A budai (Széna téri) és a pesti (ferencvárosi, erzsébetvárosi, soroksári, csepeli, kőbányai, zuglói) fegyveres harcosokról szóló tanulmánykötetek után az október 23-i ünnepre időzítve megjelent A külpesti srácok 1956 című könyve. Mennyire nehezítette meg a munkáját, hogy 2016-ban megszűnt az 56-os Intézet?

Bár ez a körülmény nem nehezítette meg a munkámat, még most is felháborítónak és tudományellenesnek tartom ezt a kormányzati intézkedést.

Milyen forrásokból dolgozott?

Első-, másod- és harmadsorban levéltári forrásokból. Vannak, akik a visszaemlékezéseket részesítik előnyben, én nem. Azt vallom, hogy a forráskritikával kezelt levéltári dokumentumok alapján sokkal jobban megismerhetők a tények, mint az orális forrásokból. Különösen igaz ez arra a területre, amivel én foglalkozom, ahol a spontaneitásnak döntő szerepe volt. Ha nem volnának levéltári források, egyetlen eseményről annyi történet lenne, ahány elbeszélő.

Azért tartom a levéltári forrásokat sokkal autentikusabbaknak, mert összevethető az összes dokumentum, a kihallgatási jegyzőkönyvek a tanúvallomásokkal, az ügynöki jelentésekkel, és ezek együttesével már rendszerint rekonstruálhatóak a történetek.

Persze tévedés lehet így is, de sokkal kisebb ennek a valószínűsége. Az emlékezet viszont elhomályosítja, többnyire megszépíti a történteket. Vannak, akik szándékosan nem mondanak igazat, rengetegen közelében se voltak a forradalomnak, amiről „résztvevőként” konkrét dolgokat állítanak.

A legismertebb eset, ami az ország színe előtt zajlott, Dózsa László kalandjai. Közismert példa erre az emberi gyarlóságra a Garibaldi vezette „ezrek hősi hadjárata” Szicília felszabadításáért. Amikor tíz év múlva a résztvevőknek találkozót szerveztek, kétszer annyian mentek el, mint amennyien annak idején kockáztatták a bőrüket, a sereg fele oda is veszett. A partizánmozgalom is komikussá vált a szocializmus éveiben. A rendszerváltás után hasonlóan élcelődtek: „56-os voltál? Nem, de majd leszek!”

Per, koncepciós elemekkel

Viták vannak az ’56-os perek koncepciós jellegéről. Ön szerint Nagy Imréék pere sem volt koncepciós per?

Nem. Voltak koncepciós elemei. A Nagy Imre-per kivételes, ez világpolitikai jelentőségű volt, nem véletlenül folytak tárgyalások a szovjet elvtársakkal. A Nagy Imre-per nem úgy volt koncepciós, mint egy klasszikus sztálinista per. Ha beleolvas a Rajk-per irataiba, láthatja, hogy a legkevésbé sem életszerű, hát a vádlott más se tesz, csak saját magára szórja a legsúlyosabb vádakat. Ilyen a Nagy-Imre perben (és más „56-os” eljárásban) nem is volt. Akkor léptek be koncepciós elemek egy perbe, ha a rendszer ezt politikai szempontból elengedhetetlennek tartotta.

Ez így volt elsősorban a Nagy Imréék perében, de miért is lett volna így az akkoriban teljesen ismeretlen, politikai szempontból tökéletesen súlytalan Tóth Ilona esetében? Vagy bármelyik más felkelő esetében? Kivéve Angyal Istvánt, aki a forradalom napjaiban Kádárral tárgyalt.

Vele mi történt?

Nyilván nem hozták le, hogy Kádár János megértette, sőt jogosnak ismerte el az „ellenforradalmárok” célkitűzéseit, és ígéretet tett, hogy a Tűzoltó utcában hamarosan szimbolikusan átveszi a parancsnokságot. Így a történetet végletesen meghamisították anélkül, hogy fizikai-lelki kényszerítést alkalmaztak volna. De azért elmondható, hogy e pernek voltak súlyosan koncepciós elemei. Ám az ilyenek ritkán fordultak elő ekkor, a desztalinizáció időszakában. A jelentéktelen, ismeretlen gyanúsítottakkal szemben – mint amilyen Tóth Ilona is volt – semmi értelme ilyet elkövetni.

De a Tóth Ilona-per kirakatpernek tűnt. Beszámolt a sajtó is a tárgyalásról.

Felhasználták persze, mert alkalmasnak találták a forradalom lejáratására. Ám a hivatalos álláspont tényeken alapult, semmi valótlan elemet nem kevertek bele.

De azért azt leszögezhetjük, hogy ezek az ítéletek megtorló jellegűek voltak.

Megtorlók voltak, mert a törvények szigorú büntetéseket szabtak meg mindazokra, akik kezet emeltek a „népi demokráciára”.

Egy elhibázott beszéd hatása

Térjünk vissza kicsit a Nagy Imre-perre!

Ahogy említettem, ebben is voltak koncepciós elemek – szintén a fővádlott tagadásával szemben. A fő vád arra a valótlanságra épült, hogy Nagy Imre és köre már a forradalom előtt is szervezkedett a hatalom megszerzésére. Kétségkívül 1954-től kialakult egy baráti kör, ám ennek egyetlen tagja sem szervezkedett a hatalom megszerzéséért. Maléter Pált pedig ártatlanul, egykori partizántársa, Uszta Gyula hamis tanúvallomása alapján keverték bele a Köztársaság téri vérengzésbe. Nem véletlenül Nagyot és Malétert akarták mindenáron lejáratni: ők ketten Nyugaton is óriási népszerűségnek örvendtek. Tehát a Nagy Imre-perre az egész világ figyelt, ezért azt jól megtervezték.

A most megjelent, A külpesti srácok 1956 című könyvben a XIII., a IV., a XV., a XVI., a XVII., a XVIII. és a XIX. kerületekben történt forradalmi eseményeket dolgozta fel. Azt írja a tanulmányban, hogy a kerületek egy részében – ahol főleg gyári üzemi munkások vettek részt a harcokban – a csoportok vezetői is közülük kerültek ki, míg a ritkábban lakott, mezőváros jellegű kerületekben (XV., XVI., XVII.) jóval kevesebb forradalmi eseményre került sor. Milyen nagyságú, erejű csoportok harcoltak ezekben a városrészekben?

Forradalmi szempontból az újpesti volt a legerőteljesebb, utána következett a XVIII., majd a XIX. kerület. Angyalföld nagyon érdekes ilyen szempontból, mert ott majdnem november 4-ig a kerületi kapitányság – Bogdán József őrnagy vezetésével – kézben tudta tartani a hatalmat. November 4-én bontakozott ki komoly szabadságharc. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy az októberi forradalom kezdetén a VIII. és a IX. kerületben vagy spontán módon.

A külső kerületekre jellemző, hogy – mivel pár évvel korábban még önálló városok, községek voltak, többé-kevésbé megőrizték entitásukat, és erős maradt a lokálpatriotizmus. Jól ismert, megbecsült helyi potentátok, ügyvédek, tanárok, közgazdászok lettek a vezetők a korábban, a koalíciós időkben szerzett érdemek alapján. Ilyesmi ismeretlen volt a belső kerületekben.

A könyvében leírja, hogy ezekben a külső kerületekben, ahol felvették a harcot a szovjet csapatokkal szemben, volt, ahol november 4-e után csak három napig, de volt, ahol egészen november 10-ig tudták fenntartani a fegyveres ellenállást. Mekkora szerepe volt a felkelők elszántságában Nagy Imre november 4. virradó éjjelén a rádióban elmondott híres, lelkesítő hatású beszédének, ahol azt mondta, hogy a „csapataink harcban állnak”, és hogy „a kormány a helyén van”?

Fontos hatása volt. Ez feltétlenül elhibázott beszéd volt, amely – nyilván nem szándékosan, de – mégiscsak megtévesztette a lakosságot, amelynek egy része ennek hatására fogott fegyvert, mivel kötelességének érezte a demokratikus átalakulást hirdető kormány mögé állva megvédeni a demokráciát és a függetlenséget. Nagy Imréék azonban hamarosan a jugoszláv követségre menekültek.

Volt annak realitása, hogy a kormányzati parancsot követő egységes magyar honvédség eséllyel veheti fel a harcot a szovjet hadsereggel szemben?

Tudjuk, hogy Maléter Pál honvédelmi minisztert álnok, csalárd módon letartóztatták Tökölön. A hadseregben november 3-án még a legmagasabb rangú vezetők is harcias hangokat hallattak, de másnap hajnalban már ellenkező tartalmú parancsokat adtak az irányításuk alá tartozó csapatoknak. Ez utóbbi majdnem mindenhova eljutott, de a Pesterzsébet és Soroksár határán, a Juta-domboknál lévő tüzéregységhez nem, amelynek tagjai harcoltak is, így érték el a legnagyobb hadi sikert a magyar forradalom idején. A katonai alakulatok azonban másutt letették a fegyvert, néhányan egyénileg csatlakoztak a civil felkelőkhöz.

A Nemzetőrség főparancsnoka, Király Béla írásából tudjuk, hogy Nagy Imre tőle nem kért több jelentést, nem adott utasítást, úgy vonult el a jugoszláv nagykövetségre. A katonák és a rendőrök tisztában voltak az erőviszonyokkal, Király is hamarosan megindult Nyugat felé, és sikeresen át is lépte a határt. (Az az állítása, hogy a budai hegyekben harcot folytatott a szovjet erőkkel, valótlanság.)

Statáriális, elrettentő ítéletek

A kutatásai során tanulmányozta a későbbi büntetőperes aktákat is, a külpesti srácokról írt könyvében azt írja, hogy közülük húsz embert ítéltek halálra, tizenhét felkelőt ki is végeztek, három elítéltet csak azért nem, mert külföldre távoztak. Amikor ezek a tárgyalások folytak, az ítéletek során enyhítő körülménynek számított-e, hogy a miniszterelnök felhívására vettek részt a harci cselekményekben?

Nem nagyon számított. Akik komolyan részt vettek a harcokban, azokat ez nem mentette meg. Nem tudok olyan ítéletről, amelyben azért mentettek volna fel valakit, mert Nagy Imre felhívására fogott fegyvert.

A brutális megtorló ítéleteknek zömében ismeretlen, főleg munkásembereket ítéltek halálra.

Igen, a többséget ők adták.

Az értelmiségieket jobban védte a saját szakmai közösségük, vagy ők kisebb arányban vettek részt a fegyveres harcokban?

Az értelmiség a büntető törvényben lévő paragrafusok alapján mit csinált? Különféle forradalmi bizottságokat szerveztek, és izgattak. Ezeknek is megvan a büntetőjogi szankciója, de csak ritkán halálos, ritka a hosszú börtönbüntetés is. A felkelés, a népi demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés nagyon súlyos bűncselekménynek számított. Bármilyen abszurd, a páncélosokkal érkező idegen hadsereggel történő szembenállást gyilkosságként vagy legalábbis gyilkossági kísérletként értékelték. És ebben egységes volt az igazságszolgáltatás.

Az ’50-es évek kemény büntető törvénykönyvét alkalmazták az ’56 utáni megtorló perek vádlottjaira...

Igen, ez a lényeg. Akiket halálra ítéltek, és ki is végeztek, igencsak benne voltak az események sodrában. Nem lehet azt mondani, hogy koncepciós perek alapján végezték volna ki őket. A statáriális bíráskodás idején, ’56 decemberében nagyon szigorú ítéletek születtek, mert az volt a cél, hogy minél hamarabb elrettentsék a tömegeket, minél gyorsabban vége legyen a felfordulásnak. Többeket ekkoriban csupán fegyverrejtegetésért végeztek ki. Miután felálltak ismét a népbíróságok, a harci részvétel és a kémkedés számított a legnagyobb bűnnek.

Említette korábban, hogy a mezőváros jellegű külső kerületekben a közmegbecsülésnek örvendő idősebb, vezető értelmiségiek vették át az irányítást október 23-a után, akik pár nap alatt képesek voltak a saját demokratikus politikai értékeik szerinti közigazgatás megszervezésére is. Ez vidéken is jellemző volt, egy történész egy interjúban azt mondta, hogy később azért is (!) volt olyan szigorú a megtorlás, hogy a rendszer ellenzékeként fellépni képes embereket – lehettek másfél millióan is – elrettentsék attól, hogy ezt még egyszer megpróbálják.

Igen, de velük szemben mégsem volt ilyen kíméletlenül kegyetlen a megtorlás. Nem tudok példát említeni arra, hogy valakit csak azért, mert a forradalmi bizottság elnökeként a közigazgatás irányítását átvette és működtette, kivégzésre ítéltek volna. De súlyos, akár tízéves ítéletek azért voltak.

Ezek is elég erős üzenetek voltak a változtatni akaró értelmiségieknek.

Persze, hiszen ők is a népi demokratikus rendszer megdöntésében segédkeztek.

Nagy Imre híres felhívását ön bírálja, a civilek esélytelen fegyveres ellenállása miatti emberáldozatok miatt a felelősségét is felveti. Nagy Imre tevékenységének megítélése a közbeszédben 1989-től, az újratemetésétől a napjainkig igen ellentmondásos. A politikai szereplők különböző időpontokban mást mondanak róla, mint korábban. A rendszerváltás után hosszú ideig nem volt vita azon, hogy a mártír miniszterelnököt 1956-os szabadságharcunk hőseként kell hogy megőrizze a történelmi emlékezet. Azt gondoltuk, ez közmegegyezésen is alapul. Az utóbbi időben komoly zavar támadt az ő megítélése tekintetében is.

Ez így van. Azért van így, mert a nem eléggé kiforrott demokráciákban, láthatjuk ezt most szerte a világban, a politikusok igyekeznek mindenbe szakértőként beleszólni, így a történelemtudományba is. Látjuk, az orosz belpolitikában Putyin most már Sztálin tiszteletét is célul tűzte ki. A demokratikus rendszerekben ez nem szokás, ott a politikai vezetők nem kontárkodnak, elfogadják a tudomány eredményeit. Ezt tartanám nálunk is követendőnek. Nálunk a kormány aktuálpolitikai szempontok szerint formál jogot a múlt megítélésére. Ezért emelheti piedesztálra például Horthy Miklóst, amikor a tudomány már feltárta Horthynak a múlt század első felében játszott kevéssé dicsőséges szerepét. Nagy Imréről is fontos és jó monográfiák születtek. Csak hát korunk emlékezetpolitikája ezeket semmibe veszi.

(Borítókép: Bánkúti Sándor / Index)