Timár Sándor, a magyar néptáncművészet és néptáncmozgalom doyenje 90 éves. A pandémia miatt sajnos vele nem találkoztunk, de szakmai társa és felesége, akivel ötven éve dolgoznak együtt, őt is képviselte. Interjú.
Ön 14 évesen ismerte meg a férjét tanítványaként, gyakorlatilag azóta a társa szakmailag, később pedig a magánéletben is partnerek lettek. Amit elértek, együtt érték el, különösen a Csillagszemű hálózat országos és nemzetközi felépítésével. Megfér két dudás egy csárdában?
Szerintem nem fér meg. De nekem az „aldudás” szerepe nagyon is megfelelt.
Ez működtette a kapcsolatukat?
Az működtette, hogy mindvégig megvolt köztünk a mester-tanítvány viszony és a 26 év korkülönbség. Én a mai napig felnézek Sándorra mint művészre, mint a mesteremre, és elismerem azt, amit letett az asztalra. Persze a sikereket együtt értük el, öt gyermekünk született, mára boldog, büszke nagymama, sőt, dédnagymama vagyok, de Sándor volt mindennek az origója.
Ha nem így lett volna, működött volna? Ha egyenrangú partner szeretett volna lenni?
Sándor egyszerre volt a mesterem, a férjem és a főnököm, ráadásul ő nem az az ellentmondást tűrő fajta. De ez nem azt jelenti, hogy én el voltam nyomva. Teljesen egyenrangú partnere voltam. De az őskorban sem a nő ejtette a vadat, a szerepek mindig is le voltak osztva.
A mai kor nője ezt nem szereti hallani.
Attól, hogy egy nő sikeres, még nem férfi. A nők a történelem során folyamatosan helytálltak, felálltak a tragédiákból, rengeteg volt, van a vállukon.
Hogyan találkozott a férje a néptánccal?
Már kisgyerek korában csapdosták a sokszoknyás asszonyságok a bálban. Egyszerűen beleszületett a néptáncba. Szolnoki születésűként közel volt a paraszti világhoz. Mint regőscserkész találkozott először Molnár István táncművésszel, aki később a pálya felé terelte. Ennek hatására jelentkezett hivatásos táncosnak az általa alapított SZOT Művészegyüttesbe 1951-ben. Aztán 1958-ban lehetőséget kapott, hogy megalapítsa a Bartók Béla Táncegyüttest, ezért még a színpadi pályafutását is feladta.
A férjem már a SZOT Művészegyüttesben komoly szakmai barátságot kötött Martin György táncfolkloristával, akivel rengeteget kutattak, járták az országot, hogy összeszedjék, lefilmezzék, majd elemezzék kockáról kockára a magyar néptánckincset. Ekkor már a Timár-módszer nyelvtanát alkották meg tulajdonképpen, ezzel megreformálva a néptánchoz való szemléletünket. Ez lett a táncházmozgalom alapja is.
Minden tájegység táncainak rengeteg motívuma van, ezeknek megvannak a szabályaik, a belső törvényszerűségeik, az, hogy a különböző figurákat hogyan lehet összekapcsolni. Legyen szó Szatmár, Nyírség, Rábaköz, Dunántúl vagy Erdély táncairól, azokat úgy tanítjuk meg, hogy megértsék az összefüggéseiket. Meg kell tanulni az alapokat, a lépéseket, és ha ez megvan, lehet improvizálni. Az improvizációba pedig mindenki beleteheti a saját egyéniségét, felépítheti a saját táncát belőle. Mindezen reformok következményeképpen nevezte ki Sándort 1981-ben Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter a Magyar Állami Népi Együttes élére, hogy megújítsa az együttes arculatát.
Ráadásul Sándor úgy tudott az együttes vezetőjévé válni, hogy nem lépett be a pártba, meg is mondta Pozsgay Imrének, hogy csakis akkor vállalja, ha kizárólag a szakmai tudása miatt kell.
És ha muszáj lett volna belépni? Megtette volna?
Ezt a kompromisszumot semmilyen áron nem kötötte volna meg.
Számos helyre eljutottak a világban, gyakorlatilag világutazókká váltak.
Japánban az elmúlt 40 évben több mint 80-szor jártunk, legalább évente kétszer. Ez az első év, hogy nem mentünk a vírus miatt. Japán a második otthonunk, nagyon szeretnek minket, és mi is nagyon szeretjük a japán tanítványainkat. Felléptünk a császári palotában, de táncoltunk akkor is, amikor Magyarországra látogatott a császári pár Mádl Ferenc köztársasági elnöksége alatt. A legtöbb japán nagyvárosban megfordultunk, ahol egyetem van, mert az egyetemek szervezték a kurzusainkat. Sándor 80 évesen még tanított Japánban. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egész világot bejártuk, voltunk Észak- és Dél-Amerikában, Hongkongban, Tajvanon, de Németországban és Hollandiában rengeteg workshopot is tartottunk. Angliában jelenleg négy városban van Csillagszemű-oktatás, köztük Londonban.
Főleg a helyi magyarok vesznek részt ezeken?
Általában a vegyes házasságokból származó gyermekek alkotják a bázist, de a helybéliek is szívesen csatlakoznak.
Mi a Timár-módszer lényege?
Vásáry Tamás megfogalmazása szerint a Timár-módszer a Kodály-módszer ikertestvére a néptáncban. Ennek lényege, hogy a gyermekek a lehető legfiatalabb korban találkozzanak a népzenével, a néptánccal, a népdalokkal és a népi játékokkal, és ez a mindennapi életük részévé váljon. A foglalkozásokon nem pusztán tánclépéseket tanítunk, egy komplex kultúra átadása történik. Ennek óriási nevelő ereje van, amelyre a felnövekvő nemzedéknek nagy szüksége van.
De hát a mai gyerekeket, kamaszokat semmi más nem érdekli, csak a kütyük, egész nap a mobiljukon lógnak. Hogyan tudják őket megszólítani?
Ez engem is nagyon szomorúvá tesz. Ugyanakkor nálunk, a Csillagszeműeknél már hároméves kortól jelentkezhetnek a gyerekek, és 27 év tapasztalatával bizton állítom, hogy nagyon élvezik. A gyerek agya olyan, mint a szivacs, hamar befogadja azt, amit kap. Ezért nem mindegy, mit adunk neki. Ebben a korban még nem magyarázunk nekik, maximum vezényszavak hangzanak el, hogy csárdás, lengető vagy hegyező. Nálunk a hároméveseknél is egyórás egy foglalkozás. Az óra úgy kezdődik, hogy felsorakoznak, és tapsolva bevonulnak a terembe. Ez már eleve ad egyfajta fegyelmet. Utána körbeállnak, a tanár elkezd táncolni a kör közepén, bemutatja a lépéseket, a gyerekek meg leutánozzák. A tánc annyira ösztönös mozgásforma, hogy gyakorlatilag már hamarabb táncolunk, mint hogy lábra állunk. Aztán jön a névsorolvasás, alig várják, hogy a nevük elhangozzon. Később pedig énekelünk, és jön a játék.
Ez tényleg jól hangzik.
A néptánc a paraszti kultúrában gyökeredzik. Több generáció élt együtt, a gyerek látta a szülőt, a testvért. Korábban ösztönösen tanulták meg a gyerekek a táncot, ahogy a beszédet. Megtanulták a családon belüli hierarchiát is. A hierarchiát én is fontosnak tartom, a szülőt, az idősebbet tisztelni kell, megfelelő hangnemben kell szólni hozzá. A gyereknek igenis szabályokat kell felállítani, mert úgy érzi magát biztonságban. Nem az a jó nevelés, ha mindent megengedünk.
De a legfontosabb az életben ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, a visszajelzés.
Ezt már kora gyerekkortól fogva meg kell adni. Mi egy gyereknek a visszajelzés, a siker? Ha színpadon lehet, felléphet, szép ruhákat vehet föl. Ezek a gyerekek a színpadon is biztonságban érzik magukat, hiszen ugyanaz történik velük, mint az órán, ott van velük a tanár, csak annyi a különbség, hogy ott vannak a szülők, a közönség. A fiúk már alig várják, hogy buggyos, bő nadrágot, kalapot vegyenek fel, a lányok meg hogy pörgős szoknyát, alsószoknyát vagy fejdíszt, zsebkendőt a kezükbe. A ruha minden táncot nagyon megemel. Kihúzod magad, egyenes a törzsed és a hátad, összezárod a lábad, és fenn van a fejed.
Egy gyerekből, aki kicsi kora óta ezt hallja, nem olyan kamasz lesz, aki a körúton flangál, lóg a füléből a kütyü, és azt se tudja, hol van.
Milyen pluszt adhat a néptánc az élményen túl? Oldhatja a gátlásokat a női-férfi közeledésben?
A magyar néptánc alapvetően páros tánc, amellett, hogy van külön férfi meg női tánc is. Így ahhoz is nagyban hozzásegít, hogy sokkal természetesebben közlekedjenek később a kamaszok, a felnőttek a férfi-női viszonyrendszerekben. Nálunk például nincs olyan, hogy valaki nem táncol valakivel, mert nem szimpatikus. Mindenkivel táncolni kell, mivel a próbák párcserés rendszerben működnek, így mindenkinek megadjuk a találkozás, a kontaktus lehetőségét. Ez sokkal toleránsabb magatartáshoz vezet. És mindenféle csúnya beszéd tilos!
Amiatt, hogy a gyerekek kicsi koruk óta fizikai kapcsolatban vannak, egyáltalán nem alakul ki bennük az a gátlás, amivel már a tíz-tizenkét éves kamaszok küszködnek.
És mindez olyan természetes módon történik, hogy beszélni se kell róla. Azelőtt mindenki járt tánciskolába, mert aki nem tudott táncolni, az nehezen tudott férjhez menni vagy megházasodni. Ez ugyanúgy jellemző volt a polgári társadalomra is. A tánc és az illemtan volt az alap. Nem véletlenül volt külön tanár erre.
A mai kor diszkóját nem minősítem táncolásnak, azt, ahogy ott rázzák magukat csoportosan vagy egymagukban. A régi századokban nem lehetett megfogni a nőt, csak zsebkendővel.
Sikeresebbek is lesznek ezek a gyerekek az életben?
A múltkor egy harmincéves tanítványom örömmel mesélte, hogy megnyert egy állást, és biztos benne, hogy a tánccal töltött évek is hozzásegítették, hogy itt tartást, önbizalmat kapott, megtanulta az eligazodást az életben.
Milyen alapvető képességek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó néptáncos legyen?
A jó állóképesség alapvető fontosságú, de nagyon fontos az ugróképesség – a magyar néptánc ugyanis erőteljesen vertikális műfaj –, a ritmusérzék, a lazaság, az arányos testalkat. És mivel magyar néptánc nem létezik ének nélkül, énekelni is hibátlanul tudni kell.
A mai néptáncoktatás milyen irányba megy el?
Ma az amatőr néptánc területén egyfajta útkeresés zajlik. Vannak olyan műhelyek, koreográfusok, akik a dramatikus, történetmesélős irányba mennek el, és a néptánc lépéseit már csak eszköznek használják. Mások pedig modernizálnak.
Ez baj? Nem kéne tényleg egy kicsit modernizálni a néptáncot? Végül is a klasszikus balettet is számos koreográfus modernizálta, újragondolta, leporolta.
Én a magyar néptánchoz sose nyúlnék hozzá, a mi gyakorlatunkban ez továbbra is vonzza a fiatalokat. A néphagyomány nem egy merev valami, nagyon is él, lélegzik, változik, sosem reked meg. Egyáltalán nem kell erőltetetten modernizálni. Azzal, hogy egyesek új utakat keresnek, nincs baj, azzal se, ha valaki eszközként használja a néptáncot, csak akkor már a célkitűzés teljesen más. Ha ezzel eléri a célját, akkor minden rendben van. Kísérletezzen bárki, csak a színvonal maradjon meg. Mi, magyarok szerencsések vagyunk, mert nálunk tovább megmaradt a néptánc, a népi hagyomány, a nyugati társadalmakban már a korai polgárosodás hamar lesöpörte. A lemaradásunknak ez a pozitív hozadéka.
A táncszakmán belül hol helyezkedik el a néptánc a hierarchiában?
Szerintem nagyon magas helyen, sőt, nemcsak a magyar, de az egyetemes kultúrában is. És ez nagyban Timár Sándor és Martin György munkásságának is köszönhető. Én a magam részéről nagy hódolója vagyok a klasszikus balettnek, annak dacára, hogy a balett kitalált mozdulatkincs.
A Csillagszeműekhez bárki jelentkezhet, besétálhat az utcáról. A Timár Akadémiára ki mehet?
Ide azok a tehetséges táncosok kerülnek be, akik több időt és energiát szánnak tanulásra, és távlati céljaik vannak a tánctanulással. De itt már mi válogatunk, három tagozatunk van: gyermek, ifjúsági és felnőtt. Itt képezzük a saját tanárainkat is. Halmos Béla szavaival élve így épül fel a Csillagszeműek birodalma.
(Borítókép: Tímár Böske. Fotó: Czerkl Gábor / Index)