A kötelező olvasmányok mindig hálás vitatémát jelentenek. Minisorozatunkban nem az aktuálisan előírt olvasmányokon rágódunk. Közéleti szereplőket kérdezünk arról, hogy ők mit terjesztenének fel kötelezőnek.
Lukács László
Azzal kezdem, hogy kölyökkoromban – bár szerettem olvasni –
én is utáltam a kötelező olvasmány kifejezést a jól ismert nekem senki ne mondja meg mit csináljak, majd én eldöntöm alapon. Azt hiszem, ez teljesen normális reakció egy lánglelkű tizenéves részéről, ezért a következő öt könyv csak ajánlás és nem kötelező, annál is inkább, mert még legalább ötször öt, hasonló tematikájú, illetve hangulatú könyvet lehetne ajánlani.
A Guns 'N Roses alapcsapatának (mind a mai napig aktív) basszusgitárosa jegyezte életrajzi könyv az egyik – ha nem a – legjobb ebben a műfajban. Tömény, de jól olvasható formában írja le, tárja fel a sztárrá váláshoz vezető út, és a reflektorfény-élet csillogó, mélyen sötét oldalait, annak minden izgalmával és minden pokoli pillanatával együtt. Azok számára is sokat adhat, illetve szolgálhat tanulságokkal, akik soha, egyetlen gitárhangot se fogtak le életükben, mert nem a zenélésről, sokkal inkább az életről szól.
Ha létezik olyan, hogy „szórakoztató ezoterikus szépirodalom”, akkor ebben R. Bach az egyik legjobb. A sirály egy vékony, alig pár tucat oldalas kis könyv, ez a belépő kategória ebbe a világba. Gyorsan véget is ér, de a lényeg benne van és meggyőződésem, hogy aki nemcsak felületesen futja át, hanem valóban el is olvassa, más szemmel tekint majd a világra és önmagára. Az első magyar kiadás ráadásul az eredeti, angol szövegű verziót is tartalmazza, szóval nyelvtanulásnak és gyakorlásnak sem utolsó.
A Star Wars az elmúlt évtizedekben annyira beleégett a hétköznapi életbe, illetve az úgynevezett popkultúrába, annyiszor, annyi helyen hivatkoznak vagy utalnak rá, hogy ezt az alapsztorit akkor is érdemes megismerni, ha téged amúgy nem nagyon érdekel se Dártvödör se a Lüke Szkájvóker. Szórakoztató „űrmese”, amiből ráadásul jó néhány általános értékű igazságmondat sem hiányzik.
Az író 1932-ben(!) megjelent disztópiája egy elképzelt jövőben, a XXVI. században játszódik, de aki nem süket és vak, nagyon sok (vagy mondjuk inkább úgy, túl sok) párhuzamot lát és hall a jelen korunk eseményeivel. Ironikus, ugyanakkor elgondolkodtató módon írja le a kevesek alkotta elit által vezérelt, elbutított, a média, a gén és legális drogok manipulálta, mosott agyú embertömegek alkotta társadalom minden részletét. Egyszerre mosolyogni való és egyszerre felkavaró, ijesztő írás.
„Huszadik századi jelek a falakon” – Válogatás az elmúlt évtizedek magyar underground-pop-rock dalszövegeiből.
Azzal együtt, hogy minden tiszteletem a magyar irodalom klasszikusaié, nagyon hiányzik a palettáról egy antológia. Egy olyan válogatás, ami a mai srácokhoz életkorban, világlátásban, szó- és szöveghasználatban, vagyis végső soron érthetőségben sokkal közelebb áll, mint a régi nagyok.
Értékes gondolatokat, érzéseket (szerelemről, elmúlásról, örömről – bánatról, életről – halálról, küzdelemről, győzelemről és bukásról, Istenről – emberről stb...) nem csak régen és nem csak a nagy bölcsek tudtak irodalmi szinten fogalmazni, de sok kortársunk is. Ha szerkesztenék egy ilyet, abban – a teljesség igénye nélkül – ugyanúgy helyet kapna egy-egy fontos és kihagyhatatlan dalszöveg erejéig Lovasi András, Ákos, Kiss Tibi, Pajor Tamás, Müller Péter Sziámi vagy Menyhárt Jenő mint Paksi Endre, Hobó, Kara Misi, Nagy Feró és Horváth Attila, ahogy ide kívánkozna az Akkezdet Phiai, Sub Bass Szabi vagy Kowalsky, és még sorolhatnám...
(Borítókép: Lukács László énekes basszusgitáros a Tankcsapda zenekar koncertjén a debreceni Campus Fesztiválon 2019. július 19-én.
MTI/Czeglédi Zsolt)