Úgy ültem be a vetítésre, hogy ilyen címmel biztos valami habkönnyű vígjátékot láthatunk.

Az eredeti forgatókönyv még Gyerekjáték címmel íródott. De sok embertől hallottam, aki már látta a filmet, hogy napokig benne élt a történet. Bármennyire is tipikus romantikus komédia, számomra az egyik legnagyobb siker, hogy a humora mellett el tudtam mesélni egy olyan történetet a könyvvel, Lakos Nóra rendező és Bálint Dani operatőr pedig a képi világgal, amely nemcsak szórakoztat, de talán elgondolkodtat a saját mintáinkon, rögeszméinken is. És egyben némi muníciót és bátorítást ad, hogy merjünk néha veszíteni. A film egyben egy felnövés történet is. A főszereplő Dórinak muszáj felébrednie a leányálomból. A 30-as évei derekán itt az ideje, hogy szembenézzen az élettel. Például, ha az élet hoz egy Marcit, egy férfit, aki kezdeményez, gyerekes lenne csak azért félresöpörnünk, mert félünk, hogy majd elhagy, vagy hogy épp nem lesz Robert Redford Hubbellje az Ilyenek voltunkból. Nincs tökéletes férfi, nő vagy kapcsolat. Kockázatot kell vállalni, ami pedig kéz a kézben jár a felelősségvállalással is. Ez persze rohadt ijesztő, de ugrani kell.

Ebben az értelemben nyer értelmet a filmben is elhangzó idézet, hogy mit mondott Tom Hanks a Philadelphiában?

„Mindenre van megoldás.” Igen. Csak meg kell találnunk. Vagy épp el kell engednünk. Ahogy Dóri is rájön: olyan dologhoz ragaszkodik, ami már vagy kiégett, mint az előző titkos kapcsolata Dáviddal, vagy mégsem adta azt a felhőtlen örömöt, amire számított, mint a cukrászdája.

Ez a valóságban is működött?

Nos, egy röpke hétéves folyamat volt, amíg eljutottunk idáig. 2012-ben Kuala Lumpurba költöztem. Egy hasonló szerelmi háromszögből próbáltam épp kigyógyulni, mint amilyen a Dóri–Dávid–Juli vonal a Habban. Klári barátnőmmel romantikus kalandvágytól vezérelve lényegében megpörgettük a földgömböt és Malajziára böktünk. Igaz, harmadik próbálkozásra. Az első kettőt: Burkina Fasót és Vlagyivosztokot rákentük a „gyakorlatlanságunkra”. Közben párhuzamosan ment a forgatókönyvírás, ami egyfajta terápia volt: kiírtam magamból, amit lehetett, és beneveztem vele a Budapest Film forgatókönyvírói versenyére, ahol végül a Gyerekjáték nyert (a Hab első változata).

Kik segítettek még?

Reich Péter producer, aki megszerette és felkarolta a könyvet. Idővel sikerült beadnunk az akkori Filmalaphoz, és elkezdtem a forgatókönyv fejlesztését az ottani „mentorommal”, Benkő Orsival, akitől rengeteget tanultam. Sok rendező neve felmerült, de végül Péter Lakos Nórát ajánlotta, akivel 2017 elején elkezdtünk dolgozni a könyvön. Az év vége felé, amikor már lehetett sejteni, hogy talán zöld utat kap a film, és forgathatunk, úgy éreztem, itt az ideje hazatérnem. És most már a Kuala Lumpur-i évekről írok egy új munkámban. Szóval ez is azt mutatja, hogy mindenre van megoldás. Vagy legalább is feloldás. De annál, ahogy a filmben Dóri a maga szűk látókörű módján próbálja a dolgokat megoldani, és megtalálni a boldogságát, annál mindenkinek nyitottabbnak kell lennie. Ki kell törnünk a komfortzónánkból, hogy ilyen trendi klisével éljek. Akár irány Burkina Faso egy „csak oda” jeggyel.

A filmben ez úgy hangzik el, hogy „én már nem akarok hazugságokkal teli kapcsolatokban élni”.

Szerelmi háromszögek, „szeretem őt is, de nem akarok nélküled se élni” mondatok igen rossz rajtkövek. Ugyanakkor ezt a mondatot a filmből nem csak párkapcsolatra értettem, amikor leírtam. Dórinak a saját magával megetetett hazugságaival is le kell számolnia épp úgy, ahogy szembe néznie a félelmeivel: a magánnyal, és a cukrászdája elvesztésével. A túlzott ragaszkodás mindig rossz szokássá válik, míg már nem is emlékszünk, miért kapaszkodunk pont ezekbe az emberekbe, dolgokba. Dóri végül felnő, felelősséget vállal. Ezzel ugyan elveszíti legféltettebb kincsét, de cserébe magára talál itt a mában, a valóságban. És ennél jobb kezdet nem is kell egy hiteles, boldog élethez.

A forgatókönyv viszont éppen arról szól, hogy igazán semmi nem jön össze. Se pénz, se posztó. Szó szerint így hangzik el: az igazi szerelmek sosem teljesednek be.

Filmes tökéletességgel valóban nem. Marci karaktere sem feltétlen egy boyfriend material, de, ugye, mindenért meg kell dolgozni. Úgy, ahogy a filmekben látjuk, hogy összejönnek és azután boldogan élnek, míg meg nem halnak, csak nagyon ritkán vagy inkább soha nem esik meg a valóságban. Az eredeti forgatókönyvben nem is jött össze a két főhős, barátok maradtak, és mindketten megtalálták az útjukat, külön-külön. Később a Filmalapnál mondták, hogy azért Fruzsi, na, mégiscsak jól esne az a klasszikus happy end. Végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Ez is a továbblépés, az elengedés egyik mérföldköve volt. 

A filmben rengeteg mozis utalás van, például Kevin Costner Robin Hood szerepében.

A Kevin Costner-es posztersztori megtörtént. Nyolcéves voltam, és nagyon fájt. Azóta persze feldolgoztam ezt is. Egy igazi hős vagyok, nem? Ezt olvasva a pszichológusom is büszke lesz rám. Ami a többi filmes utalást illeti, lásd a sütemények nevei, az egyfajta hommage. Imádtam gyerekként, tiniként – hazudok, még most is – Nora Ephron romkomjait Meg Ryannal, még akkor is, ha cseppet neheztelek is rájuk: hiszen eléggé félretájékoztattak a kapcsolatokról és a szerelemről. Sokáig én is benne ragadtam – mint Dóri – egy olyan elvárásokkal teli álomképben, ami ugyebár alanyi jogon járna: hisz egy kedves, vicces lánynak ez a minimum. Csakhogy ezek a 100 százalékig vegytiszta ideák sosem jelennek meg a valóságban. És hál’ istennek, hogy így van. Mennyivel jobban esik a „siker”, mennyivel jobban értékeljük, mennyivel valósabb, ha nemcsak az ölünkbe hullik, hanem mi dolgozunk meg érte, és általa mi is változunk, formálódunk, fejlődünk. Így lehet végül a lehetőségből valóság, még ha a maga bájos tökéletlenségeivel együtt is.

Borítókép: Kaszás Tamás / Index