Sok mindent elért, de maradt egy hatalmas befejezetlen projektje, a Biodóm.

Remélem, előbb-utóbb befejeződik, és végül majd az a csoda, ami létrejön, el fogja nyerni az emberek szeretetét. Tudom, hogy van körülötte egy csomó bonyodalom,

mégis azt mondom, hogy a Pannon Park a Biodómmal egy rendkívül jó projekt, amire büszke lehet majd Budapest is, az ország is.

Nem azért áll a befejezés, mert már most is iszonyatosan drága?

A Biodóm lesz ország egyik legnagyobb közösségi tere, ráadásul az állatkert évente egymillió körüli látogatójával már jelenleg is az ország legnépszerűbb kulturális és turisztikai attrakciója, ami még népszerűbb lesz a Pannon Park megnyitása után. A budapesti családoknak, valamint a fővárosba látogató hazai és külföldi vendégeknek éppolyan „kötelező” programja lesz, mint az állatkert volt ötven-száz évvel ezelőtt.  Valóban rengeteg embernek adhat értékes szolgáltatást, ha a járvány előtti „békeidők” visszaállnak.

Tavaszi távozásában mekkora személyes szerepet játszott a Biodóm-beruházás ügye?

Ennek a megvalósítása egy új nagy intézmény, egy új állatkert megteremtéséhez fogható. Remek kollégáimtól és tőlem is rengeteg energiát, fizikai igénybevételt, intellektuális, kreatív és főleg mentális erőfeszítést követelt, hogy menjenek a dolgok előre, minden részletkérdés tisztázódjon, minden papír rendben legyen, rendesen költsék el a pénzt, nap mint nap választ adjunk a körmökre égő tervezési és kivitelezési kérdésekre, és így tovább. Ugyanakkor egy hatalmas, évente egymillió látogatót szolgáló intézményt is irányítanom kellett, ami szintén teljes embert követel, általában több mint napi nyolc órában.

Ráadásul ugyanebben az időben miniszteri biztosként szerepet vállaltam a városligeti táj- és parktervezésében, hiszen jól tudtam – a Liget Köztársaság nevű civil szerveződés egyik alapítójaként is –, mennyire fontos, hogy végre tegyék rendbe azt a lepusztult, méltatlan és tarthatatlan állapotot, amibe a Liget jutott. Büszke vagyok arra, hogy segítettem a parkterveket a lehető legjobbá tenni, a zöldfelületet megnövelni, meg kitalálni azt, hogyan kell megszabadulni a parkot tönkretevő autóáradattól. Szinte melléktermékként, kezdeményezésemre tényleg elültettek „10 ezer új fát Budapesten”, aminek remek városzöldítési és klímavédelmi hatása lesz. 

Mindez együtt időnként tényleg nehezen elviselhető terhelés volt, és észre kellett vennem, hogy kezdek fizikailag nem jól lenni. 

Ha most kezdené, mit csinálna másképpen?

Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, és az állatkerti fejlesztésekről azt mondanám, hogy a zömük már megvalósult, jól sikerült. A tönkrement Budapesti Vidám Parktól visszakapott területen elkészült az új Kiszolgáló Zóna,  a Holnemvolt Vár, a kisgyerekesek játszóparkja, a Cápasuli és a Sünispotály.

A Biodóm lényegéről ma is azt gondolom, hogy szakmailag helyes fejlesztés. Vannak ugyan kérdések körülötte, de sikerült a világon legkorszerűbb állatkertészeti, témaparki, szabadidős törekvéseket, tapasztalat- és élményipari megoldásokat ötvözni a koncepciójában. A legnagyobb tekintélyű külföldi és hazai szakértőkből álló team többéves munkájának eredménye volt ez. Néhány helyen, ahol már építettek valamennyire hasonlókat a világban, és azok rendkívül sikeresek, önfenntartók, és a közönség számára páratlanul hasznosak lettek, és elképesztő a vonzerejük. Persze, 130 éve az Eiffel-tornyot, 110 éve a Szépművészeti Múzeumot is sokan utálták. 

Ha újra feltennénk a kérdést, hogy mit csináljunk a becsődölt vidámpark területének jelentős részén, akkor a nemzetközi élvonal példáin túl ismét csak két dolgot kell elemeznünk: mire alkalmas a terület, és a közönség miket igényel leginkább. Amikor megkérdeztük a látogatókat, az derült ki, hogy a családok egy minden évszakban kellemes, nagy, pálmaház jellegű belteret szeretnének, szükség van új, korszerű elefánttartásra, több helyet kell adni az emberszabásúaknak, és nagyon hiányzik egy hatalmas tengeri akvárium is. Ehhez társult a civilizált vendéglátás. Nagyjából ezekből állt össze a Biodóm.

Világviszonylatban is páratlanul érdekes épület készült el, tele egyedi magyar innovatív megoldásokkal. Különleges statikája – ez jelenleg a világ legnagyobb alátámasztás nélküli üvegháza –, többszintű térszerkezete és ökológiai építészeti elemei is közrejátszottak abban, hogy két éve egy nemzetközi ingatlanfejlesztési fórumon Európa legjobb kulturális beruházásának ítélték a tervek alapján. 

De a „mit másképp” kérdést sem kerülöm meg: Mise után okos a gyülekezet. Még egyszer úgy, ahogyan annak idején, parányi stábbal, a lelkesedésünk erejében bízva belevágtunk az óriásprojektbe, nem valószínű, hogy ismét nekirugaszkodnék.  

 „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”, gondolom ma is Adyval, de tény, hogy vért izzadtunk, az éjt nappallá tettük, a legjobb tudásunk szerint beleadtunk mindent, ami tőlünk tellett. Együtt dolgoztak a kiváló zoológusok, állatorvosok, pedagógusok, kertészek és botanikusok, tájépítők, környezeti szakemberek, de egyikünk se volt jártas a nagyberuházások menedzsmentjében. Amikor kerestünk ilyeneket, hamar kiderült, hogy azért a pénzért, amit fizetni tudunk, nem kapunk senkit.

Talán ha visszamehetnék az időben, azt mondanám a fenntartónak, hogy tessék mellénk egy rendes beruházási szervezetet állítani, amelyik profikkal, profi módon képes ilyen hatalmas folyamatot rutinosan kezelni. 

Életműdíj és tiszteletbeli tagság

Evezzünk békésebb vizekre. Jól tudom, hogy az EAZA – Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége történetében ön az első, aki most az Életműdíjat és a Tiszteletbeli Tagságot is elnyerte?

Igen, ez engem is meglepett. Az Életműdíjat a speciális tudással rendelkező többezernyi kolléga közül olyanok kapják, akiknek a munkássága a szakma valamelyik területén kimagaslóan fontos, igazgatók, állatorvosok, kurátorok, zoológusok, netán adatszakértők. A díjat évente általában egy ember kapja. Ha jól emlékszem, tizennégy éve adták ki az elsőt.

Mit jelent a tiszteletbeli tagság?

Először a szervezetről: Európa háromezernyi állatkertjéből nagyjából négyszáz tartozik az EAZA-hoz, ezek összesen 140 millió látogatót fogadnak évente. Tehát ez a felső liga: nem csupán a közönségük a legnagyobb, hanem az állatállományuk is, a legtöbb oktatási és kutatási programot, közösségi szolgáltatást nyújtják. Nincs egyéni tagság, a rendes tagok zoológiai intézmények, a társult tagok lehetnek külső tudományos intézetek, illetve a területhez kapcsolódó cégek, intézmények. A Tiszteletbeli Tag – Honorary Member – olyan ritka elismerés, amit eddig Kelet-Európából senki sem nyert el. Eddig négy nagy hírű állatkertésznek adományozták az EAZA 1992-es megalakulása óta. A tiszteletbeli tagok mindegyike jelentős tisztséget töltött be korábban a szövetségben. Többségük az elnöki tisztet töltötte be, ahogy én is 2000–2003 között. Több mint egy évtizeden át voltam aktív a szervezet különféle tisztségeiben.

Március elseje óta ön már itthon sem aktív állatkertész, de hivatalosan jár még a főigazgató megszólítás, esetleg szólítható miniszter úrnak?  

A magyar jogszabályok abban eligazítanak, hogy a miniszterelnököt és a nagyköveteket akkor is megilleti ez a megszólítás, amikor már nem töltik be a tisztségüket, a minisztereket viszont „volt miniszter” úrként kell megszólítani. Ugyan a régi kollégáim főigazgató úrként szólítanak, viszont ami biztosan érvényes, az a professzor úr megszólítás, mivel idén az Állatorvostudományi Egyetem címzetes egyetemi tanárrá fogadott, míg egy évtizede a Szent István Egyetemen lettem címzetes egyetemi és főiskolai tanár.

Címekben nincs hiány. Hogy értékeli életének azt a szakaszát, ami idén tavasszal zárult le? 

Gyerekkori álmom vált valóra, amikor 1994-ben főigazgató lettem, majd sokáig, huszonkét évig az állatkertben dolgozhattam, vezethettem azt, szinte mindvégig általános közmegelégedésre. Most ennek a munkának az intenzív fázisa lezárult. Leszámítottam belőle azt a négyet, amikor fizetés nélküli szabadságom alatt a zöld tárcát vezettem. A környezetvédelmi tizenöt évemben is voltak szakaszhatárok, kormánytisztviselő, az Európa Bank környezetvédelmi főszakértője, és akadémiai kutató is voltam. A nyugdíj-előkészítő papírjaimban negyvenhat év munkaviszony jött ki, összesen vagy féltucat munkahellyel. Szerettem például tanítani, és örülök, hogy most ismét jut erre időm. Elkezdtem egy érdekes kurzust oktatni az Állatorvos-tudományi Egyetemen. A címe: Vadállatok emberi gondoskodásban, ami tulajdonképpen globális kontextusba helyezi a vadon élő állatok ügyét.

Ebben a témában lehetne ma Magyarországon autentikusabb előadót találni?

Izgalmas újra visszaállni a katedrára. Főigazgatóként ritkán jutott rá időm, utoljára tudományos kutató koromban tartottam egyetemi kurzust, és külön izgalmas, hogy magát a tantárgyat is ki kell találnom. Ötvözöm a saját környezetügyi hátteremet az állatkertészeti tudományokkal, és beleszövöm a személyes politikai tapasztalatokat, tanulságokat. Az első blokk oktatásán mind magyarul, mind angolul túl vagyok már.

Mit mond hallgatóinak a politika és a környezetvédelem nem mindig felhőtlen viszonyáról?

Elsődlegesen az állatok példáin vizsgáljuk ezt a tantárgyban. Nem lehet őket megvédeni az emberi szokásrendszerektől, társadalmaktól függetlenül. A legfrissebb szakirodalomban számomra is megdöbbentő adatokat találtam. Ma például csirkékben több biomassza van a világon, mint az összes vadon élő madárban. Látszik, milyen mélyen avatkoztunk már be a természetes rendszerekbe, és ezt a folyamatot nem lehet pusztán zoológiai eszközökkel kezelni, politikai és gazdasági váltásra van szükség. 

Mivel volt már a „rács” mindkét oldalán, hogyan látja a tennivalókat és nehézségeket egy környezetvédő állatkertész, aki miniszterként felelős volt politikai cselekvésekért is?

Nemrég olvastam egy gyönyörű könyvet egy amerikai szerző tollából, aki szerint alkalmatlan a politika arra, hogy kezelje a kritikus globális környezeti folyamatokat.

Saját tapasztalatai is ezt igazolják?

Abban a négy évben, amikor miniszter voltam, sem tartottam magamat valódi politikusnak, sőt voltak konfliktusaim is valódi politikusokkal, viszont megtanultam, hogy az igazi politikusnak a következő választás a legfontosabb.

Az ENSZ közgyűlése 2015-ben hagyott jóvá tizenhét célt a globális fenntarthatóság érdekében. Idén készült egy ötéves jelentés, amiből több szomorú tény is kiderült. Például nemhogy csökkent a környezetre káros energiatermelés támogatása, hanem a világ számos országában kifejezetten növekedett. Vagy borzalmasan nagy bajok vannak a biológiai sokféleség védelmével. Mivel a kérdésében az én múltbéli tisztségeimről esett szó, hadd említsem meg, hogy egy évig voltam az ENSZ klímaváltozási keretegyezményének elnöke. Emlékszem, hogy milyen bonyolult feladat volt a legkisebb kompromisszum elérése is, milyen nehéz volt a különféle államok képviselőit meggyőzni arról, hogy fogadják el egy másik állam szempontjait is. Leülnek, tárgyalnak, néha a hegyek szülnek egy pici egeret, ami mégis jobb, mintha ez se lenne és háborúznának. Van némi elmozdulás, legalábbis a szándékok szintjén, de az összkép szomorú.

Egyetlen pozitív példát sem látott az összefogásra?

Dehogynem. A leglátványosabb az ózonréteg védelmére született Bécsi Egyezmény, illetve az ezt kiegészítő Montreali Jegyzőkönyv, ami egyszerűen megtiltotta az ózonréteget károsító halogénezett szénhidrogén termékek forgalmazását. Ez olyan környezeti intézkedés, ami tényleg sikeres, amit betartanak minden ENSZ-tagállamban. Már tapasztalható is a javulás.

A gerincesek több mint felét elveszítettük

A biológiai diverzitás hallatán könnyű megvonni a vállunkat, mert eddig se mind tartottuk számon, hányféle poszáta röpköd a mezőkön, viszont, ha bemondják a híradókban, hogy fél óra napozástól bőrrákot kapunk, azt mindenki megérti.

Azt nyilván nehezebb észrevenni, hogyan fogynak el körülöttünk a vadon élő élőlények. A gerinces állatok populációja átlagosan hatvan százalékkal csökkent az elmúlt ötven évben. Elsősorban azért, mert az élőhelyeiket átalakítottuk a saját háziállataink használatára, vagy egyszerűen szántóföldet, kikötőt, utat, vagy akármit tettünk oda. Netán megöltük, túlvadásztuk, túlhalásztuk őket. Egyre fogy a vadvilág, és egyre nagyobb az emberi civilizáció által elfoglalt terület, és nincs pontos ismeretünk a következményekről. Keveseknek érdekes, hogy 96 százalékkal kevesebb gepárd él ma, mint dédapáink idején, miközben ötször több ember. De a biológiai sokszínűség nem egyszerűen mellettünk létező valami. Ugyanis életfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatásokat kapunk általa. Például a talaj hasznos lényei, mikroorganizmusai ártalmatlanítják az oda kerülő szennyezés jelentős részét. Ha ezek eltűnnek, nagyon magas árat kell fizetnünk, ugyanis ezek a hihetetlenül összetett rendszerek nem fokozatosan gyengülnek, hanem egy kritikus szint elérése után egyszerűen összeomlanak. Ezért kellene a fajok kihalása ellen legalább annyit tennünk, mint az ózonréteg védelméért, annál is inkább, mert az talán még nagyobb veszély számunkra.

Ha végiggondol eddigi pályafutásán, mi az, amire büszkén mondja, hogy ezt megcsináltam, elértem?

Sok dolog van, amire örömmel gondolhatok. Mondjuk a hazai Natura 2000 területek kihirdetése uniós viszonylatban is példa értékűen sikerült: az ország területének egyötöde került evvel védelem alá. Arra pedig valóban büszke vagyok, hogy a pesti állatkertet sikerült visszaállítani a régi fényébe.

A régi fény a háború előtti állapotot jelenti?

Azt is, de többet is. A rendszerváltáskor még lesajnált állatkert vonzóbb, gazdagabb és kellemesebb lett a látogatók számára. Helyreállítottuk a történelmi parkegyüttest és valamennyi értékes műemlékét, visszaépítettünk tucatnyi ikonikus elpusztult épületet, újrateremtettük Kós Károlyék, a háború vagy a kommunizmus idején elveszett örökségét. Az Elefántháznak újra van tornya, ismét ott áll a Kós-féle Bivalyház, Zsiráfház, ezekre nagy örömmel gondolok.

Aztán szívesen említem az európai élmezőnyben is nagyra becsült szakembergárdát és a gyűjteményt. Nagyban javítottuk az állatok életkörülményeit, ökológiai szemlélettel modernizáltuk a bemutatást, miközben a kis terület ellenére ma a budapesti Európa egyik legváltozatosabb gyűjteménye. Az állatfajok száma megduplázódott, az év elején 896 faj 10 445 egyedét számoltuk, a nemzetközi fajmegőrzési programokban is fontos szereplő lett az állatkert. Számos figyelemre méltó ritkasággal is rendelkezik, mint a gazdag ausztrál faunabemutató, az ízeltlábú-gyűjtemény, a nagytavi honos madártelep, a sok értékes állatszaporulat. Szakmai körökben híres, hogy a világon először itt sikerült az orrszarvúak mesterséges megtermékenyítése, és hangyászsünt, vombatot, elefántot, orangutánt, gorillát, jácint arát is szaporítottunk. Az élőhelyükön szerveztünk megőrző programokat például a fakó keselyű, a rákosi vipera, a vidra, a parlagi sas, az ürge állományainak megőrzésére. Kialakítottunk egy komoly mentőközpontot, amely tízezerszámra fogad sérült, elárvult védett állatokat. Példaértékű környezetbarát megoldásokat vezettünk be, mint az elektromos járművek használatát, vagy a szelektív hulladékgyűjtést már húsz éve, a PET-palack-tilalmat, a geotermikus fűtést vagy az esőszüretelést.

Kitaláltuk és megszerveztük események egész füzérét, ismeretterjesztő, oktató és kulturális programok sokaságát, melyek mára hagyománnyá váltak. A teljesség igénye nélkül: TapiZoo, Mackófesztivál, Sérült Gyerekek Napja, Állatkertek Éjszakája és még sorolhatnám. Az állatkert megkapta a Magyar Örökség címet, javaslataimra a régi területét műemlékké és természetvédelmi területté nyilvánították. A közoktatást segítő munkánkért pedig Príma Primissima Díjat vehettem át.

A vidámpark „okkupált” területe is a „régi fényhez” tartozik?

Igen, mert anno az állatkertből hasították ki még a vurstlit is, ami aztán a vidámparké lett. A megcsonkított terület visszaállítása évszázados, nagyon indokolt vágy volt, és örülök, hogy végre több teret kaphatnak az állatok és a látogatók.

Vannak szép emlékei, eredményei és tavasztól ritmust váltott. Jobban van a szíve?

Köszönöm, jobban, mint amikor leköszöntem márciusban. Bár az szinte egybeesett azzal, hogy „mindenki maradjon otthon”, így nem volt fura, hogy én is ezt teszem. Az állatkerttől persze nehéz elszakadni, főleg, amikor az állatainkkal álmodom. Talán kellett ez a deus ex machina beavatkozás a sorstól, hogy el tudjak válni a gyermekkorom óta meghatározó álomtól. De hogy nappal, ébren nem kell minden nap szembesülni megoldhatatlan, de mégis azonnal megoldandó problémákkal, nincsen folyamatos stresszállapot, ettől sokat enyhülnek a szívpanaszok. Attól is, hogy most több időm lett a családra, a könyvekre, mozgásra. A jövő hónapban lesz a hetvenedik születésnapom, és egyre többet gondolkodom azon is, hogy mennyi mindent kaptam az élettől, az emberektől, szeretteimtől, barátaimtól, kollégáimtól, akik nagyon sokan gratuláltak most is. Az évezredes indiai bölcsesség szerint az életkorok mindegyikének más a feladata. Az első periódus a tanulás; a második a családról gondoskodás. Ezután a szellemi elmélyülés következik, amiben én is reménykedem élni és nyugalomban alkotni. Másként mint eddig.

Borítókép: Persányi Miklós Fotó: Bagosi Zoltán