Radóczy Mária művésznő ugyan visszavonult az alkotástól, műveinek állandó galériát nyitott, a pandémia tavaszi hónapjait pedig arra használta, hogy kreatív oktatóvideókat készített a lakásukban ragadt, unatkozó gyerekeknek.
– Mennem kell! – kötöm be rohamtempóban a cipőfűzőmet, miután meglátom, hogy a mobiltelefonom kijelzője 10 óra 20 percet mutat. A franciatanár csak bólogat, ahelyett, hogy marasztalna, pedig minden nyelvóra után még hosszú percekig beszélgetünk.
Most mégsem tudok maradni, interjúra kell mennem. Már csak kilenc percem maradt fél tizenegyig. Ekkorra beszéltem meg a találkát életem kedvenc interjúalanyával, Radóczy Mária budafoki tűzzománcművésznővel, aki már tűkön ülve várja érkezésem. Még szerencse, hogy az iparművész és galériatulajdonos hölgy a franciatanár melletti utcában lakik. Nyolc perc alatt bőven odaérek...
Ki sem lépek a kapun, már csörög a telefonom – Mária az, ki más lenne.
– A hátsó kapun gyertek be, kinyitottam nektek! – nevet a készülék másik végén. Szinte áthallom az utca túloldaláról. Mindig jókedvű. Mindig mosolyog. Mindig kacag.
Átsétálok az úttesten, és már ott is vagyok a gyönyörűen karbantartott gyümölcsöskert alatt. Pontosabban felett, hiszen a hegytetőn épült ház udvarát a felső, kevésbé ismert utca felől közelítem meg. Sosem ezen a kapun szoktam bemenni hozzá, hanem a Dézsmaház utcai bejáraton át, ahol a „Galéria” felirat díszeleg.
Budapest XXII. kerületének legvadregényesebb, macskaköves utcácskáját, az ódon épületeket, a rusztikus lakásokat valami megfoghatatlan, romantikus hangulat járja át. Aki megfordult már a budatétényi Dézsmaház utcában, az minden bizonnyal észrevette a galériának (is) helyet adó 27-es számú házat. Az orgonalila fal, a fekete, sablonról festett virágminta és a zöld kapu mind a művésznő keze munkája. A Radóczy Mária Galéria 1997-ben nyitotta meg kapuit, fő szponzora Mária férje, Pajzs Gábor karmester volt. A műterem a művész házaspár otthonának része, családias kultúrterület, amely huszonhárom éve kiállítások és kreatív programok sokaságával várja a látogatókat. Fiatal és idős képző- és iparművészek, festők, szobrászok, muzsikusok, énekesek, előadóművészek megfordultak már a pincegalériában, a programoknak komoly törzsközönsége van. Legutóbb itt tartották a hagyományos Szent Mihály-napi alkotói pályázat eredményhirdetését. A programnak ezúttal a csodás kert adott otthont, hiszen vírushelyzet van, a tömeg nem zsúfolódhat össze a zárt pincében... A galéria legközelebb márciusban nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt.
Mária elővigyázatos, veszélyeztetett kora miatt nem a lakásban, hanem a kertben akar beszélgetni. Koronavírus...
Nem hibáztatom, különben is, jó ez itt, mindhárman szeretünk a természetben lenni. Kínál minket szendviccsel, süteménnyel, üdítővel, nála mindig jól lehet lakni. A fotózást élvezi, bár kissé meg van szeppenve, „nem színésznőnek készült”, mondja, meg aztán a rikító napsütés sem kíméli kék szeme világát.
A fotós egy, én közel három órát töltök nála, bár ennél többet is „portyáztam” már Mária galériájában. Kevés ilyen nyitott ember van, mint ő, egy nő, akivel mindig öröm találkozni, és akivel sosem ununk bele a képzőművészet varázslatos világának taglalásába. Persze nem csak abba, de ebben a cikkben elsősorban mesébe illő karrierjéről lesz szó.
Az újlengyeli születésű Mária ujjai négyéves korában egy baleset következtében szilánkosra törtek. Csuklóját majdnem amputálni kellett. Terápia gyanánt adtak ceruzát a kezébe, ami végül a markában is ragadt, életre szóló karriert nyújtva az akkor még „műveletlen” kislánynak.
Az alkotó szellemű fiatal a Nagykőrösön eltöltött gimnazista éveiben ismerkedett meg a batikolás művészetével. A rajzoláson ekkor már rég túlnőtt, annál jóval többre volt hivatott. Máriánál a batikolás – gyertyás, viaszos textilfestés – inkább volt átmeneti, mintsem örök szerelem. A színek és az árnyalatok szimbiózisa magával ragadta, és meg sem állt a talán valaha létező legbonyolultabb és legidőigényesebb – egyes képei hat évig készültek – képzőművészeti technikáig, a tűzzománcig.
A művész és kedvenc technikája 1972-ben találkozott a Zebegényi Művészeti Szabadiskola falai között. A tűzzománcművészet híres elődei az egyiptomi, bizánci és limoges-i mesterek voltak, oltárok, kelyhek, ereklyetartók, templomi és koronázási ékszerek, köztük a Szent Korona is ilyen technikával készült.
De hogyan is zajlik a folyamat?
A színes üvegiszapot vörösréz lemezre kenik, majd tűvel mintát festenek a rendkívül sérülékeny felületre – elég egy hosszú körömdarab vagy egy rossz mozdulat, amitől megsérül az üvegpor, és a hibának örökre nyoma marad. A megrajzolt lemezt 850-900 Celsius-fokon kiégetik, majd újabb réteg festék kerül a már kiégetett anyagra, aztán újra karcolás, újra égetés. A munkafázisokat mérlegelve hosszú hónapok, évek munkája, amíg Mária mesekönyvbe illő képei elkészülnek.
A sikeres magyar tűzzománcosok száma igen csekély, Mária minden bizonnyal korunk és hazánk egyik, ha nem a legelismertebb zománcosa, nevét külFöldön is ismerik.
Mária utolsó képe 2012-ben készült el. Rákos megbetegedése és kezelőorvosa nem engedte neki többé a méreganyagok belélegzését.
Fel kellett hagynia szeretett hivatásával.
Óriási életkedvének hála hamarosan meggyógyult, ám ma már „csak” a Radóczy Mária Galéria vezetőjeként ismerjük. Karrierje során vidéken és külföldön – Szolnok, Esterházy-kastély, Brüsszel, Erdély, Németország – megannyi kiállításon csodálhatták remekeit. Utolsó tárlatát, „hattyúdalát”, szinte teljes életművét tavaly októberben a nagytétényi Klauzál Gábor Művelődési Központban láthatta a közönség.
És hogy milyen részletes is egy ilyen képecske, arról Mária a következőképpen, egy lovagló párt ábrázoló tűzzománcot elnézegetve mesélt.
– A célom az volt, hogy a gótikus stílus vonásait tudjam érzékeltetni a képen szereplő alakok ruháján. A jellegzetes cukorsüveg nem túl praktikus, ha az ember lovagolni indul. A főszereplőnő – vagyis a hercegnő – hófehér paripán léptet, míg a hölgyet szolgáló kísérő beleolvad az őszi falevelek vörösébe, ez jelzi a szerepüket. A ló ábrázolásában is felsejlik a szőr és bőr alatti erek és inak mintázata. Megadom a módját a keretek kiválasztásának is, minden alkotáshoz illő rámát igyekszem választani, holott ez az összeg néha kemény tízezreket takar....
Önéletrajzi albuma, az Álmodni mertem című könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg 2017-ben. A könyvekből származó bevétellel a székelyföldi helység művészeit támogatja.
Mária a nagy tavaszi bezártság idején is igyekezett hasznosan tölteni mindennapjait. Legnagyobb örömére felkérték, hogy készítsen kreatív oktatóvideókat a lakásukban ragadt, unatkozó gyerekeknek. Mária a tanári múltját felelevenítve játékosan, kilenc videón keresztül mutatta be a kézműves darabok elkészítésének folyamatát. A kisfilmek segítségével otthon található kacatokból – cérna, fogpiszkáló, alufólia – készíthetnek szobrocskákat, díszeket, kézműves ajándékokat a legkisebbek. (A Nánási-Juhász Krisztina által készített felvételek a Klauzál Ház YouTube-csatornáján is megtalálhatók!)
Sőt a művésznő nemcsak a kezeivel, hanem gondolataival is alkotott: „karanténkönyvet” szerkesztett, amelybe kerületi lakosok novellái és útleírásai kerültek be.
– Már jobban ismered az élettörténetem, mint saját magam, regényt kéne írnod rólam! – veti fel az ötletet Mária, amikor indulni készülök.
Valóban, suttogom magamban, aztán ki is mondom a szavakat. Jómagam is gondoltam rá, hiszen már csak a képek története is megér egy külön misét. Odafordulok hozzá, mondván, hogy ehhez előbb szponzort kéne szerezni, mire Mária felnevet. Én pedig vele mosolygok, hiszen tudom, ő ezt is megoldja valahogy...
Borítókép: Index / Bánkúti Sándor