Ha nem szól közbe a vírus, október 17-én az Erkel Színházban mutatják be a Magyar Állami Operaház izgalmas kísérleti előadását, az István, a király klasszikus zenei feldolgozását. Szörényi Levente és Bródy János klasszikussá vált művét az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter felkérésére Gyöngyösi Levente zeneszerző hangszerelte át szimfonikus zenekari kíséretre. A klasszikusra hangolt zeneművet a legnagyobb magyar színházi térben, az Erkel Színházban hangosítás nélkül szólaltatják meg kiváló operaénekesek.

Mennyire ijesztő egy musical szakon végzett színésznek ez a kihívás?

Kényes kérdés. Lehet mondani, hogy énekelni vagy tud valaki, vagy nem, de nagyon is különböznek az énektechnikák a különböző műfajokban. Mielőtt felvettek a Színművészetire, egyáltalán nem énekeltem, nem volt semmilyen zenei képzettségem. Sőt, általános iskolában, amikor ünnepségeket tervezgettek, a tanáraim még azt mondták: Szemenyei ne énekeljen, szavaljon inkább verset.

Nem is tanult zenét?

Nem volt gyakori fiút zeneiskolába íratni Várpalotán, ahol éltünk. De a szüleim észrevették, hogy van érzékem a zenéhez, kaptam is tőlük szintetizátorokat beépített hangszínekkel, egyértelműen meghatározható stílusú kíséretekkel, ritmusokkal. Persze vállalhatatlan hangszínek voltak, de arra alkalmasak, hogy kisgyerekként meg tudjam különböztetni az oboát a klarinéttól, a rumbát a salsától.

Apukám hobbigitáros volt, „sajátos” ritmusban tanította a „Börtön ablakában”-t. Azóta sem tudom helyesen eljátszani, csak hétnegyedben, ahogy tőle hallottam. Nem csoda, hogy ennyire szeretem és használom a páratlan ritmusokat a zenéimben.

A Színművészetin vették észre, hogy jó énekes?

Az operett-musical szakon Kerényi Imre osztályába kerültem, aki nem titkolta, hogy az átlagosnál jobban éneklő növendékeket keresett. Kővári Judit énektanárnőhöz kerültem – aki egyébként földim –, ő az első évben még baritonnak hallott. Később nyílt ki az énekhangom, és végül drámai tenorban állapodott meg. Ezt annak is köszönhetem, hogy zenéket kezdtem írni. A főiskolán – amely időközben kapta meg az egyetemi rangját – „multifunkcionálisnak” kellett lennünk, még jelmezt is terveztünk.

Színművészeti, Kerényi Imre, nem kerülhetjük meg a kérdést.

Nem állíthatom, hogy az egyetemen ne kerültem volna többször megkülönböztetett, kényelmetlen helyzetbe amiatt, hogy Kerényi az osztályfőnököm.

Nagyon megosztó személyiséggé vált, és most példálóznak vele, mint az utolsó olyan tanárral, aki azt az ideológiát képviselte és tanította, amit jobbról hiányolnak. Igyekszem pontosan fogalmazni, nehogy félreérthető legyek. Tizennyolc-tizenkilenc évesen egyáltalán nem érdekelt a politika. Tanulni akartunk. Másodévben, amikor Imre aktív politizálásba kezdett, nyilván láttuk, hallottuk, olvastuk a megnyilatkozásait, de az osztályunkba soha nem hozott be politikát vagy akár ideológiát.

Vissza a múltba, tehát annak is lehet előnye, ha nincs sok pénz egy egyetemen, hiszen zenét kellett írnia .

Felfedezhettük, milyen utak nyílhatnak még előttünk. Sorra szereztem zenét a vizsgaelőadásokra, és ez kihatott az énekhangomra is. Amikor stúdióban felénekeltem a zenéimet, akaratlanul törekedtem arra, hogy minél tisztábban, minél jobb technikával énekeljek, hogy a lehető legpontosabban adhassam át a színészeknek, mi az elképzelésem. Hangfelvétel közben, fejhallgatóval sokkal tisztábban hallható az intonáció, s azonnal lehet korrigálni, ami segíti a hangképzést. De mivel a zeneírás volt a lényeg, nem a saját hangképzésem, a hangom észrevétlenül javult. A diploma után nem is jártam énektanárhoz.

Ehhez képest most operaénekesekkel próbál. Hogy került erre sor?

Az első lépést a Proton Színháznál tehettem meg, ahová először zeneszerzőként hívtak, de csakhamar színészként is részese lehettem Mundruczó Kornél produkcióinak. Amikor a Szégyen előadását készítette elő, megkérdezte, el tudnám-e énekelni a Nessun Dormát, Kalaf nagyáriáját a Turandotból. Nem kis feladat, de mégiscsak egy független társulat lényegében prózai, bár zenével ötvözött előadásáról volt szó, szóval belevágtunk. Amikor olasz nyelvterületen turnéztunk, nem kis stressz volt, hogyan fogadják majd Puccini honfitársai.

Ehhez sem kellett énektanár?

Dehogynem, több énektanárhoz is jártam. Volt köztük kimondottan Schubert-specialista is. Mi több, ha felújítjuk, mindig kiutazom Bécsbe, vagy onnan hívnak coachot, akivel újra és újra pontosítjuk a kiejtést. Nagyon alapos volt a felkészülés, de megérte. Egyre inkább érdekelt, hogyan tudom ötvözni mindazzal, amit eddig tanultam. Persze nem a musicalek sajátosságaira utalok, inkább a formanyelvre.

Egy színész, aki szívesen játszik prózai szerepeket, énekel klasszikust, musicalt, ha kell, rockot. Nem ezt hívják crossovernek?

Mondhatni... De nagyon vékony a jég, kockázatos lehet az átkelés.

Nyugatabbi országokban már régen megkérdezték volna: mikor döntöm el, ki is vagyok valójában. Itthon multifunkcionálisnak kell lenni a szakmánkban, több lábon kell állni, különben nem lehet megélni.

Kanyarodjuk vissza a beszélgetés elejére: az István, a királyban elénekelte Laborc szerepét Alföldi Róbert rendezésében Szörényi–Bródy eredeti rockos stílusában, most pedig klasszikus operaként hangzik fel a zenemű. Ez énekesként mit jelent?

Izgalmas kihívás. Mindkét előadást Kesselyák Gergely vezényli, most a klasszikus hangképzést kérte, ez illeszkedik a zenei és rendezői koncepcióba. De ezt igényelte a Candide-nak, Bernstein művének címszerepe is, amely szintén két műfaj: az opera és a musical határán mozog. A Művészetek Palotájában mutattuk be, operista kollégákkal. De az igazi „tűzkeresztségem” a Porgy és Bessben volt az Operaház produkciójában az Erkel Színházban, operista szólistákkal. A drogdíler Sporting Life eléneklése meghatározó élményem lett.

Zeneszerzőként is nemrég élt át egy premiert. Ön írta a Sándor Mátyás musical zenéjét, amelynek nemrég volt az ősbemutatója Dunaújvárosban, a Bartók Színházban. Milyen instrukciókat adott Őze Áron igazgató, amikor felkérte a komponálásra?

Jól ismerem Áront, még a Magyar Színház igazgatójaként hívott meg a társulat zenei vezetőjének. Léner András rendezővel is dolgoztam már, a Színművészetin tanársegéd volt, vizsgaelőadásokon segített az osztályunknak. Ezúttal Áron hívott fel, hogy készítsünk egy előadást a Sándor Mátyásból. A Verne-regény nyomán Mikó Csaba írta a szövegkönyvet, Závada Péter pedig a dalszövegeket. András és Csaba javaslatokat tettek bizonyos dalhelyekre, de a stílust teljességgel rám bízták. A darabot olvasva úgy éreztem, hogy mivel a nyelvezete határozottan idézi a történelmi kort, ellenpontként tudatosan mai stílusú zenét szereznék hozzá szívesen, de szimfonikus hangszerelésben. Így közelebb hozhatnánk a fiatal nézőinket. A szereplők zenei motívumai, kapcsolódásai fogják össze a koncepciót.

Az István, a királyban a zene már kész, magának „csak” énekelni kell. Mi a folytatás?

Ha a vírus nem szól közbe ismét, végre be tudjuk mutatni. Majd jön a Veszedelmes Éden, Philip Glass operája Barta Dóra rendezésében az Eiffel Műhelyházban. Itt egy hangot sem énekelek, viszont narrátorként végigbeszélem az előadást. A kecskeméti színházban hamarosan kezdjük próbálni a Férjek és feleségek című Woody Allen-film adaptációját, Szente Vajk rendezi. Én játszom magát Woody Allent. De lesz még egy premierem Kecskeméten, az évad végén pedig a Madách Színházban.

Látszólag minden kötöttség nélkül úszkál, lebeg vagy röpköd ezen a pályán. Hogyan képes ennyire szabad lenni, miképp tud hiteles maradni, miközben váltogatja a műfajokat, stílusokat?

Engem ez éltet. Szerencsés vagyok, az egyetem óta valóban egyik produkcióból a másikba ugrom, és élvezem is. A vírushelyzet most megtörte a sodrást, mégse bánom. Harmincnyolc évesen talán még időben vagyok ahhoz, hogy számot vessek, mi történt eddig, hol tartok most, és hova szeretnék eljutni. Ez nem azt jelenti, hogy bármit is félretennék, de valamelyest tudatosabban szeretnék építkezni. Idővel el fog tűnni belőlem az a „kisfiús báj”, amit még fel-felemlegetnek, amire azt mondják: tehetséges srác, csináljunk együtt valamit.

(Borítókép: Szemenyei János. Fotó: Trenka Attila / Index)