A kötelező olvasmányok mindig hálás vitatémát jelentenek, az iskolakezdés idején időszerű is. Minisorozatunkban nem az aktuálisan előírt olvasmányokon rágódunk. Olyan közéleti szereplőket kérdezünk, akiknek nincs beleszólásuk a dologba, most például arról: mit ajánlanának kötelező olvasmányként.
Lutter Imre előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, az ATV-n futó Sorok között producere, műsorvezetője:
„Számomra az egyik legfontosabb könyv Michael Ende Momója. Ha az emberek még gyerekkorban találkoznának a német szerző fantasy regényével, egészen más lenne az egymás iránti érzékenységük, és a saját életüket is másképp élnék és értékelnék. Momo egy kisgyerek, aki tiszta lelkű, képes naivan, sokszínűen látni az embereket, s azzal a hittel, ahogyan a világ felé fordul, egy teljesen más életszemléletet és kommunikációt teremt. Ma a társadalom nagy része elvész a munkahely és a magánélet szabta határokban, életlehetőségekben, pedig ezeket a kereteket, ahogyan Momo a fantázia világában, egy másfajta, a mindennapoktól elemelkedő gondolkodással ki is lehetne tágítani.”
Ha megnézzük, hogy az emberek, mondjuk, közlekedés közben hogyan viselkednek egymással, az leképezi az élet egyéb területeit is.
„Bezárkózunk, türelmetlenek vagyunk, ítélkezünk, nem kérünk, hanem követelünk, skatulyázunk, sztereotípiák és előítéletek mentén viszonyulunk másokhoz. Csak előre nézünk, oldalra nem, ahelyett, hogy mernénk kíváncsiak lenni, akár furcsának vagy naivnak tűnő kérdéseket föltenni, amelyekre nagyon is személyes, szubjektív válaszaink lehetnének. Olyan ez, mint egy vers, amit egyszerre lehet érezni és értelmezni. Mind ugyanazt a szöveget olvassuk, hallgatjuk, mégis mindenki a maga életét, emlékeit, vágyait találja meg benne.
A Momo rengeteget visszaad abból, amit úgy hívunk, emberi. A másik roppant lényeges kérdés az idő. Ez a regény megmutatja, mennyire fontos, hogy a pillanatoknak legyen története. Ne fotózzuk a az életet, hanem szívjuk magunkba, ne túléljük a perceket, hanem éljük meg azokat. Egyáltalán, vállaljunk felelősséget önmagunkért, az életünkért, figyeljünk, találjuk meg az értékeket és ne csak vegetáljunk.” Egyébként az történik, amit József Attila ír a Minden rendű emberi dolgokhoz című versében: „Jön a gond... jön a gyávaság,/ jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság/ s valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:/ Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!”
A másik kulcsmű számomra Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Ma is hihetetlenül aktuális, főleg abban a kérdésben, hogy ne feketén-fehéren szemléljük a világot, hogy az egyént és tettét ne önmagában ítéljük meg, mert az emberi lélek ennél sokkal szövevényesebb. Mindig mindennek van oka, fakad valamiből, van valami mozgatórugója, és úgy, azzal együtt, komplexitásában szemlélve már más lehet a látottakról alkotott ítélet. A dolgok külsődleges szemlélése szűklátókörűvé, demagóggá tesz. Minden jó és minden rossz relatív, és minden tett vagy kijelentés mögött van valami egyéni motiváció, amit maga a világ és a minket érő impulzusok határoznak meg. S csak ezekkel együtt vagyunk értelmezhetőek.