2020-ban könyvet megsemmisíteni olyan, mintha mindenáron ragaszkodnánk az elnyomó rendszerek avítt ideológiáinak követéséhez, holott a szóban forgó struktúrák egykor éppen azért buktak el, mert nem működtek. Az alexandriai könyvtár sokszori pusztulása, az inkvizíció gyűlölettől izzó szellemi hadjárata, a náci Németországban 1933-ban végrehajtott, a „német szellemmel” ellentétes értékeket képviselő könyvek elégetése, vagy a világhírű disztópikus regény, a Fahrenheit 451-ben ábrázolt tömeges gyújtogatás is hasonló, megbotránkoztató példa arra, hogyan és miért akart az adott rendszer megszabadulni a kisebbségi gondolatmenet képviselőitől. Az ember – jó esetben – felháborodik, ha ezekre a történelmi eseményekre gondol, de miért nem szólalnak fel sokan Dúró Dóra tette ellen? Ő is történelmet írt a – szerinte – „abnormálisságot” hirdető mesekönyv bedarálásával? És egyáltalán propagálja-e a másságot a kötet? Ennek jártunk utána!
Az említett könyv címe: Meseország mindenkié. A kötet szerzői, valamint felelős szerkesztője, Nagy Boldizsár, legalábbis így tervezték – mármint, hogy tényleg mindenkié legyen –, ha nem alakul ki ekkora botrány a publikálása körül. A gyermekek számára készült könyv nagyjából másfél hete tört be a hazai piacra és a köztudatba, amikor is Dúró Dóra országgyűlési képviselőnő – nem mellesleg négyszeres édesanya – össze nem zúzta annak egy példányát. Szerinte a mesegyűjtemény az aberráltakról szól, és nem fér bele a magyar kultúrába, holott – elmondása szerint – nem is olvasta a meséket. Dúrónak egyébként a homoszexuálisokkal van baja, csakhogy ez a mesekönyv alig szól a szexuális hovatartozásukban eltérő emberekről. Mert ez a kötet annál sokkal több – szerencsére.
De akkor mit is olvashatunk a meseantológiában? Hát, a rémhírekkel ellentétben, nem azt, amit „elvileg”, vagyis nem reklámozza, nem népszerűsíti és „isteníti” a kisebbséghez tartozó emberek életvitelét, tulajdonságait és érzéseit, csupán feltárja azokat. Feltárja, hiszen akármennyire is ellenére van sokaknak, ezek az emberek itt élnek közöttünk, hiába szól ellenük a könyvdarálás tette (is), és jóval nagyobb részét teszik ki a társadalomnak, mint azt bevalljuk magunknak vagy sejtenénk. A mesék legtöbbje pedig olyannyira ártatlan, hogy még felnőtt szemmel sem tűnik fel, ha az adott történet a leszbikusságra vagy éppen a fogyatékosságra van kihegyezve, hiszen normálisan, nem trágár módon kezelik a szituációkat és a karaktereket. A külső belemagyarázás, a mindenképp propagandaként történő minősítés már annál inkább kiütközik a könyv körül, hiszen melyik gyerek születik előítéletekkel felvértezve? Egyik sem...
A könyvet kézbe véve rögtön a borítón szereplő figurák kavalkádja szúr szemet az olvasónak – manó, boszorkány, unikornis, csodaszarvas –, a magyar népmese elengedhetetlen szereplői. Bölecz Lilla rajzai legalább olyan sokszínűek, mint a mesék szereplői. Ám nem csak magyar, hanem görög vagy ír mitológiai hősök és cselekmények is helyt kapnak a Meseországban, ez lenne az egyetlen elem, ami az úgynevezett „magyar kultúra” ellen szól... A témák többsége semmiképp sem idegen nekünk, magyaroknak, mutatjuk is, hogy miért.
Kezdjük az egyik legtanulságosabb mesével. Trivadar, a háromfülű nyúlfiú története – a címhez hűen – egy olyan állatka hőstettét regéli el, aki a kelleténél több füle miatt ugyan gyakran válik a külsejét érő gúnyos megjegyzések célpontjává, ám éppen a harmadik füle az, amelynek segítségével meghallja a közeledő tűzvész ropogását, és megmenti az erdőt a teljes pusztulástól. Az ember azonnal rokonszenvet érez a főhőssel, aki a furcsaságából előnyt kovácsolva lesz mindenki kedvenc nyuszija.
Aztán ott van például Mamut és Bögre, a két barátnő története is, akik a nevükhöz hűen nem „elvárt” testalkatú lányok. Mamut túlsúlyos és szeret sütni, míg Bögre egy törékeny zsidólány, akit társa a szeretet erejével ment ki az örök fagy világából. Na már most...
Fogyatékos, kövér, sovány, nem keresztény emberek eddig is éltek hazánkban, a sztorik tehát semmi olyat és újat nem mutatnak fel, ami miatt fel kéne háborodni, és ami indokolná egy gyerekkönyv megsemmisítését.
Légy szerencsés, Batbaján! És az is lett, a roma fiú ugyanis nemcsak tehetségét, de szerelmét is megleli a bálban, ahová álruhában jut el, hiszen fehérbőrű mostohaanyja és fivérei nem engedik társaságba. Zeke, a bál rendezője beleszeret a varázslatos énekhanggal megáldott hősbe, akik aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. A roma fiatal zenei tehetsége, a külsejét gyakran övező szégyenérzet és a kitörési vággyal párosuló alázat szintén nem ismeretlen fogalmak. A fiúk közötti szerelem pedig szinte elvész a történet lecsengésében, hiszen sokkal fontosabb szerepet kap a sztoriban az elnyomó család viselkedése.
Több mese is foglalkozik az idős emberek életkörülményeivel, a mélyszegénységben élőkkel. Az egyik, három fontos témát összefoglaló történet címe Vaslaci. A kisfiúra egy szegény, idős házaspár lel a tűzifa gyűjtése közben, a pár pedig tisztességes legényt nevel a csemetéből, aki időközben pénzhez és tulajdonhoz juttatja szüleit. A történet végén fény derül a szülőanya kilétére is, a kisfiú pedig korát meghazudtoló érettséggel kezeli a helyzetet. Neki az idős pár a család, hiszen ők nevelték fel, nem pedig a cselédlány szülőanyja, aki otthagyta őt a természetben.
Az árva gyermekek, a nevelőszülők léte és fontossága, valamint a szorgos munka által pénzhez jutás szintén nem megvetni való dolgok, az öregedés pedig egyenesen elkerülhetetlen folyamat. Az adoptáló családokra igenis szükség van, főleg, ha azt nézzük, hány gyermeket nevel az állam és az utca, már ha neveli őket egyáltalán...
A Dúró Dórát megbotránkoztató téma, vagyis a melegség és a nemváltoztatás – ha tetszik, ha nem – sok gyereket és fiatalt igenis érint, a bennük gerjedő érzések elfojtása azonban minden, csak nem egészséges. Pont egy négygyermekes anyának kéne ezt elmondani? Lehet. A cisznemű (születéskor kapott nemével azonosuló), heteroszexuális ember (főleg, ha az illető elutasító), úgy nyúl a témához, hogy sokszor semmit nem tud róla, megtapasztalni pedig értelemszerűen nem tudja és valószínűleg nem is akarja. Vegyünk egy példát, amin illusztrálni lehet, milyen is az azonos nemhez vonzódni, illetve, hogy mekkora badarság azt állítani, hogy az LMBTQ tartalmú könyv LMBTQ gyermeket, majd később felnőttet szül.
A szexuális vonzalom olyan, mint az ízlés. Ha én a milánói makarónit szeretem, akkor hiába mondja nekem azt az anyukám, hogy tökfőzeléket egyek ebédre, nem fogom megenni. Miért? Mert én a tésztát szeretem, nem pedig a tökfőzeléket. De tegyük fel, hogy anyukám rám erőlteti a főzeléket... Mi lesz akkor? Jó esetben nem leszek rosszul, rossz esetben viszont kihányom. És ha nem is leszek rosszul, akkor sem ér el vele semmit, maximum azt, hogy még inkább megutálom, és elmegy tőle az étvágyam. Feltéve, ha van egyáltalán bármiféle étvágyam, az egyik mese ugyanis az aszexualitás témáját véli felidézni.
A transzneműség még bizarrabb fogalom lehet, ám szintén egy olyan téma, amit, ha nem veszünk komolyan, akkor tulajdonképpen az adott személy lényét vesszük semmibe. A könyv a kis őzike faágakból készült agancsának történetén mutatja be a témát.
De jöjjön erre is egy hétköznapi példa. Hiába nézi a gyerek a Pókembert, sosem lesz belőle Pókember. Hiába szereti a Kishableány történetét, sosem lesz belőle sellő.
Az, hogy valaki transznemű, az nem akarat, sokkal inkább megérzés és önismeret kérdése – a másik nemként való öltözködés, a drag (dressed as girl) és az utánzás persze más tészta, csak sajnos sok laikus hajlamos egy kalap alá venni a transzneműséget a „gender-bender” szórakoztatóiparral.
Hogyan tudná egy nem transznemű ember egy transznemű testébe és agyába belehelyezni magát? Sehogy. Az, hogy az emberben milyen érzések és folyamatok mennek végbe, azt csak és kizárólag az adott – jelen esetben transz – személy érzi. Egy cisz férfi nem érez késztetést arra, hogy nő legyen, hiszen éppen ezért cisz, nem pedig transznemű. Megkérdőjelezni egy transznemű ember identitását azonban nemcsak gusztustalan, de felesleges is, hiszen soha nem jártunk az ő cipőjében, és nem éreztük azt, amit ő. A vita és a magyarázkodás itt feleslegessé is válik.
De a melegeknek nem lehet gyereke... – hangzik a válasz. Igaz, de mi van akkor, ha egy meddő nőről vagy férfiról van szó?
Aztán persze egyre több az olyan fiatal, akik önszántukból nem terveznek szülővé válni. Őket ki szorítja ki a „magyar” eszmeiségből? Mi van, ha a meleg szülők nem is akarnak gyereket? Miért kötelesség szülővé válni, amikor az emberek egy része amúgy is teljesen alkalmatlan az érdemi gyermeknevelésre? Hiszen erőszakos, hiszen függő, hiszen sosincs otthon... Akkor miről beszélünk?
A nemi szerepek és a „toxic masculinity” is visszaköszön a könyvben, hiszen a lány karakterek inkább hőssé, mintsem feleséggé és a férjüket kiszolgáló „cseléddé” akarnak válni, rátermettségüket és bátorságukat pedig be is bizonyítják.
Az egyik herceg hosszú hajú, bátortalan, és „lányos” dolgokat csinál, ellentmondva a „férfilét” erőszakos és hierarchikus felfogásának, ami egy kisfiúban amúgy is felesleges, hogy meglegyen. Verekedés, halál, öldöklés... talán jobb lenne erre nevelni fiainkat? Úgy talán magyaros legényekké válnának? Kétlem...
A könyv tehát minden, csak nem propaganda. A főhősök reális és valódi személyeken alapulnak, hiába térnek el az előnyben részesített társaiktól. Különlegességük, merészségük és önismeretük az, ami naggyá teszi őket, sokkal értékesebb hősökké, mint az őket lefitymáló karakterek. Ha a tartalom ennyire böki néhányak csőrét, akkor pedig van is igazságalapja.
A kötet semmi újat és idegent nem tartalmaz, viszont normalizálja az egyébként normális (!), csak éppen abnormálisnak bélyegzett kisebbségi emberek létét, elfogadását.
Gyereket nevelni pedig – hiába nem vagyok szülő –, szerintem csak így lehet. Empátia, elfogadás és szeretet. Én legalábbis így fogok. Már, ha vállalok gyereket.