Imádják is és tisztelik, de van, aki lenézi vagy csak eltűri jelenlétének súlyát. Egyesek Hollywood folyton járó motorjának tartják, mások a lerombolójának. A legtalálóbb jelző rá talán az, hogy ellentmondásos. Maga Oliver Stone mindezekről így vélekedik: „Sose becsüld alá a féltékenység hatalmát és az irigység pusztító erejét” – s halad tovább a maga útján.
Ha valaki, ő pontosan tudja, hogy a filmeket nem feltétlenül csak a szakmai erényeik szerint minősítik. A filmkritikák és a díjak gyakran rejtenek eszmei-politikai megfontolásokat, előítéleteket vagy lobbiérdekeket. Erről azt mondja, hogy
„a tapasztalat megtanít arra, hogy a liberalizmust és a konzervativizmust ötvözni kell. Progresszívnek kell lennünk, de egyben óvni kell az értékeinket is”.
Ha nagy szaldót kellene csinálni, akkor összességében nagyon sikeres a mozikban, ahol a jegyet váltók a gyöngébb teljesítményeit is elviselik és nem fordulnak el tőle. Még olyan művel is profitot hozott, amellyel mások talán elbuknának. Ilyen a Vadállatok című alkotás, amelyet Salma Hayek, John Travolta és Benicio del Toro cipel el a hátán – kínkeservesen. Viszont hozott a konyhára.
A Született gyilkosokat (1994, a sztori írója Quentin Tarantino) torzképnek, felpörgetett szatírának szánta, de túladagolta az erőszakot, és sokat kellett vágnia belőle, hogy elkerülje a magasabb korhatári besorolást. De még így sem lett bombasiker. Stone többször nekifutott nagy életutak feldolgozásának. Párat „ejtett” is ezekből, vagy a stúdiók álltak el. Nem született meg a Martin Luther Kingről (Jamie Foxx) vagy a Noriega tábornokról szóló film (Al Pacinóval). A megvalósultak közül a Nixon lett kiemelkedő, Anthony Hopkinsszal. A macedón világverőben, a Nagy Sándor, a Hódítóban (2004) Colin Farrell küszködik a hatalmas történelmi figurával, de nem értjük meg, hogy miért hajszolta magát a céltalan és végeláthatatlan hódításba. A közönség se nagyon értette (IMDb – 5,6), és üzletileg is éppen csak kifizette magát.
Nem lett közönségsiker az ifjabb Bush elnökről szóló W. – George W. Bush élete sem. Ezt egy „elnöki trilógia” harmadik darabjának szánta Kennedy (JFK – a nyitott dosszié) és a „Nixon” mellé, de messze elmaradt azok színvonalától. (A Nixon egyik producere Andy Vajna volt.) Amikor a filmjeiben feltűnő nagy történelmi személyiségekről kérdezték, ezt felelte;
„azt hiszem, nagy hatalmú emberek azért buknak meg, mert nagy hatalmuk van”.
Mégis, a fiaskók eltörpülnek a nagy tehetségű és kiapadhatatlan energiájú művész összteljesítményében. Három Oscar és még felsorolhatatlan további díjak emelik a legnagyobbak közé.
Stone megjárta Vietnámot, megkapta a Bíbor Szívet, megismerkedett Jim Morrisonnal, és alkotott is róla filmet (The Doors, 1991). Életművéből az derül ki, hogy legnagyobb sikereit kisebb karakterekre alapozta. Ezek egy amatőr drogcsempész diákról (Éjféli Expressz – 1978, forgatókönyvíró), majd egy Vietnámban vérző alakulatról (A szakasz, 1986) és egy lerokkant veteránról szólnak (Született július 4-én, 1989). Utóbbi kettő a díjak mellé döbbenetes profitot is hozott. Érdekes, hogy Stone három legmagasabbra értékelt műve sztárcsinnadratta nélkül érte el az elismerést.
Többször megtörtént, hogy filmjének pálmáját valaki más vitte el. Ilyen volt a Tőzsdecápák (1987), amellyel Michael Douglas Oscart és Golden Globe-ot is szerzett, méltán. Stone írta meg A sebhelyesarcú forgatókönyvét, és Al Pacino kapta a Golden Globe-ot. Ő volt a producere A szerencse forgandó című filmnek (1990), amely Oscarhoz juttatta Jeremy Ironst. A Salvador (1986) a jelölésig vitte James Woodsot. Ő gyártotta a Larry Flynt, a provokátort (1986), amely a rendező Milos Formannak és a főszereplő Woody Harrelsonnak hozott jelölést.
A felpörgetett rendezői és írói életbe – a szünetekben vagy hullámvölgyekben – temérdek más termék is belefért. Főként hatalmas interjúsorozatok a kor vezető politikusaival, így Fidel Castróval három is, több izraeli miniszterelnökkel, vezető palesztin személyiségekkel. Nagyon érdekelte Dél-Amerika, és leült vele beszélgetni Evo Morales, Hugo Chávez, Raúl Castro vagy Kirchnerék Argentínából. Mind erősen vitatható szélsőbalos alakok, inkább diktatúrák, mint a jogállamiság és a szabadságjogok zászlóvivői.
Majdnem rálépett olykor mellékutakra, mint például az „Amerikai pszicho”, amelyet Leonardo DiCaprio főszereplésével rendezett volna, de amikor a színész visszaadta a szerepet – „A part” kedvéért –, akkor Stone se erőltette tovább. Hál’ istennek. A Mission Impossible-t se vállalta el, hanem valami egészen másra vágyott.
Ez lett a Minden héten háború (1999) Al Pacinóval és Cameron Diazzal, és ez vitathatatlanul a valaha készült egyik legjobb sportfilm. Maga írta, rendezte és részben gyártotta is, igen magas bevételt termelve. Ettől fogva némi hanyatlás áll be a pályáján. 2006-ban elkészült a World Trade Center, de ez már csak egyszerűen közepes. A kasszában jól teljesít, de ennek talán inkább hazafias okai vannak, mint a művészi vonzerő. A Rotten Tomatoes jegyezte meg, hogy „a film politikailag túlmotivált, mint Stone több más alkotása is. Ez nem baj, csak éppen rontja a minőséget. Nicholas Cage alakítása pedig sajnálatosan a színész süllyedő szakaszának előjele”.
Stone szeret a történelemtanár és megmondóember szerepében is feltűnni. Ezt bizonyítja dokusorozata, amelynek címébe a saját nevét is beemelte: az „Amerika elhallgatott történelme” című sorozata. A polgárháborút és az első világháborút elegánsan mellőzi a nagy sztorik közül, és a történészszakma megítélése igen vegyes lett, de a közönség jól fogadta. Sőt, még egy vaskos könyv is kikerekedett belőle.
Sokféle további aktivitás után a Snowde (2016) az utolsó nagyfilmes nekifutása. Egy kritika szerint Stone „biztonsági játékra” törekedett az adatszivárogtató történetével, egyensúlyozva a hős és a hazaáruló között, a tőle nem megszokott „fapados” kivitelben, és ez a bevételeken is meglátszott, mínuszt termelve.
A Snowden után egy ideig úgy nézett ki, hogy részese lesz a guantánamói fogolytábor történetéről szóló több évados sorozatnak, és övé lett volna a teljes első év. De amikor csapkodni kezdtek a #metoo hullámok Harvey Weinstein producer körül, akkor jobbnak látta odébbállni. Ezzel a terv dugába is dőlt. Két teljes évet szánt még egy Vlagyimir Putyinnal készített interjúsorozatra. Az orosz vezető magyarázatait megértően kezeli a Krím és Ukrajna ügyében, és kétli, hogy a Kreml befolyásolta volna az amerikai elnökválasztást. Ezzel – finoman szólva – nem mindenki ért egyet arrafelé. De ez már aligha befolyásolja további szakmai életét. Mert reméljük, hogy Oliver Stone kirukkol még egy igazi, „régivágású” nagy filmmel. Van még rá ideje, és reméljük, hogy ereje is.
(Borítókép: Oliver Stone érkezik a 77. velencei filmfesztiválra 2020. szeptember 3-án. Fotó: Jacopo Raule / Getty Images Hungary)