Sok komolyzenész fél attól, hogy a fiatalokat már nem szólítja meg az, amit csinálnak. Ez valóban nagy probléma, ha megnézzük a koncerttermek közönségét, egyre több ráncot, ősz hajszálat vagy épp véget nem érő homlokot érzékelünk a nyikorgó bársonyszékek félhomályában. De a Virtuózok második elődöntőjének szuperzsürora, Maxim Vengerov nem fél ettől.
A Virtuózok V4+ legfiatalabb versenyzője a nyolcéves szerb szaxofonos, Cristina Vaszics. Igen, Cristina. Angyalarcú, tüllruhás kislány, és igen, szaxofonozik. Már nyolcévesen tudja, mit akar: „Amikor felnövök, szeretnék a világ legjobb női szaxofonosa lenni.” S milyen igaza van, ha megállítjuk az utca emberét, sok női szaxofonost bizonyára nem tud felsorolni. Mi sem.
A tüllruhás, fekete bakancsos angyal Duke Ellingtont játszik, úgy, hogy azt egy fekete afrikai is megirigyelné a 40-es évek New Yorkjából.
Szenvedélyes, önfeledt, cool. Caravan a szám címe, felülünk rá, s megyünk a kalandos, izgalmas ismeretlenbe. Cristina laza, tipikusan szaxofonos mozgásával és átszellemült előadásával eléri, hogy vele utazzunk testben, lélekben. Az őszinte kis művésznő azt sem rejti véka alá, hogy a jópofáskodó műsorvezető, Thomas Gottschalk nem lopta be magát a szívébe. Amikor megkérdezi tőle, vicces-e, egy eléggé kimért „hát…”-tal felel, majd azt is elmondja neki, „nem tudok semmi olyat játszani, amire táncolhatnál”. Ő ugyanis nem tánczenét játszik.
Cristina hazájából, Szerbiából az újvidéki ifjú hegedűművészt, Lana Zorját utasítja maga mögé, akinek anyukája hegedűtanár, apukája operaénekes, ő pedig már a harmadik zenei generáció a családban. 11 évesen már több mint 40 zenei díjjal büszkélkedhet, valami nagyon hajtja belülről, bár a szerb zsűritag, Nemanja Radulovic hegedűművész azt mondja neki, egyes pillanatokban az egyensúlyra jobban figyelhetett volna. Vengerov pedig azt, hogy a tarantellát, ezt a temperamentumos dél-olasz táncot nem lehet kényelmesen játszani.
Csehországot a döntőben majd a 17 éves prágai Eduard Kollert képviseli: ő hegedül, görkorcsonyázik és szusit teker. Anyukája japán, ő maga Tokióban született. Végre kissé felpezsdülünk a műsorban a Carmen zenéjére. Vengerov elismerően szól róla, ugyanakkor megjegyzi:
„Figyelj magadra, a belső zenédre, és akkor kialakul az a hang, ami csak a sajátod lesz.”
Produkciója után a zsűriben elmondja, a technikája csodás, de nem lélegzik együtt a zenével.
Ha együtt lélegzel a zenével és hibázol, akkor a hiba is a zenei produkció részévé válik. Itt ez a gond, ez hiányzik.
Eliska Tkadlicikova Csehországból a macskákat és a bűvésztrükköket szereti. A klasszikus zenének nem kell feltétlenül komolynak lenni – vallja, van hely benne a tréfának is. Ő Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét játssza, és Miklósa Erika is nyugtázza, mennyire élvezi saját játékát, és mennyire együtt lélegzik a zenekarral. Maxim Vengerov a kritikusabb:
„Néha kockáztathatnál egy kicsit többet”
– mondja. És ezzel a zenének, sőt a művészetnek egy alapvető összetevőjét fogalmazza meg. Az elbűvölő Eliska nem kockáztat, nem is jut tovább.
Alzbeta Rehakova Szlovákiából korábban énekelt, mint járt. Jó helyen van a hangja, de a zsűritagok azt javasolják neki, ne ugorjon túl gyorsan fejest a romantikus repertoárba, a karrierje elején énekeljen több Bachot és Mozartot.
Veszélyes dolog ilyen korban nagyáriákat énekelni, akár tönkre is teheti a hangot.
Ennek dacára ő jut tovább, nem pedig Vanesa Cierna, aki szintén szlovák, szintén énekes, ráadásul a barátnője. Gyönyörű, érett kifejlett hangja van, kész énekes, öröm nézni és hallgatni. Linda áriája nagyon jó választás Donizetti Linda di Chamonix-jából. Neki azt javasolják, több időt hagyjon magának a recitativóknál, hogy jobban lecsengjen az egész. De amikor koloratúrszopránként a mélyebb regiszterben énekel, úgy tudná jobban kötni a hangokat, ha több szöveggel énekel.
A lengyel Dawid Siwiecki egy kis faluból jön, szintén harmonikás nagyapja fertőzte meg a zene iránti szenvedéllyel. Számára a zene jelenti a legnagyobb örömet az életben. Szeretné megnyerni a Virtuózokat, mert nincs még saját hangszere, és ha megnyerné, megvenné álmai harmonikáját. Rock toccattát játszik, mely nem komolyzene és nem is rock. Kettő az egyben. Egész testével mozog, táncol a toccata ritmusára. Eggyé válik a hangszerével, a hangszer a részévé válik.
„Számomra az, hogy hangszeren játszom, menekülés a mindennapok valóságából. Számomra a valóság a zene, anélkül nem tudnék élni
– mondja. Meg is ríkatja a cseh zsűritagot, és továbbjut a döntőbe. Ő Maciej Smolagot, a 17 éves lengyel virtuóz zongoristát ejti ki, aki Lisztet játszik, és aki a produkció alatt a félénk, szerény fiúból karakteres, erős férfivá válik, legalábbis értékelője, Miklósa Erika szerint.
A két magyar versenyzőt, Abouzahra Amirát és Patkós Maját pedig már ismerjük a legelső, magyar adásból, a 17 éves hegedűs és a 14 éves hárfaművész most egymással is megmérkőzik. Maja Marcel Tournier Féérie vagyis Tündérmesék című művét játssza, olyan, akár egy sellő, vagy mintha egy történetet mesélne, nem csak játszana. Mégis Amira nyer, a hegedűs, joggal. Miklósa Erikának a játéka alatt könnyek szöknek a szemébe. „Amit itt ma produkáltál, azt fel kéne írni receptre. Az felszakít mindent az emberből, bánatot, örömet.” Vengerov pedig így szól: „Micsoda kihívás, és micsoda eredmény.
Ami a legfontosabb a zenében, túl a technikán, az az üzenet maga.
Benned ez is megvan.”