Sportos témákkal folytatjuk tegnap indult háromrészes visszaemlékező cikksorozatunkat, amely a teljesség igénye nélkül tizenkilenc momentumot idéz fel az 1956-os forradalomról és utóéletéről. Miközben Magyarországon a szovjet csapatok felszámolták az ellenállás maradékát, a világ túlsó felén olimpiát rendeztek. A vízilabdadöntőn történteket filmek dolgozták fel, a világverő Aranycsapat akkor ősszel utoljára játszott együtt, mert jónéhányan disszidáltak, és Spanyolországban kezdtek új életet. Az Aranycsapat tizenkettedik játékosa, Szepesi György októberben még amiatt aggódott, hogy az utcai harcok elterelik a sportolók figyelmét az olimpiai felkészülésről, néhány hónappal később már a május 1-jei felvonulásról tudósította az akkor induló Magyar Televíziót.
Tíz év telt el a budapesti forradalom óta, és már-már úgy látszott, hogy a világ lassan elfeledkezik a Magyarországon történtekről, mikor egy olasz újságíró, Pier Francesco Pingitore gondolt egyet, és írt egy dalt. Később azt mondta erről:
az tűnt a legkényelmesebbnek, ha nem bolygatjuk a történteket, én viszont nem akartam elfelejteni a magyarok szabadságharcát, azt akartam, hogy a szabad Európa büszkén rázza le magáról a tétlenséget és a felejteni akarást.
Szövegét Avanti ragazzi di Buda (Előre, budai srácok) címmel Dimitri Gribanovski zenésítette meg, és először a római Bagaglino kabarészínházban adta elő Pino Caruso színész.
Első alkalommal százötven néző hallgatta, másnap már az egész városban dúdolták
– idézte fel az 1966-ban történteket a szerző. És innentől kezdve lényegében már rekonstruálhatatlan, hogyan és miként vették át a római Lazio futballcsapat szurkolói, és
hangzik el rendszeresen a dal a mérkőzéseken.
Az Aranycsapat nagyjai utoljára 1956 őszén játszhattak együtt. A forradalom leverése után többen nem tértek haza, így a legendás Puskás Öcsi sem, aki végül a Real Madrid csapatánál kötött ki. A klubbal hatszor nyert spanyol bajnoki címet, és lett háromszoros győztes a Bajnokcsapatok Európai Kupája (BEK, a mai Bajnokok Ligája elődjének tekinthető) sorozatban.
Nem tért haza az olimpiáról Kocsis Sándor és Czibor Zoltán sem. Ők már a negyvenes években együtt játszottak a Ferencvárosnál, az ötvenes években aztán besorozták őket az élcsapathoz, a Puskás nevével fémjelzett Honvédhoz. Disszidálásuk után (abban az időben így hívták az emigrációt) mindketten az FC Barcelona csapatához kerültek. Itt együtt futballozhattak a honfitárs Kubala Lászlóval, aki egykor szintén megfordult a Ferencvárosban, és addigra már klublegendának számított Katalóniában.
Az Aranycsapat három klasszisa tehát az ellentétes oldalon találta magát Spanyolországban, ahol a Real Madrid és a Barcelona versengése nagyon hosszú múltra tekint vissza. A két csapat párharcát nem véletlenül nevezik A Klasszikusnak, vagyis El Clásicónak, és világszerte az egyik legnézettebb labdarúgó-mérkőzés. A spanyol első osztályú bajnokság két legsikeresebb klubja között nem csupán a sportra korlátozódik a rivalizálás, közrejátszik benne a királypárti fővárosiak és az elszakadásért küzdő katalánok ellentéte éppúgy, mint a polgárháború idejére visszanyúló csatározás, amikor a francóisták és a köztársaságiak küzdöttek egymással.
Kárpáti György tizenhét évesen, 1952-ben lett a vízilabda-válogatott tagja, és rögtön bedobták a mély vízbe. A csapat legifjabb tagjaként szerezte első olimpiai aranyérmét, és az újrázásra készült 1956 őszén. Így írt erről (Peterdi Pál vonalvezetésével született) Medencék, gólok, pofonok című könyvében:
Tehát bevonulunk az olimpiai faluba, és egyből különös meteorológiai megfigyelést teszünk.
Tavasz van Melbourne-ben, a nap már jócskán süt, bárki ropogósbarnára sülhetne, s az arcok mégis percről percre sápadtabbak.
Hírek érkeznek Budapestről.
Aztán rémhírek is.
Suttogások, találgatások, csupa bizonytalanság.
November végén elkezdődik az olimpia, és a válogatott a döntőig menetel. Ahol annak a Szovjetuniónak a csapatával találkozik, amelynek hadserege (mint „a nemzetközi munkásosztály segítsége”) ezzel éppen egyidőben Magyarországon számolja fel a forradalmi ellenállás maradványait, és működik közre Kádár János rendszerének beüzemelésében. A vízben viszont már csak a teljesítmény számít, a történelem igazságot is szolgáltat, hiszen
egyenlő feltételek mellett már a magyarok verik alaposan a szovjeteket,
és ez nem is marad következmények nélkül:
Vagy 30 másodperccel a mérkőzés vége előtt Prokopov elvesztette a türelmét, és behúzott egy nagyot Zádor Ervinnek. (...) Éppen az éles szemöldökcsont felett, ahol amúgy is vékony a bőr.
Ervin szemöldöke felrepedt, a vér végigcsorgott a képén. (...) Újságírók rohantak a partra, villanófényeik lobbantak. Másnap az egész nyugati sajtót bejárta egy „szenzációfotó”. Zádor arcán csorgott a vér, Gyarmati, a csapatkapitány pedig részvevő ábrázattal hajolt fölé.
Aligha kell magyarázni, milyen kifejezőerővel töltötték meg a pillanat hevében született fotókat a drámai események. A kép nem igényelt semmilyen külön kommentárt: így verik a szovjetek a magyarokat. Ha már sportszerűen nem megy, hát nyers erővel.
Aztán ahogy a döntő elkezdődött, úgy, írhatnánk, véget is ért, ám végül nem így történt:
A melbourne-i magyar–szovjet meccsről még annyit, hogy tulajdonképpen még a mai napig is tart.
A Prokopov–Zádor eset után ugyanis felborult a rend, mindenki a partra szaladt, óriási kavarodás támadt. Szegény Zuckermann (a bíró – a szerk.) szeme akkoriban már olyan gyenge volt, hogy a vízig is alig látott. Csak azt vette észre, hogy Zádor arcán folyik a vér, és erre undorral elmenekült.
Ez a mérkőzés 30 másodperccel a játékidő lejárta előtt félbeszakadt. Csak úgy magától. Soha senki nem fújta le.
Az 1956-os melbourne-i vízilabdadöntőben és a budapesti utcákon történtek inspirálták ötven évvel később Andy Vajnát, hogy elkészítse Szabadság, szerelem című filmjét. A mozit Goda Krisztina rendezte, a főbb szerepekben Dobó Kata, Fenyő Iván és Csányi Sándor látható.
Ezzel párhuzamosan amerikai dokumentumfilm is készült A szabadság vihara címmel, amely az egykori pofon elszenvedője, a melbourne-i olimpia után az Egyesült Államokba kivándorolt Zádor Ervin sorsán keresztül mutatja be a történteket. A produceri feladatokat
Andy Vajna mellett Lucy Liu és Quentin Tarantino
vállalta, a kísérő szöveget pedig a hétszeres olimpiai bajnok úszólegenda, Mark Spitz mondta fel.
Az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként emlegetett sportriporter, Szepesi György 1956. október 24-én beszédet mondott az olimpia előtt a Magyar Rádióban.
Fél évvel később a sportriporter már a Felvonulási téren találta magát, ahol a május 1-jei felvonulásról tudósította a Magyar Televíziót. Ezzel az eseménnyel indult a tévé rendszeres adása, egyben ez volt az első élő tévéközvetítés Magyarországon.
A felvonulás különösen fontos volt Kádár János és a kommunista párt romjain alapított Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) számára, hiszen a forradalom leverése után nagyszabású tömegrendezvényen akarták demonstrálni, hogy Magyarországon helyreállt a rend, és a vezetés „a nemzetközi munkásosztály segítségével” megakadályozott „ellenforradalmi” kísérlet után ura a helyzetnek. A cél érdekében rengeteg embert vezényeltek az utcára, hogy így keltsék azt a hatást, hogy tömegek támogatják a kormányt.
Miként már láthattunk példát arra, hogyan hódította meg a lelátót egy 56-os dal, fordított eset is előfordult, mikor egyetemi sporthimnuszból lett 56-os nóta. Az ötvenedik évfordulóra készítette el Desmond Child Egy szabad országért című felvételét, amely pillanatok alatt közismertté vált. Nem azért, mintha korszakos remekmű született volna, inkább a „szerencsétlenül félrekevert”, az alkotói szándéktól eltérő kimenetelű refrén okán híresült el a nóta.
(Visszaemlékező sorozatunk következő, befejező részében nézünk, mint a moziban. Az 1956-os forradalom témája jókora késleltetéssel, és akkor is nagyon visszafogottan jelent meg a magyar filmekben, és csak a nyolcvanas években lehetett róla nyíltabban beszélni. Miközben nálunk a legbátrabb alkotások a vígjátékok voltak, Nyugaton már készültek izgalmas feldolgozások, például a népszerű krimisorozat, a Magnum P. I. hawaii díszletei között. Aztán jött Ridley Scott, és feltárultak a titkos akták.)
Borítókép: Puskás Ferenc (k) Fotó: Fritz Fischer/picture alliance via Getty Images