A kötelező olvasmányok mindig hálás vitatémát jelentenek, az iskolakezdés idején mindez időszerű is. Minisorozatunkban nem az aktuálisan előírt olvasmányokon rágódunk. Olyan közéleti szereplőket kérdezünk, akiknek nincs beleszólásuk a dologba, most például arról: mit ajánlanának kötelező olvasmányként saját hatáskörben.
Kovács Ákos
– Nagy szerencsém, hogy védett környezetben, szeretetben nőhettem fel, a könyvek bűvöletében telt a gyerekkorom, abban élek máig. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy mindig a koromnak, érdeklődésemnek megfelelő olvasnivalót adták a kezembe. Írni csak annak van esélye, aki sokat olvas: a magyar költészetért való lelkesedés nélkül biztosan nem lennék dalszövegíró, nem írnék se verset, se novellát. Nagy öröm látni, hogy az olvasás iránti érdeklődést sikerült átadni a gyerekeimnek anélkül, hogy bármire kötelezni kellett volna őket. Úgy érzékelem, a képzeletük megjelenítő ereje bármilyen látványos mozinál erősebben hat rájuk.
Tisztelem a nagy szerzőket, az olyan elképesztő géniuszokat, mint Shakespeare, Dante, Arany János vagy Madách, de a „kötelező” szó ma sokakat riaszt: mindenkinek más típusú irodalom jelent értéket, arról nem is szólva, hogy sok ember számára ez a közlési mód nem is fontos, talán nem is létezik.
Öt könyvet, öt életélményt kiválasztani teljességgel lehetetlen, valami úgyis kimarad, ami személyesen fontos, amit fáj kihagyni: számomra ilyen Updike prózája, József Attila költészete, Latinovits önéletírása, Hrabal nagymonológja, a Táncórák, a Virágot Algernonnak drámája vagy a Száll a kakukk fészkére.
Aki esetleg többre kíváncsi, mint ez az ötös lista, nézzen bele egy videóba, amelynek elején éppen az általam fontosnak tartott könyvekről kérdeznek az érdeklődők – és persze ott is csak a töredékéről esett szó annak, amit igazán fontosnak tart az ember:
Huszárik Zoltán filmjét 15 évesen láttam először, túlzás nélkül az egész életemre hatással volt, az adaptáció hatására kezdtem Krúdyt olvasni. Rengeteget kaptam ettől a prózától, például azt, hogy bár kamaszként sokat voltam magányos, mégsem voltam soha egyedül.
Soha ennyire nem volt még aktuális ez a regény, mint most.
Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából.
A mű sajnos nem a 20. század totalitárius rendszereinek összefoglalója, mint korábban képzeltük, hanem a mostanra teljesen kiépült globális elbutításról és hírszabályozásról szóló kegyetlen látlelet.
A Szentírás történeteinek ismerete nélkül nem létezik az, amit valaha műveltségnek hívtak. Talán még mindig van létjogosultsága ennek a fogalomnak. Reményt is meríthet belőle az értő olvasó a rá váró küzdelmekhez.
Már a bevezető is olyan, mint egy egyetemi kurzus a jövő novellaszerzőinek. Minden történet megragadó, maradandó élmény. Ezt a könyvet vettem meg talán a legtöbb példányban: a magyar kiadások mellett angolul, olaszul, és az eredeti nyelven, spanyolul is megvan. Ezt visszük magunkkal a családi utazásokra, ezt adjuk ajándékba a barátainknak.
Hamisítatlan közép-európai akasztófahumor, a túlélés és a hülyeség művészete, kaiserlich und königlich kivitelben. Katz tábori lelkész és professzionális imposztor jelenetein ma is ugyanúgy tudok szórakozni, mint negyven éve, amikor először olvastam. Éveken át hű társam volt számos turnéállomáson: ha nagyon elanyátlanodtam, elég volt néhány oldalt olvasni belőle, hogy kicsit helyrerázzon.
(Borítókép: Kovács Ákos. Fotó: Emmer László)