Akárhogy is, vitathatatlan, hogy Magyarországon a képregénykultúrának joggal lehet Napóleon-komplexusa. Japánban, Amerikában, Nyugat-Európában sokkal inkább a popkultúra részét képezik a képregények és a képnovellák. A műfaj itthon a 20. században élte hőskorát, majd sokáig sötétben tapogatózott, ma pedig jóindulattal is csak homályban sántikál, de már legalább a fény felé.

A Dürer Kertben és folyosóin kiadók és olvasók együtt alkotnak egészet. Miközben sétáltam a sorok között, egymást üdvözlő, mosolygós arcokat láttam szinte mindenhol. Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy a pandémia miatt az igazi fanatikusok jelentek meg. A másik, hogy itthon olyan kis közösség rajong a képregényekért, hogy az évek és rendezvények alatt ismerősök lettek.

A képregény sokoldalú multimédiás eszköz. Használhatnánk fegyverként, amely a gyerekekkel megszeretteti az olvasást. Lehetne feltörekvő művészek színtere, hiszen akinek van hozzá tehetsége, rajzokkal is ki tudja fejezni magát. Belecsempészve az irodalmat pedig könnyedebb formában dolgozná fel a világ szépségeit és árnyoldalait. Műfajilag bármi megjelenhet a lapokon. Nincsenek szabályok. A szöveg mellé bármilyen vizuális élmény társítható. Legyen az úti- vagy szakácskönyv, ismertető füzet, trauma feldolgozását segítő mese, kötelező irodalom. Még politikai beszámolókat is lehetne írni, karikaturisztikus képekkel fűszerezve. Határ a csillagos ég és a magunknak rajzolt keret.

Sokak fejében a képregény szó egybefonódott a szuperhősök történeteivel. Ez érthető, hiszen a Marvel- és DC-művekből Hollywoodban évente több nagyszabású filmet is forgatnak. Korosztálytól függ, kinek mi ugrik be: van akinek Garfield, Kázmér és Huba. De ha a „baby boom” korosztály képviselőit kérdezném, talán a Fülesben vagy a Kockás magazinban megjelent képregényeket mondanák.

Az elmúlt években a sok rendezvénynek köszönhetően az itthoni közösség szépen gyarapodott. Ahogy a képregények megjelentek a könyvesboltok polcain, egyre többen  vonódtak be a szubkultúrába. És a sokféle igényű embert sokféleképpen kell kiszolgálni.

A mostani fesztivál bizonyította, hogy az itthoni kínálat évről évre szélesebb skálán mozog. Az örök klasszikusok mellé olyan újdonságok érkeztek, mint 20. században élt Cs. Horváth Tibor képregényíró életét bemutató képregény. Ő a nagy adaptátor, aki híres rajzolók háttérembereként alkotott. De a zene szerelmesei is találtak kedvükre valót: Billie Holiday is képkockákba költözött. Akik új módszerekkel próbálják rávenni csemetéiket a kötelezők fogyasztására, az Egri csillagokat is hazavihették. Hála a Vadvirágok kiadónak, már magyar nyelven is beszerezhető a a Hellboy (Pokolfajzat) képregény, amelyben egy kortárs tehetség, László Márk is rajzolhatott. A Ciceró Kiadó gondozásában pedig egy kamaszoknak szóló, nem szuperhőstörténetként megjelent Ánya kísértete.

Az esemény szervezője, Szép Eszter mesélt nekünk a fesztivál missziójáról: „Szeretnénk kinevelni a jövő képregényrajzoló generációját. Az idén erre több programot szerveztünk. Az egyik az, hogy az az ifjú rajzolók konzultálni tudnak Fritz Zoltán animátor-illusztrátorral. Szerveztünk közös rajzolást is, ahol az érdeklődők tanulhatnak karaktertervezést, kísérletezhetnek, hogyan kell elhelyezni az oldalon különböző elemeket. És tanulhatnak digitális rajzolást is, hiszen ez egyre fontosabb szerepet tölt be a képregények születésében. Hosszú távú terveinkben szerepel, hogy ezeket a programokat rendszeresítsük, és hogy a rajzolók ne csak évente egyetlen fesztiválon találkozhassanak egymással.”

A fesztivál egyik vendége, Piszkos Fred, pipával a szájában, rendezetlen szakállával várta a fotózkodni vágyókat. Ő amúgy szobor, Dobó Ferenc Levente, a PanoktikumArt szobrásza öntötte ki műgyantából. És hogy miért épp Piszkos Fred?

„Mikor gyerekként beteg voltam, mindig a mamám vigyázott rám. Nála pedig rengeteg Rejtő Jenő-könyv volt. Sokáig nem is tudtam, hogy P. Howard magyar, és amikor ez kiderült, nem hittem el. Nekem nagyon sokat jelentettek ezek a könyvek, és olyan figurát akartam formába önteni, ami belőlem jön. Piszkos Fred ikonikus alak.”