Sok vagy kevés, esetleg éppen elegendő. Írója válogatja, ki mennyit kap egy-egy regényért.
A címben olvasható kérdést egy ismert, neves magyar író felelte az Indexnek válasz helyett, amikor azt kérdeztük tőle, hogy szerinte mekkora volna az a méltányos összeg, honorárium, fizetség, amit egy megírt és kiadott regényért kellene kapnia. Százalékban.
Merthogy az írókkal folytatott háttérbeszélgetéseinken rendre elhangzik az, hogy ez az összeg, százalékban, méltánytalanul kevés.
Lefordítva: ha egy könyv árát száz forintnak vesszük, a terjesztő abból elvisz 50-60 százalékot, míg az író csupán 6-7 százalékot lát belőle. A többi rész a kiadóé, amiből fizetni kell a szerkesztőt, a nyomdát, a tervezőgrafikust, a tördelőt, a korrektort, az olvasószerkesztőt.
Gondoltuk, utánajárunk annak, hogy a könyvpiac szereplői mit gondolnak erről, és azt tapasztaltuk, hogy ami egy magánbeszélgetésen evidenciának számít, vagyis panaszkodásnak, mindez, ha arccal és névvel kell vállalni, az írók sok esetben inkább az
formulák, és hasonló szabadkozó mondatok mögé bújnak.
Az egyik legőszintébb kifakadás így is a neves és híres író érdeme, a „Miért a mi zsebünkben turkálnak, így is mi kapjuk a legkevesebbet!”, éppen ezért úgy gondoltuk, összeállítunk egy kérdőívet, amit kifejezetten íróknak szántunk, és amiben – a többi között – megkérdezzük tőlük, hogy
A kérdőívet több tucat magyar írónak elküldtük. Arra kértük őket, hogy ha a válaszadás számukra kellemetlen, kitölthetik név nélkül is.
Olyan kevesen válaszoltak, ami alapján nem lehet statisztikát összeállítani,
arra a kérdésére viszont mindenki nemmel felelt, hogy Magyarországon meg lehet-e élni csak könyvírásból.
A kérdőíves válaszadók közül Szálinger Balázs vállalta a nevét. Ő úgy gondolja, hogy az lenne a jó gyakorlat, ha egy író a könyv árának 6-10 százalékát kapná meg. Neki nincsenek rossz tapasztalatai a kiadókkal, a fogyásjelentést rendszeresen megkapja. Szerinte egy könyv promotálásban a kiadónak és a szerzőnek is egyforma elánnal részt kell vennie, és egy könyvért 2-3 ezer forintnál többet nem kellene kérni.
Ezt már Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke mondja. Szerinte nemcsak az írók honoráriuma alacsony, a kiadói dolgozóké is, sőt ha lehet, utóbbiaké még alacsonyabb. Ha ugyanis egy könyv árából 50-55 százalékot visz el a terjesztés, vagyis a kereskedő, és 10 százalék a kiadói rezsi (bérleti díj, villanyszámla, szállítás, raktározás stb.), akkor marad 35 százalék minden egyéb kiadói költségre: a szerkesztő, a tervező, a korrektor, a tördelő, a tipográfus, a fordító díjára és a nyomdaköltségre.
És akkor még nem beszéltünk a PR-ról és a marketingről, amit nagyon kevés könyv mögé tesznek oda, pedig kéne, mert normális példányszámot csak megfelelő reklám esetén lehet elérni. Ezer példány alatt ugyanis nem éri meg kiadni egy könyvet.
Számításai szerint a szerzői honorárium 7 és 15 százalék között mozog, eladott példányszámtól függően sávosan szokták megkötni a szerződéseket. Ha illusztrátor is van, akkor ketten osztoznak ezen a százalékon, ami tovább ront a helyzeten. Jogköteles kép, műalkotás, több szerző tovább terheli a költségeket.
A jogdíjak mértéke mindenütt a világon hasonló, az író kapja az eladott könyv árából a legkevesebbet. Egy bestsellerszerző a szokásosnál magasabb jogdíjat is kialkudhat.
Kovács Péter, a Libri vezérigazgatója arra a kérdésre, hogy nem irreálisan magas-e a terjesztők 50-55 százalékos részesedése egy könyv árából, azt mondja, ez egy összetett piac, sok szereplővel, és ez az árrés biztosítja a biztos működést, a transzparens folyamatokat, a jól működő gazdasági hátteret.
Ha megnézzük, hogy egy könyv árából kik és mennyit részesülnek, akkor azt látjuk, hogy a kiadók realizálnak nagyobb hasznot. Kereskedőként öt százalék körüli az árbevétel-arányos nyereségünk, szemben egy kiadó 10-15 százalékával. Kereskedőként sem én, sem kollégáim nem látnak bele a könyvek szerzőinek szerződéseibe, én sem ismerem a honoráriumokat. Az 50-55 százalékos árrés legnagyobb része a bolthálózat fenntartására, munkabérekre, logisztikára, a megfelelő informatikai háttér biztosítására megy el. A nálunk megvásárolt könyvek példányszámainak alakulása mind a szerzők, mind a partnereink számára teljesen átlátható és követhető. Kiadói partnereink felé minden hónapban darabra pontosan beszámolunk a fogyásról, és 45 napra ki is fizetjük őket. Minden folyamatunk transzparens és követhető. Ahogy az egész könyvpiac, úgy mi is a 2008-as válság idején könyveltük el a legnagyobb veszteséget, azóta a piac szerencsére magához tért, sikerül évről évre némi emelkedést is realizálnunk. A karantén okozta két hónapos boltzár idején komoly veszteséget könyveltünk el, de bízunk benne, hogy az egész évet nézve egyszámjegyű marad a visszaesésünk.
Tény, a koronavírus-járvány senkinek nem tett jót. Nem tudni, mi lesz a minőségi rétegkiadók és a kis családi vállalkozások sorsa. Amikor áll a nyomda, a forráshiány miatt műveket, fordításokat sem nem rendelnek. Gál Katalin szerint ez nagy kár, mert ezek a kiadók adják ki sok esetben azt a nemzetközi szakirodalmat, amely a művek fordítása révén fenntartaná a magyar szaknyelvet, ami számos tudományos területen hiányzik, vagy annyira elavult, hogy mára nem használja senki.
Az általános könyvforgalom az idén a járvány miatt 20-30 százalékkal esett vissza, igaz, hogy a karantén idején az online rendelések száma megnőtt, de összességében a könyvvásárlás csökkent.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke szerint jelentős támogatáshoz juthatnának alkotók, kiadók a skandináv vagy holland modell bevezetésével.
Ez esetben az állam évente, 2000-2500 példányban vásárolna egy-egy könyvet a könyvtárak számára.
Ennek akkor lenne pozitív hatása, ha a művek kiválasztása – itt évente több ezer címről van szó – objektív, érték alapú kuratóriumok által történne. Kérdés, hogy jelenleg képes-e a kulturális kormányzat ebben az átpolitizált légkörben ennek megvalósítására.
Gál szerint az NKA nagyon bicegve működik, néhány százezer forint nem sokat segít egy-egy könyv kiadási lehetőségein. A kuratóriumok összetétele és a kiválasztási mechanizmus elavult, gyökeres megújítást igényelne. Forrást jelenthetne még az alkotóknak, kiadóknak az unió által támogatott digitalizálási program, de sajnos ehhez a lehetőséghez is kevesen jutnak, és a kiválasztás mechanizmusa is kérdéseket vet fel.
Ezt már Szkárossy Endre, a Szépírók Társaságának elnöke mondja.
Praktikusan azt mondhatom, megszűnt mint olyan. A folyóiratok hol fizetnek, hol nem – pályázati és egyéb forrásaiktól függően –, az online folyóiratok szinte soha, esetleg egy évben egyszer, utólag. Mindenki a túlélésért küzd.
A kivételezett fórumokról most nem beszél, de mint mondja, a könyvkiadók közül a nagyok bizonyára fizetnek, nyilván írótól és vásárlóparitástól függően. A kicsik vagy keveset, vagy nem, a legkisebbeket meg épp a szerző segíti ki, ha tudja.
Tehát általában nem is lehet írói honoráriumokról beszélni, csak kiadókról, az ő honoráriumaikról – ami a negatív tartománytól a piacvezető szerzők nyilván tisztes fizetségéig terjed –, a nyomtatott, illetve online folyóiratokról és portálokról, illetve általában az irodalmi piac fórumairól. Ebben az eléggé lehetetlen helyzetben az írószervezetek igyekeznek tagjaikat segíteni, könyvbemutatók, irodalmi események esetén némi honorkiegészítéssel, amíg bírják.
Kukorelly Endre író és költő az Index megkeresésére azt mondta, hogy szerinte ez a kérdés másként hangozna, ha nem egy akkora irodalmi piacról beszélnénk, mint a magyar. Számításai szerint ha egy író 8-10 százalékát kapná a könyve árából, az már fair lenne, de egy 10 milliós országban kőkeményen meg kellene támogatni a kortárs művészetet. Hogy ez nem így van, erről nem a kiadók tehetnek, hanem a kialakult struktúra a felelős. Szerinte ezt a mindenkori kulturális kormányzatnak figyelembe kellene vennie.
Kovács Róbert tudományos újságíró, a Klímaváltozás – Pánik és tagadás között című ismeretterjesztő könyv szerzője, az Index tech-tud rovatának újságírója 2019-ben adta ki a témában hiánypótlónak számító alkotását. Számos kiadónál járt, mindenhol azt a választ kapta, hogy első kötetes szerzőnek akkor adják ki a művét, ha maga teremti elő rá a költségeket. Végül egy kisebb, de az ismeretterjesztő könyvek terén szakmailag elismert kiadónál kötött ki. Mintegy másfél évig dolgozott az anyagon, és nemhogy egyetlen fillért nem keresett a kiadó egyébként legjobban futó könyvén, de a szakmai lektort is saját zsebből fizette, még szponzort is maga szerzett.
„Sajnos tudomásul kell venni, hogy ez ilyen, ebben a szakmában a szerző nem tud pénzt keresni, hacsak nem a képernyőről ismert celeb. Én is azért csináltam, mert érdekelt a téma, beleástam magam, és hát persze az nem rossz dolog, ha az embernek van egy szakmailag egyébként jegyzett, jól futó könyve. Ha majd lesz második kiadás, akkor lehet, hogy már más tárgyalási alapok lesznek, az is lehet, hogy más kiadóhoz viszem”– mondja.