiben ezt nem teszi meg, a politikája is felszínes marad. Ha ilyen tekintetben az eddigi életpályámat nézem, van mit pótolnom ezen a téren.
Van egy kérdés, amely évtizedek óta foglalkoztatja. A könyvének középpontjában is ez áll, ez pedig a haláltól való szorongás. Fél az elmúlástól?
Mindenki fél a haláltól. Aki azt mondja, hogy nem, az vagy elfojtja, vagy talált magának valami olyan megnyugvást, amivel le tudja csendesíteni ezt a szorongást. A könyvem hipotézise, hogy a haláltudat az éntudattal együtt járó evolúciós melléktermék, és pontosan az ebből fakadó halálszorongás emel ki bennünket az állatvilágból, és tesz minket emberré.
Régóta kerestem a választ, mi veszi rá az embert arra, hogy barlangra fessen, a szellemekhez imádkozzon vagy matematikai képletekbe foglalja a világot. A világon az egyetlen problémás élőlény mi magunk vagyunk, amelyik nincs a helyén, amelynek keresnie kell önmagát.
A fejünkben egyszerre két dolog feszül egymásnak, a tudat, hogy meg fogunk halni, és egy homályos érzés, hogy van valami halhatatlan bennünk. Ebbe az egzisztenciális paradoxonba bele kellett volna pusztulnia a Homo sapiensnek, de feltaláltuk a kultúrát. A kultúra egy evolúciós innováció, amelynek segítségével elviselhető mértékűre igyekszünk redukálni a halálszorongást.
Mikor találkozott először a halálszorongással?
Kisgyerek voltam, amikor az egésznek az abszurditása és paradoxona megérintett. Valamikor a nyolcvanas években történt, akkoriban Magyarországra bejöttek a videómagnók. Az utcánkban az egyik családnak volt egy ilyenje, és mindenki náluk gyűlt össze filmet nézni. A felnőttek beszélgettek, nem figyeltek ránk, így akadt a kezembe egy zombis horrorfilm, talán az Erdők szelleme volt a címe. A többi gyerek játszott körülöttem, én pedig néztem a filmet. Elég szürreális volt, mindenki más boldog volt körülöttem, engem pedig traumatizált a látvány. A halál gondolata nem hagyott és nem hagy nyugtot nekem azóta sem. Szüntelen gondolkodásra sarkall, és rákényszerít, hogy ne próbáljak felszínes válaszokat keresni.
Az elmúlt években komoly szemléletváltáson ment keresztül a politikában. Közrejátszott ebben az, hogy azon gondolkodott, milyen örökséget hagy maga után?
Amikor a radikális Jobbiknak voltam az elnöke, engem akkor is foglalkoztatott, hogy milyen örökséget hagyok magam után, csak abban az időben azt gondoltam, hogy az a jó örökség, amit akkor képviseltem. Nem a halálszorongással kapcsolatos vizsgálódásaim motiválták a Jobbik néppártosodását.
Az előszóban arról ír, hogy már tizenöt éve érik önben ez a könyv, de a politikai tevékenysége miatt nem jutott ideje arra, hogy összerendezze a gondolatait. Ha akkor nem azt az utat választja, mit csinálna most?
A tudományos és a tanári pálya mindig ott lebegett a szemem előtt lehetőségként. A politikai pályám során is éreztem, hogy képes vagyok hatni emberekre, elgondolkoztatni őket. Mi más is lehetne egy tanár dolga?
Ha nem szippant be a közélet, valószínűleg társadalomkutató lennék és oktatnék valamelyik egyetemen, amit egyébként a jövőben nem is zárnék ki.
Megbánta, hogy így alakult az élete?
Egyáltalán nem. Van, amit már szégyellek abból, amit a politikában tettem vagy mondtam, de semmit sem bánok. Azt sem, hogy eltöltöttem benne ennyi időt, mert sokat tanultam általa magamról és az emberekről. A könyv megszületéséhez is sokat hozzátett. Nem biztos, hogy ugyanezt a könyvet írtam volna meg, ha nem töltök el közel 20 évet a politikában.
Mi volt a célja a könyvvel?
Ez a könyv az én halhatatlansági stratégiám, a halálszorongással szembeni eszközöm. Valami olyat letenni az asztalra, ami tényleg maradandó.
Melyikre büszke inkább, a politikai pályafutására vagy erre a művére?
Ha most egy élete lezárásán gondolkodó ember lennék, ami még nem vagyok, akkor azt mondanám, hogy
sokkal inkább ez a könyv a fő művem, semmint a politikai pályafutásom.
Befolyásolta a könyv megjelenésének időpontját az, hogy a koronavírus-járvány miatt minden nap éreztük ezt a szorongást, félelmet a haláltól? Korábban a fogyasztással, az életmódunkkal nem éppen ez elől menekültünk? Most ennek is vége lett, bezárt az egész világ.
2018-ban, a választások után döntöttem el, hogy itt az idő a jegyzeteimet könyvvé formálni. A politikai pályafutásom vége tette lehetővé, hogy megírjam kellő alapossággal. Akkor még nem tudhattam, hogy ennyire aktuális, ennyire égető lesz, amikor elkészül. A karantén lehetőséget adott arra, hogy elvégezzem rajta az utolsó simításokat.
Ha a fogyasztói társadalmat megnézzük, és magunkba tekintünk egy kicsit, azt látjuk, hogy hiába eszünk, iszunk és szexelünk, ettől még nem leszünk boldogok. Ezt ugyanis az állatok is csinálják, akiket nem gyötör halálszorongás.
Bennünket viszont egyre jobban, és nem elsősorban a migráció, a klímaváltozás vagy a Covid miatt, hanem pontosan azért, mert elveszítettük a kultúránkat.
A fogyasztói társadalom a kultúra elvesztése miatt kialakult pánikreakció.
Ezért kell megbecsülnünk a vallást, a művészetet, a tudományt, illetve azokat a területeket, amelyeket a kultúra átjár, mint a politika, a gasztronómia vagy a sport. A kulturális hálózat csomópontjainál lelhetünk csak megnyugvásra.
Az előszóban arról is ír, a férfiak azért háborúznak és politizálnak, mert nem adatott meg számukra az, hogy életet adhassanak, szüljenek. Ők így igyekeznek valami fajta halhatatlanságra szert tenni. Önnek ez a könyv a gyermeke?
A fiam mellett, akinek ezt a könyvet ajánlottam, ez talán a másik gyermekem, igen. Igyekszem több lábon állni.
A Jobbik nem a gyermeke?
Lehet, hogy a kérdést úgy kellene inkább feltenni, hogy a Jobbik a gyermekemnek érzi-e még magát. Ebben nem vagyok biztos, és én sem érzem a Jobbikot a gyermekemnek. Az életem egy szakaszaként tekintek rá, de a gyermekünk ugye az, akiért életünk végéig felelősséggel tartozunk. A Jobbik nekem nem ilyen. Hálával tartozom feléjük, némi büszkeséget is érzek a közösen elért eredmények kapcsán, sok sikert kívánok nekik, de az útjaink elváltak, és
nem érzem, hogy a jelenlegi Jobbikhoz nekem kötelességem, felelősségem társulna.
A közéletet még figyeli? Fárasztják a pártpolitikai ügyek?
A politika is a kultúránk része. Ráadásul a hálózat egyik fő csomópontja. Vegyük például a kérdést, hogy hogyan alakul az MSZP tisztújítása. Erre tekinthetünk teljesen érdektelen dologként is, de számomra minden ilyen politikai esemény egy kulturális élmény, amelyet megbecsülök.
Abban a posztmodern korban, amelyben élünk, amikor a vallás visszaszorul, a művészet marginalizálódik, a tudomány pedig érthetetlen elefántcsonttoronyba zárkózik, a politika válik a tömegek számára vallási, művészeti és tudományos élménnyé. Lehet ezen keseregni, én is szoktam, de ez van.
Bármennyire is szánalmas olykor a politika, komolyan kell venni, mert millióknak kizárólag ez jelenti a kultúrát, ez ad valamiféle fájdalomcsillapítót a halálszorongásukra.
A könyv személyes zárszavában arról vall, hogy egy szorongó, depresszióra hajlamos, introvertált ember. Ritkán beszél egy közszereplő ennyire őszintén magáról. Nem fél attól, hogy ezt felhasználhatják önnel szemben?
Azért mertem leírni, mert nem félek a támadásoktól, én már átmentem a politika tisztítótűzén. Ha 5 vagy 10 év múlva közéleti szerepet vállalnék, és egy sajtótájékoztatón ezt a pár sort fogják idézni a könyvem zárszavából, akkor széttárom majd a kezem, hogy ez vagyok én, és ha nem tetszik, akkor sincs semmi baj. Nem kell megfelelni mindenkinek. Én ezt a követ már kivettem a hátizsákból.
És fog még közéleti szerepet vállalni? Látja értelmét?
2018-ban néhány interjúban már elmondtam: nem ismertem eléggé a saját nemzetemet és túlidealizáltam a magyar társadalmat.
Ha az országban valódi változást akarunk elérni, az nem pártpolitikai szinten érhető el. Ilyen szempontból önmagában a kormányváltásban sem hiszek, ha csak annyi változás lesz, hogy a NER törzs helyére az O1G törzs ül, de a törzsi háború tovább folytatódik.
Le lehet váltani Orbán Viktort, le is kell, de ettől még nem indulunk el a polgárosodás útján.
Hogy látja a soron következő választások kimenetelét?
Úgy látom, hogy az O1G és a NER fog összecsapni egymással 2022-ben, abból a szemszögből, ahonnan én nézem, onnan nem látok nagy lehetőséget a pozitív változásra. Lehet, hogy kicsit demokratikusabbak lesznek a viszonyaink, ideig-óráig igazságosabbak lesznek a közbeszerzéseink.
Mivel azonban a társadalmi mentalitás nem változik és ugyanúgy a törzsi polgárháborúra épül, ezért előbb-utóbb jön egy új Orbán Viktor, aki levonja a konzekvenciákat, felismeri a magyar társadalom igényeit, és ugyanazt fogja csinálni, amit megcsinált Horthy Miklós, Kádár János vagy Orbán Viktor.
Ez az a spirál, amibe én nem akarok belenyugodni, mert nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol a sértett gyűlölet a társadalmi eszencia. Nálunk nem eltérő jövőképek köré sorakoznak fel a politikai közösségek, hanem eltérő múltbeli sérelmek köré gyűlnek a bosszúszomjas törzsek. Talán lehetetlen ezen változtatni, de a magam önbecsülése, vagy hogy a könyvemre utaljak, a magam halhatatlansága miatt, azért akarok küzdeni, hogy ez mégis megváltozzon.
Ha már a beszélgetés elején felvetődött, mit is szeretnék magam után hagyni: valamilyen politikai sikert vagy azt, hogy küzdöttem a magyar társadalom polgárosodásáért, hogy egy kritikusan gondolkodó nép legyen, akkor egyértelműen az utóbbit választom. Ezért hoztam létre a Második Reformkor Alapítványt, amellyel főként azokat a fiatal, gondolkodó egyetemistákat szeretném megcélozni, akik 10-20 éven belül ennek az országnak a vezetői lehetnek.
Kik jönnek ebbe az alapítványba? Csalódott jobbikosok? Vona Gábor-fanok?
Olyan fiatalok és nem fiatalok, akik hozzám hasonlóan politikailag hontalanok, akik ennek a kormánynak a politikáját nem támogatják, de akiknek az ellenzék sem ad víziót, viszont a közélettel szeretnének foglalkozni.
Ha valamelyik párt hívná, hogy legyen a miniszterelnök-jelöltje, nem vállalná?
Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de ha akarnék, visszatérhetnék a pártpolitikába. Ha az előválasztáson részt vennék például, akkor biztosan nem a futottak még kategóriában szerepelnék. De nem akarok. Hátraléptem kettőt, hármat, mert úgy vélem, hogy a civil világban mind a magam élete, mind az ország szempontjából több értéket tudok teremteni.
Szeptember 18-án jelenik meg a kötet. Mit mondana azoknak, akik azért nem vennék a kezükbe, mert meglátják, hogy ön írta?
Ha nekem nem is adtak, de ennek a könyvnek adjanak egy esélyt. Ha egy könyvben értékre lelek, akkor tőlem akár Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc is lehet a szerzője. Bárkitől szívesen tanulok, ha van mit. Nekem nem velük van bajom, hanem azzal, amit képviselnek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom, bár nem lesz könnyű olvasmány. Bízom benne, hogy sokaknak lesz hasznos, még olyanoknak is, akik elutasítottak korábban. Itt most nem politikusként szólalok meg, hanem egy ugyanolyan szorongó főemlősként, mint a kedves olvasó.