Nehéz kritikát írni egy olyan dokumentumfilmről, amelynél nem elsősorban az számít, ez most jó film-e vagy sem. Mert a jelenség maga, az ügy, illetve a konkrét történet hordereje sokkal nagyobb az esztétikai-művészi kérdésnél. Az ügy, ami igazából, hasonlóan a Sárosdi Lilla által kirobbantott hazai Metoo ügyhöz, valójában a megtörténte után 25 évvel veszi kezdetét. Magyari Péter 2014-es cikkével, mely iszonyatos lavinát indít, morális, büntetőjogi, gyereknevelési, családügyi, pedagógusi és pszichológiai kérdéseket zúdít az akkori és mostani (mindenkori) társadalom nyakába. Addig persze a lelkekben megteszi a maga útját, mint egy folyton duzzadó barlangi búvópatak, mely egyszer csak folyóvá, sőt zuhataggá változik.

A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmet Oláh Judit jegyzi, aki érintettje a történteknek, és ezt nem is rejti véka alá. Az egész ügy – noha persze a perspektíva kitárul – az ő szempontjából, az ő személyes sérülései mentén bomlik ki, legalábbis ez a legfőbb mozgatórugója, hogy megértse, mi zajlott akkor a környezetében: a társaiban, a szüleiben, és mi zajlott-zajlik azóta, az eltelt 25, már-már 30 évben benne.

Valahogy rendet szeretne teremteni, valamiféle eredményre jutni. Ezért is hívja segítségül a pszichodrámacsoportot, mely végig jelen van a filmben: a szereplők, az egykori sérelmet elszenvedők megpróbálják eljátszani egykori önmagukat és magát Sipost is. Utóbbi a nehezebb feladat. A bőrébe képzelik magukat, vajon mi hajtotta, mit gondolt magáról, amikor kivételes intellektusával, a maga végtelenül ravasz és kifinomult eszközeivel manipulálta a gyerekeket, amikor hozzájárult némelyikük, a nem egészen kiválók megaláztatásához.

Közben – hála a lelkes szülők, köztük a rendező szülei egykori videófelvételeinek – felvillannak a szendrői, fogalomszámba menő, rituálékkal, saját játékokkal külön világot felépítő tábor képei is, mely a kor szocialista úttörőtáborának szöges ellentéte volt, s melynek résztvevői kiváltságosnak érezték magukat, ha bekerülhettek, és kiválasztottnak, ha a medvesapkások és boszorkányok hierarchikusan felépített világában részt vehettek. 

A film a szendrői tábor értékeit nem vitatja el, bemutatja a vonzerejét is, már amennyire ez a meglévő korabeli felvételek alapján lehetséges. Viszont ezek mögött kibontja a máig élő drámát. A Visszatérés Epipóba a Trefort utcai történeteket, az ottani pezsgő, Sipos által generált kulturális életet nem mutatja be, kizárólag a tábori emlékek, traumák feldolgozása a rendező szándéka, bár a fő vallomástevő esetében a két élmény összekapcsolódik. Jó lenne, ha ez is része lenne a filmnek, a Budapest legelső gimnáziumának számító Trefort és az ottani történések, ha a kor tanárai megszólalnának, de ez talán már egy másik film is lehetne.

A rendezőnek „szerencsére” csak a lelki megaláztatásból jutott, mindjárt a tábor elején a Közepes becenevet kapta, amit talán akkor még fel sem fogott igazán, ám azóta se dolgozta fel. S valóban, hogy lehet egy hat-tíz éves gyereknek a Közepes becenevet adni? Mennyire fog ez később beleégni? Oláh Juditnál nagyon beleégett.

A rendező keresi a társakat a visszaemlékezésben, valamiféle közös kibeszélősdire, szembenézésre és feloldozásra vágyik, és egyáltalán nem bosszút állni akar. Ez nagy erénye a filmnek. Még csak elégtételt sem akar venni. Megérteni akar és feldolgozni. Leginkább saját traumáit. A film legszebb része az, amikor a rendező a saját szüleit faggatja arról, hogyan emlékeznek vissza a tábori évekre, vajon észrevettek-e valamit az ő furcsa magatartásából.

A szülők őszintén válaszolnak, ők nem láttak semmit, nem érzékelték, hogy baj van, ezért küldték gyermeküket négy egymást követő nyáron a szendrői táborba. Hiszen ezt tette a vezető liberális értelmiség, ügyvédek, mérnökök, cégvezetők, akik nem voltak hívei a rezsimnek, és a legjobbat akarták a gyereküknek. A táborról csak legendákat hallottak, és a kurzus nyújtotta nyári úttörőtáborok élménye helyett valami mást, valami kreatívat szerettek volna a gyerekeiknek.

Oláh a szülőkre sem haragszik, egyszerűn kutatja a történet szereplőinek érzelmeit. Hogy önmagában jut-e valamire, elér-e valamiféle megnyugvást, nem tudom, a film alapján úgy érzem, inkább nem, mint igen.

Nem így a fő vallomástevő, M., az ismert tévés szerkesztő, aki az egyik legfontosabb áldozatként mintha valami megtisztulási, feldolgozási folyamaton menne keresztül a visszaemlékezéssel, az ő vallomása a film nehezéke: arccal, saját élettörténettel. Rajta kívül még egy férfi áldozat vall, az ő arcának csak a kontúrjai látszódnak, de ott van, beszél, felfedi a sötét történeteket. S noha mindketten megnyílnak, ennyi év után sem tudnak érzelemmentesen reagálni a traumára, vallomástételük a feldolgozási folyamat része, ami egybecseng a rendezői szándékkal.

A két férfi áldozat vallomása tekinthető a film csúcspontjának, ahogy elmondják, Sipos hogyan hívta fel őket a lakására, hogyan lépett velük bizalmas viszonyba, mely bizalmas viszony egyszer csak megteremtette azt a helyzetet, hogy az akkor a televízióban ismert műsorvezető-szerkesztőként dolgozó Sipos „egyik ifjúsági műsorára készülve” 

De ekkor már olyan bizalmas és olyan intim volt a viszony, hogy a fiúk, még ha le is dermedtek ettől az ajánlattól, nem akarták őt, a közelségét, a bizalmas viszonyt elveszteni, és nyilván a pillanatnyi helyzettől traumatizálva, de megtették ezt. Egyik momentum a másikból következett. És ez a jelenetsorozat nem egyszer történt meg.

Aztán M., a fő vallomástevő elmondja, egy ponton akkorára nőtt benne ez a gombóc, ez a történet, hogy nem bírta tovább, kirobbant belőle és elmondta az apjának. Hogy milyen szavakkal, azt nem tudja, de elmondta. Az apja pedig bement az iskolába és Sipost azonnali távozásra kényszerítette. Nem vitték sem rendőrségre, sem bíróság elé az ügyet, mert a gyereket akarták kímélni a rendőrségi tanúvallomástól. Így volt ezzel a többi szülő is. M. elmondja, ha az ő gyerekeivel történne hasonló, ő azonnal menne a rendőrségre.

De a 80-as évek vége más világ volt, az akkori Ságvári, amely épp azokban az években kapta meg belső szavazás útján a Trefort nevet, az igazgatónő oktatási helyettes államtitkár, Honti Mária, a tanárok, Gerőcs László (matematika), Bihari Péter (történelem) az ország legjobbjai.

Mert imádták a fiúk, a lányok is szerették, mert úgy volt felnőtt, hogy valójában gyerek volt, egy nagyobbfajta kamasz, aki csak picit áll felettük, de semmiképp se a táblához kihívó és az ellenőrzőbe beíró fajta, hanem a

Akinek színházába bekerülni, pláne abban főszerepet játszani, kiváltság, akinek a színháza maga a szellemi erotika. 

Megrendezi Plautus A hetvenkedő katonáját, az előadása jobb, mint a korabeli Radnóti Színházban Taub Jánosé (!), megrendezi a Szentivánéji álmot, mindenki irigyli az előadásban szereplőket, és senki nem sejt semmit. Csak az a néhány áldozat, aki viszont nem mer jelezni, mert titka van, és úgy érzi, ha a bűnt leleplezné, valahogy az egész felépített szentség, csoda, a barátság, a bizalom, a kiválasztottság, a színházi főszerep mind odaveszne. És ezekkel együtt odaveszne az álom is, hogy valakiért lehet ennyire rajongani.

A filmben Sipos Pál nem szerepel, bár a rendező hosszasan levelezett vele, még el sem zárkózott teljes mértékben, de az egyszeri találkozás és a hosszas levelezés után egyszer csak eltűnt és azóta sem jelentkezett. Tulajdonképpen nem baj.

Így ugyanis mind a szereplőknek, mind a történet közvetlen-közvetett résztvevőinek, szemlélőinek megmarad a nem kis életfeladat, hogy így vagy-úgy feloldozzák őt, már ha fel akarják oldozni, hogy szembenézzenek önnön felelősségükkel, már ha úgy érzik, van ilyen, és hogy úgy éljenek tovább, hogy miközben szembenéznek az őket ért, életre szóló traumával, soha ne feledkezzenek meg a szépről, a csodáról, a kiválasztottság érzéséről és a kamaszkori, szellemi közösséghez való tartozás személyiséget formáló erejéről és megismételhetetlen élményéről. Úgy, hogy közben feldolgozzák, hogy bármilyen tragikus következményekkel járó és vérlázító is a tett, minden csodának ára van.

Ahogyan M. tette Pyrgopolinices szerepét levetve A hetvenkedő katona epilógusában: „Ruhámat eldobtam, én most már én vagyok, s ti ezzel hogy vagytok, kicsinyek és nagyok?"

(Borítókép: HBO)