Apropó nélkül írt önéletrajzot, de egy élet erre azért elég oknak látszik. Woody Allen mesél gyerekkoráról, karrierjének lépcsőfokairól, megismerhetjük idoljait, nevelt lányával kialakult szerelmét, s még molesztálásos botrányát sem hagyja ki.
…ha Csehov élne, értené, mit próbálok elmagyarázni.
Már megjelenése előtt nagy port kavart a híres rendező, író, színész, komikus önéletrajza, ami itthon a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
Ez a könyv olyan, mint Woody Allen vallomása a lányának.
na nem annak, akit feleségül vett, hanem annak, akivel kapcsolatban molesztálási vádak láttak napvilágot.
Akit Allen elmondása szerint nagyon szeretett, de soha többé nem fog tudni vele beszélni, mert a közvélemény és egy sértett anya áthidalhatatlan árkot ásott közéjük. Mégis, mintha a könyv minden sora neki szólna. Mintha ez a kommunikációs csatorna lenne az utolsó esély arra, hogy eljussanak hozzá szavai. Az olvasó akár azt is érezheti olvasás közben, hogy felesleges, betolakodó harmadik fél.
Politikust megszégyenítően ábrázolja ugyanakkor Mia Farrow színésznőt, volt élettársát. Farrow azzal vádolta Woody Allent, hogy molesztálta közösen nevelt lányukat, Dylant, akit ugyan hivatalosan Farrow fogadott örökbe, de nevelésében Woody is aktívan részt.
Először kiemeli Farrow szépségét és tehetségét. Dicséri, majd egyre több negatívumot mond a nőről, míg végül olyan heves gyűlölettel beszél róla, amit kifejezetten kínos olvasni.
A molesztálást sosem bizonyították. Innentől kezdve mindenki eldöntheti, hogy akar-e Woody Allen-filmeket nézni, vagy kíváncsi-e arra, amit ír. De Allen sem volt rest vádakkal illetni volt élettársát. A probléma az, hogy semmire sincs bizonyíték, így az olvasó minderről azt gondol, amit akar.
Vagyis aki csupán a botrány miatt olvasná a memoárt, nem lesz okosabb, ebből sosem fogjuk megtudni, hogy Woody Allen bűnös-e.
Az önéletrajz az ürügy, hogy legyen mire felépíteni egy vallomást. De még ha nem is a közönség kiszolgálása a cél, az írás akkor is szórakoztató, elgondolkodtató és érdekes. Minden mondatából árad a „Woody Allen-esség”, íme egy példa:
A feleségem rávett, hogy leszokjam a körömrágásról, szóval ezt az undorító szokást felváltotta a társadalmilag jóval elfogadhatóbb Tourette-szindróma.
A könyv első száz oldala egy hétköznapi ember életéről is szólhatna, de Woody Allen azért zseniális, mert egy egyszerű cselekményt is képes úgy leírni, hogy aki olvassa, hírből se ismerje az unalmat. Megismerhetünk egy átlagos kisfiút, aki:
A Fifth Avenue-n szeretne élni, hogy koktélokat keverhessen magának, és szellemesen évődjön gyönyörű nőkkel, akiket a Paramounttól kap kölcsön, és ott laknak vele a penthouse-ban.
Allennek a haláltudat egészen korai éveiben beleivódott a csontjaiba, ami így együtt fejlődött az elmúlástól való félelemmel. Elmondása szerint semmi konkrét vagy tragikus esemény nem történt vele.
Nemes egyszerűséggel ötéves korában megértette, mit jelent meghalni, és ő köszönte szépen, azt érezte, nem erre szerződött.
Évtizedekkel később, amikor összefutott Arthur Miller drámaíróval, egyik örök példaképével, így mesélt neki az elmúláshoz való viszonyáról:
Elmondtam neki, mit gondolok a halálról. Ahhoz hasonlítottam, amikor az ember megszokja, hogy minden reggel ugyanabban az időpontban ébred, mondjuk, nyolckor, és egy nap hétre szól a találkozója, amihez viszont hatkor kell kelnie. Úgyhogy egész éjjel nem alszik, mert tudja, hogy korán kel, mert hatkor megszólal a vekker. El van rontva az egész éjszakája, lehet, hogy egyáltalán nem tud elaludni. Így van elrontva az egész életem, tönkreteszi a tudat, hogy egy nap megszólal majd a vekker, és nekem mennem kell.
De talán pontosan ennek a felismerésnek köszönhet mindet. A menekülést a filmek világába, de leginkább illúziójába, amit a happy end határoz meg. A humorhoz való görcsös ragaszkodást, ami emészthetővé teszi a fájdalmakat.
Négyszáz oldal mesél szerelemről, csalódásról, véletlenről, szerencséről, vádakról. Érzelmeket viszont nem igazán ad hozzá. Könnyed hasonlatokkal ír, de tárgyilagosan. Néha kevesebbnek és jelentéktelenebbnek állítja be saját személyét és munkásságát, amiről nehéz eldönteni, komolyan gondolja-e.
Azok számára, akik ismerik és szeretik filmjeit, mindenképp érdekes lehet ez a könyv. Olvasni, ahogyan egy gyermek álmai valóra válnak, de aki mindezt már nem tudja olyan hevesen megélni, mint amennyire vágyott rájuk.
Olvasni, ahogy a távolból csodálja a nagy neveket, míg végül ő is azzá válik.
Egy kisfiú története ez, aki egy varázslatos világba akart menekülni, amihez az út számára bűvészkedésen, filmeken és zenén át vezetett. Egy kamaszé, aki azért kezdett el olvasni, művelődni, hogy lépést tudjon tartani azokkal a nőkkel, akiket kinézett magának. Egy fiatal férfié, akit a humor és az íráskészség emelt a csúcsra.
De akármennyire is humoros, végeredményben mégiscsak egy nagypapatestbe zárt fiú története marad, aki szeretetre vágyik, ám tele van görccsel és félelemmel.
Soha nem érdekelt, mit hagyok magam után, szóval mit mondhatnék? 84 éves vagyok, már majdnem túljutottam életem felén.
(Borítókép: Noam Galai / Getty Images)