Bár sokan azt mondják róla, hogy a világmindenség legjobb labdarúgója volt, ez azonban nem igaz. Diego Maradona ugyanis ikon volt. Ah, még annál is több: félisten, ha tán nem egészen az. Ám valójában ennél is több: remekül eladható termék.
Mert Diego Maradonával, a nevével bármit, de tényleg szinte bármit el lehetett adni. Hiszen ha valaki isteni minőségben volt jelen ezen a bolygón, márpedig a latin világ szegényeinek szemében mindenképpen annak számított, akárcsak a futballrajongók szemében, akkor csak idő kérdése volt, hogy az üzleti világ is felfedezi magának.
Neki ehhez nem kellett semmi mást tennie,
Márpedig ha valami, ez a kettő remekül ment neki.
Maradona már életében az emberiség kultúrájának fontos és megkerülhetetlen részévé vált. Nemhogy utcákat, tereket, focipályákat, stadionokat, gyerekeket, templomokat neveztek el róla, de dalokban is megörökítették nevét, életét. Könyvek, filmek készültek róla, forgatókönyvírókat ihletett meg az, amilyen zseni volt, és az is, ahogyan élt.
De a kép egyben csalóka is, amit a világ alkotott róla. Mert utólag már nem lehet megmondani, hogy Maradona azért vált-e ikonná, idollá és termékké, mert a világnak mindegy volt, hogy személyisége és megítélése ellentmondásos, hiszen a tehetség önmagában nem érték. Ahhoz, hogy értékes legyen, esetében, úgy tűnik, két dolog volt szükséges:
Maradona alighanem mindkettő volt egyszerre. Az a srác, aki elhitte, hogy az élet csak úgy ér bármit is, ha nagykanállal habzsolható, avagy ha habzsolod, előbb érdekessé, majd értékessé, de legalábbis beárazhatóvá válsz.
Az emberek szemében így leszel egy kisebb isten gyermeke, akit imádni lehet, akiért rajongani lehet, aki csupán létezésével képes megosztani a világot.
Emléke katedrálisainak alapkövét már életében lerakták, most elkezdődött isteni minőségének megteremtése. Ha néhány csodát is képesek lesznek nevéhez kötni, alighanem kezdeményezni fogják boldoggá, majd szentté avatásának folyamatát.
Emlékét a labdarúgó-mérkőzéseken túl számos, ma már kultúrtörténetinek számító pillanat is őrzi.
Ha nem lett volna focista, híres forradalmár lett volna
– ezt Emir Kusturica mondta a 2008-ban Maradonáról készült dokumentumfilmben. A szerb rendező ezzel azt a folyamatot foglalta össze egyetlen mondatban, ami Diego egész sorsát magába foglalta. Azt, ahogyan képes volt kitörni a szegénységből, bár a gazdagság egyáltalán nem jót egy olyan férfinak, aki Che Guevara és Fidel Castro portréját tetováltatta magára.
De készült animációs film, képregény is az isteni Diegóról. Paolo Castaldi Az Isten keze című alkotásával valóban halhatatlanná tette őt, hiszen a modern kor embere nem nem feltétlenül bronzból állít emléket, hanem a gyermeki lélek részévé teszi azt, akinek nevét örökre be akarja írni az emberiség nagykönyvébe.
A divat Maradonát nem különösebben érintette meg, de névértékét annál inkább felismerte a divatvilág. A Dolce & Gabbana 2016-ban be is mutatta Maradona ihlette minikollekcióját. Mondjuk, nagyon sok kreativitást nem vitt bele, mert az argentin/olasz mez és a 10-es szám kombinációja Nápolyban minden kölyök előtt ismert volt, de tény, amit a divatmogulok felkarolnak, abból sok pénzt lehet kisajtolni. Főleg úgy, hogy Maradonát minderről előzetesen meg sem kérdezték. Igaz, így utólag legalább lehetett neki nem kevés jogdíjat fizetni.
Halála előtt egy évvel Asif Kapadia is forgatott róla egy dokumentumfilmet (Diego Maradona, 2019), amely igazából csak azért készült, hogy szórakoztató, elgondolkoztató összegzést adjon az addigra már meglehetősen lezüllött, és valóban önpusztító napokat élő Maradonáról, és inkább róla mesélnek, semmit ő mesélne magáról.
De legszebben talán Paolo Sorrentino emlékezik meg Diegóról, amikor a 2015-ben készült Ifjúság című filmjébe finoman beleszőtte az elhízott, rehabilitációra szoruló, és az Alpok kristálytiszta levegőjén gyógyulgató Maradona alakját. Karaktere olyannyira kitalált, hogy nincsen olyan ember a Földön, aki ne gondolná azt, hogy a felvételen maga Diego Maradona látható.
Borítókép: JUAN MABROMATA / AFP