A törvénytelen leszármazottak számát megállapítani soha nem egyszerű feladat, hiszen éppen a törvénytelenségük miatt az uralkodók gyakran nem vállalták fel ezeket a gyerekeket, vagy nem is tudtak róluk. Ám élt egy igazi nőcsábász király, aki nemcsak elismerte, de államügyi feladatokat is ráosztott a fiaira és lányaira. 

I. Henrik 1100 és 1135 között uralkodott a szigetországban, ami akkoriban kimondottan hosszú időnek számított. Skóciai Matild nevű feleségétől két elismert gyermeke született; Matild és Vilmos. Ám a szolgálókat és a kéjnőket sem vetette meg, számtalan egyéjszakás kalandban volt része, sőt, rendre hosszabb kapcsolatokba is bonyolódott különféle hölgyekkel.

Az uralkodóházban ez bevett szokás volt, ám Henrik annyira magabiztos volt, hogy büszkén fel is vállalta ezeket a botrányos légyottokat.

Fiait különböző posztokra nyomta be, míg lányai jövőjét királyi sarjakkal kötött házasságokkal próbálta bebiztosítani. A pontos utódszám azért nem ismert, mert abban a korban a lánygyermeknek kevésbé örültek, s még inkább így volt ez a törvénytelen utódoknál is – sok uralkodó felvállalta a „balkézről” született fiát, de lányát már nem. Henrik esetében is lehetett szó ilyesmiről.  

Vilmos, a törvényes trónörökös fiú a tengeren meghalt, így az uralkodás joga a lányra, Matildra szállt. A kor szellemében ez a döntés már-már elfogadhatatlan volt, és Henrik halála után polgárháborúba is torkollott.

Henrik unokaöccse, István volt az, akivel a trónörökös lánynak szembe kellett szállnia a birodalomért. Ám szerencsére ott volt Henrik egyik, ha nem a legismertebb zabigyereke,Robert FitzRoy (Gloucester grófja), aki Matild legfőbb támasza volt az ütközetben. A fitzroy név egyébként az „angol király fiát” jelentette, hiába született a fiú apjának trónra lépése (1100) előtt. Robert emellett tehetséges és rendkívül bölcs férfiú hírében állt, nem csoda, hogy apja méltán volt büszke erre a gyermekére (is).