A híres mémoldal, Tibi atya egyik alapítója kilépett a csuha mögül, és könyvet írt a fiataloknak. Tóth Mátéval beszélgettünk véleménybuborékokról, szélsőséges kijelentésekről, és arról, hogyan lett egy viccoldalból az ország egyik véleményvezére.
A blogon lévő bemutatkozás a következő: Tibi atya egy fiktív, lecsúszott pap, görbe tükör a társadalomnak. Célunk a szórakoztatás, senkit nem akarunk megsérteni. Ez ma is megállja a helyét?
Ezt még a kezdet kezdetén írtuk ki, amikor az emberek nem tudták, hogy a Facebookot eszik-e vagy isszák. Az emberek 2012-ben még azt hitték, hogyha valaki Tibi atya néven regisztrál, akkor ő tényleg, a valóságban is egy létező személy. Bennünket akkor vallási felekezetek kezdtek el támadni, azért írtuk ki a szöveget. Majd 2015-ben elkezdtük blogot írni, és egyre inkább beleálltunk komoly társadalmi témákba. De sem a cikkek, sem a mémek nem sértő szándékkal készülnek. Ha valakit még így is meg tudunk sérteni ahelyett, hogy ellenvéleménnyel reagálna, szíve joga.
Ilyen most például a Kulcsár házaspár, amellyel perben állnak. Róluk egy elég kemény kritikát fogalmaztak meg.
Sokszor megkapjuk, hogy nem csak Kulcsár Edina és „neje” Csuti az egyetlen olyan pár, aki a neten a gyerekével kalapozza a like-okat. Mi ezzel az üggyel szeretnénk precedenst teremteni. Tudjuk és tisztában vagyunk azzal, hogy vannak még olyan médiaszemélyiségek, akik null–huszonnégyben – a fürdetéstől kezdve az éjjeli pusziig – mindent kiraknak a gyerekükről az Instára. Nem tudunk és nem is szeretnénk mindenkibe beleállni, de fontosnak tartjuk, hogy a magyar bíróság mondja ki azt, hogy a gyerekek ilyen jellegű médiaprostituálása elítélendő cselekmény. Van már olyan celeb, aki önvizsgálatot tartott, és azzal állt ki az emberek elé, hogy soha többé nem rak ki képet a gyerekéről. Sőt visszamenőleg is letörölte a már feltöltött képeket. Valami azért már elindult.
Tibi atya blogját többen szerkesztik. Egy feljelentés mindenkit érint, vagy csak az adott cikk íróját?
A perek nagy része a blogon keresztül érkezik, ott vannak az odamondós szövegek. Ha mondjuk, a rendőrökhöz elmegy Pintér Tenya vagy Kulcsár Edina, vagy akárki más, hogy feljelentsenek, első körben meg kell tudniuk a Blogstartól, hogy ki írta azt az adott cikket. Nyilván ez nem ilyen egyszerű, a neveket nem adják ki csak úgy. A Pintér Tenyá-s ügy másfél éve nem is haladt semmit. Kulcsárék esetében azonban mindenképp szerettünk volna beleállni a konfliktusba, ezért is mondtuk a Blogstarnak, hogy nyugodtan adja ki a nevet.
A blogon mennyire vállal aktív szerepet?
Nem én írom. Politikai, közéleti témákban biztosan nem. Végzett orvosként én inkább orvosi kérdésekben nyilvánulok meg, vagy olyanokban, mint a Schobert Norbi-ügy volt. Van egy írótársam, pszichológiát tanul, elég jól ír. A kutatómunkát igénylő cikkeket többnyire ő szokta megfogalmazni, ám a tanulmányai miatt anonim szeretne maradni.
Ez azzal jár, hogy az összes írást mindenki önnel azonosítja mint egyetlen felvállalt személlyel.
Ez így van. Ki kellett lépni az árnyékból. Addig sem titkoltuk, kik vagyunk. Amikor 2014-ben céget alapítottunk, nyilvánossá vált, hogy ki van a Tibi atya birodalma mögött. Rá egy évre elkezdtem előadásokat tartani, és azt vettük észre, hogy egy arc, egy kötődési pont nagyban növeli a márka hitelességét. Tóth Máté így lett egyenlő Tibi atyával. Vagyis Tibi atya vele. De ha kérdezik, mindenkit ki szoktam javítani: Tibi atya nem egy személy, hanem egy márka.
Ha a blogon megjelenik egy véleménycikk, azt akkor is vállalja, ha nem ön írta?
Minden cikk konszenzussal megy ki. Havi egyszer előfordul, hogy olyan anyag készül, ami nettó hergelés vagy lerágott csont, azokat újragondoljuk, és végül nem mennek ki. És olyan is van, amire nemet mondok. Az oldal, így tud sikeresen működni.
Sokszor egyoldalú véleményeket fogalmaznak meg, mint például mikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló tüntetésről írtak. Nem gondolja, hogy ott elég fekete-fehéren ábrázolták a problémát?
Sokszor vannak markáns kijelentéseink. SZFE-témában is, de muszáj ilyennek lennie. Ha csak összeszedünk minden infót, és azt tálaljuk, már nem beszélhetünk véleménycikkről. Sokszor megkapjuk kritikaként, hogy nem látunk objektívan, de az SZFE-ügynél is csak találgatások jelentek meg. Hát, nekünk volt róla véleményünk, de ismétlem, közéleti témákban nem én írom a cikkeket.
Csak beáll mögéjük.
Így korrekt. Az üzlettársam mindegyik írását olvastam, és szerintem kellő utánajárással fogalmazta meg azokat. Nyilván, amikor szembemegyünk a mainstream médiával, az tud felháborodást kelteni. Amikor az SZFE-ügyet másképp láttuk, sok üzenetet kaptunk, hogy na végre, valaki nem csak azt szajkózza, amit a 444 vagy a HVG. Az emberek örültek, hogy van ilyen vélemény is.
Ha elmúlik a vírushelyzet, hajlandóak lennének eljönni megnézni három általunk választott előadást, és újragondolni azt a kijelentésüket, miszerint a színház csak „maníros ripacskodás”?
Nyitottak vagyunk rá. S ha olyan darabokat látunk, ami az ellenkezőjét bizonyítja annak, mint amit állítottunk, hajlandóak vagyunk megkövetni magunkat. Csak légyszi, tényleg legyenek jó előadások.
Vonatkoztassunk el Tibi atyától, beszéljünk Tóth Mátéról. Mire tanította a nagyobb népszerűség?
Mindig extrovertált gyerek voltam. A blog is azért jött létre, mert a koliban mindig ment az ökörködés, és arra gondoltuk, hogy azt a sok poént szélesebb közönségnek is látnia kéne. Amiben azóta formálódtam: sokkal inkább figyelek a közéleti, a napi témakörökre, arra, hogy az emberek miről beszélnek. Nagy felismerés, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy buborékokban éljünk, és letoljuk a másik emberek világképét. Nekem például hatalmas pofon volt az, mikor tudatosult bennem, hogy az objektív valóság egy másik embernél másképp is le tud csapódni. Azt vettem észre, hogy rengeteg ember nemhogy nem veszi észre, hogy megvezetve egy buborékban él, de ezt kifejezetten szereti és el is várja.
Sokat beszél véleménybuborékokról. Hogyan küzd az ellen, hogy a magáé ne szűküljön be?
Az például jó kiindulási pont, ha nem töröljük vagy tiltjuk le azokat az ismerőseinket, akik más véleményen vannak, mint mi. Sok olyan embert látok, aki úgy éli a mindennapjait, hogyha szembejön vele valami, amit konfrontálni kellene, akkor inkább csípőből elutasítja ezeket. Fontos, hogy ne szelektáljunk az oldalak és ismerősök között. Nyilván, kényelmesebb lenne, ha mindenben csak megerősítenek bennünket, és nem kell semmit újragondolni, de ez a fejlődésben sem segít.
Ha ennyire küzd a véleménybuborékok ellen, nem fél, hogy az erős kijelentések, akár az Igazságot Tóth Máténak oldalon, akár Tibi atya oldalán, éppen azokba taszítják követőiket?
Nagyon sok olyan ember van, akinek a szájába kell rágni dolgokat. Sokszor mondjuk, hogy az átlagember mennyire hülye, de gondoljunk bele, hogy akkor hol tarthat az átlag fele – nyilván így jön ki az átlag. A dolgokra nagyon sokan nem szeretnek maguktól rájönni, nem szeretik azt, ha nincs leírva feketén-fehéren, mit kell gondolniuk. Az Igazságot Tóth Máténak oldal létrejötte amúgy pont az Indexnek köszönhető. Anno elég sokat trollkodtam a cikkek alatti kommentekben. Mókás volt látni, hogy voltak ezres like-jaim. Aztán nyomtam egy migránsos trollkodást, és kibannoltak az Index Facebook-oldaláról. Amikor pedig a Charlie Hebdo kapcsán az emberek feliratokkal és zászlókkal keretezték profilképeiket, az egyik barátom csinált egy csoportot, Igazságot Tóth Máténak címmel, ahová az ismerőseim töltöttek fel képet hasonló felirattal. Így, haveri körből indult a miniszabadságharc, hogy oldják fel a tiltásomat Indexen. A Facebookon ez végül megszűnt, de az Instagram-profil megmaradt. Úgyhogy kösz, Index!
És írt könyvet is. Az azért más műfaj.
Nagyon szeretek az oldalamon poénkodni, de észrevettem, hogy az emberek igénylik a komoly tartalmakat. Az Instán heti rendszerességgel tartottam kérdezz-felelek napot. Szerintem sokáig én voltam az egyetlen nagy követőszámmal rendelkező ember, akinél nem olyan kérdések jöttek, hogy milyen színű a cipőd, hanem tényleg fontos, társadalmi, politikai kérdésekben kérték ki a véleményem. Sokan azért zaklattak, hogy ezek a válaszok kerüljenek el maradandó formában is. Így leültem könyvet írni. Ezt azonban megelőzte még egy év, amikor komolyabb témákban kezdtem el YouTube-videókat gyártani, de írni ezekről sokkal összeszedettebben és könnyebben tudok, mint beszélni. Az írott szónak amúgy is nagyobb a súlya.
Akadt nehézsége az írással kapcsolatban?
Csak olyat szerettem volna papírra vetni, amit büszkén tudok vállalni. Amikor ez nem ment, nem erőltettem. A könyv két és fél hónap alatt elkészült. De ehhez az kellett, hogy szabjak magamnak egy határidőt; már az orvosin is halogatós voltam, a vizsgákra is csak az utolsó utáni pillanatban tanultam.
A könyvet tizennyolc éves önmagának ajánlotta. Miért?
Azt éreztem, hogyha olvastam volna egy ilyen jellegű könyvet tizennyolc évesen, akkor az sokat segített volna. A benne lévő társadalmi témák engem nem foglalkoztattak ennyi idősen. Azt gondolom, hogy aki haladni szeretne az életben, katalizálni akarja folyamatait, annak ez a könyv jól jöhet.
Beszélgetésünkben említette, hogy Tibi atya mögé azért kellett odatenni Tóth Mátét, mert azt érezték, hogy az ember igazán csak emberhez tud kötődni. Akkor a könyvből hogyhogy kimaradtak a személyes történetek?
Ebből most tudatosan maradtam ki. Egyszer majd szeretnék egy önéletrajzi coming out könyvet is írni, de ennek még nem jött el az ideje. Majd kitalálok valami jó címet, mint van az a Bayer Zsolt-könyv is, az Ezért gyűlölnek.
Mit mondana egy mondatban, ha nem egy könyvben üzenne a tizennyolc éves önmagának?
Haver, végül minden rendben lesz.
(Borítókép: Trenka Attila / Index)