Hogy lesz valakiből költő mostanában?

Belőlem például úgy, hogy tizenhárom éves koromban véletlenül találkoztam későbbi költőmesteremmel, Léka Gézával. A Veres Pálné Gimnáziumba jártam, onnan egy saroknyira volt a Belvárosi Ifjúsági Ház, ahol ő minden második csütörtökön irodalmi kört vezetett. Mindig adott feladatokat: ritmusképletet, témát, műfajt.

Kik jártak oda?

Érdeklődők, műkedvelők, fiatalok, idősebbek, közülük kevés volt az elszánt tehetség, a végén csak én maradtam. Akkor kezdtem a hatosztályost, tehát elég korán szert tettem a tapasztalatra, hogy a költészethez nem csak ihlet, szorgalom is szükséges.

Folytatja a hagyományt, továbbadja?

Igen, szeretek olyan pályakezdőkkel dolgozni, akik megbíznak bennem.

Maga találja meg őket, vagy ők magát?

Ők találnak meg engem, elküldik a verseiket, illetve egyetemista koromban versszerkesztő lettem a Hitel folyóiratnál. Naponta kaptam az írásműveket, és örültem, ha akadtak, akiknek érdemes volt bővebben válaszolnom.

A képzőművészek számára iskolákat működtetnek, ahol számonkérik, hogyan kell lovat vagy aktot rajzolni. A költőjelölteknek is be kell gyakorolniuk a szonettírást. Azután annak a technikáját, hogyan szakadhatnak el a kötött formáktól.

Erre ugyan nincs egyetem, de a személyes kapcsolatokon keresztül, mester–tanítvány viszonyban átadható e tudás. Én még valamennyit láthattam abból a világból, amikor ezt természetesnek vették. Amikor még Utassy Józsefet, Csoóri Sándort föl lehetett keresni azzal, hogy mondjon véleményt, és magyarázza is el, miért jó vagy rossz a vers. Ők úgy váltak élő klasszikussá, hogy közvetítették, ami a múltból megújítandó. A versírás tépelődéseit, az alkotással járó folytonos kétkedést irodalomértelmezőként is próbálom kamatoztatni, amikor tanulmányokat, esszéket írok. Költői stílusokat vizsgálva nemcsak az elmélet, de a saját élmény oldaláról is közelítek. Persze a magyar művészetelmélet írásmódjának fejlesztésével is jócskán akad tennivaló: ezt már a Magyar Művészet folyóirat megbízott főszerkesztőjeként mondom.

Jól gondolom, hogy régen gyakrabban elemezték a költők egymás műveit, esszékben, tanulmányokban?

Igen, említhetem Babits, Somlyó György, Tandori vagy Ágh István versekről, költőkről szóló esszéit. Pedig az olvasóknak egy kézikönyvnél többet mondhat az igazán mély költői esszé. Rögtön hozzáteszem, mennyire fontosak a kézikönyvek is. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében folynak például az elmúlt hatvan év legfontosabb szépirodalmi alkotásait feldolgozó lexikon munkálatai, amelyet Pécsi Györgyivel együtt irányítunk. De az irodalom természetrajzához hozzátartozik, ahogy a költők elődeikről, pályatársaikról vélekednek.

Sokan megorroltak már rám kíméletlen kritikáim, maximalizmusom miatt, de saját munkámat érezném veszendőbe menni, ha nem emelném fel szavamat a kortárs irodalmat rongáló egyetemes igénytelenséggel szemben.

Volt idő, mikor egy irodalmi vita országos üggyé válthatott, ma igen szűk réteget érintenek meg a versek. Maga szerint miért?

A költői szöveg a legkoncentráltabb nyelvi kifejezés. Ezt a nyelvi koncentrációt több tényező kikezdte a befogadók oldaláról.

Akiket nevezhetünk olvasóknak?

Igen. De a reklámszlogenektől a különféle blogbejegyzésekig számtalan szöveg vonja, pontosabban tereli el a figyelmünket, ezért a költészet nehezen perli vissza jogait.

A versek befogadása – épp azért, amivel kezdte – az olvasóktól is munkát vár el, amit ma kevesen hajlandóak elvégezni.

Ez is igaz, bár nem biztos, hogy korábban többen végezték el ezt az intellektuális munkát, mint manapság. Viszont nem is hitette el mindenkivel a korhangulat, hogy tehetség és felkészültség híján is érvényesen nyilatkozhat meg. Az internet tanúsága szerint mindenki költő, de a könyvesboltokat elárasztó bóvli is ezt a látszatot erősíti. A valódi költészet viszont elérhetetlennek tűnik, ami tévedés. A líra nem reked kívül a valóságon. A költő nem holdkóros, aki saját magát váltja meg, és legfeljebb abban bízhat, hogy a jövő kitüntetett módon fogja kezelni. Mindnyájunkat érintő gondok nyomasztják, csak épp sűrített, elvont nyelven fogalmaz. A költészet elefántcsonttornya nyitva áll, de meredek a lépcső, és lift nem üzemel.

Hazaértem, és bevettem egy No-Spát. / A kiázott teatojásból mecseki / gyomorkeverék szivárog, félretettem / az edényszárítóra. Műanyag / ételhordók böfögik vissza kimosott / béltartalmukat, a te főztödet, / nyakamba esnek a felső polcról, / ahol vaktában kotorászom.

– kezdi Az iszapban, a piros bója horgonyán című versét legújabb, karácsonyra megjelent verseskötetében, melynek a Kiöltözünk és bemosakszunk címet adta. Ebben torony és elefántcsont se látszik. Kinek írja a verseit?

Egy elképzelt olvasónak, aki valószínűleg nem létezik, és akiről sok pozitív tulajdonságot tételezek fel. Például azt, hogy négyszer-ötször egymás után elolvassa verseimet, vívódó, reflexív alkatú, és ismeri a költészet történetének legalább egy részét. Az ilyen ideális olvasó a valóságban ritkán fordul elő. Az meg még ritkább, hogy rokonszenvezik is a költővel.

Nekem attól válik rokonszenvessé egy költő, ha tetszenek a versei. Rokonszenves a stílusa, a nyelvezete, az üzenetei. Persze, ha személyesen is ismerem, az bezavarhat.

Éppen ez az! Könnyebb becsülni a szobrot vagy az érettségi tételt, mint az esendő kortársat. Ahogy én szenvedem meg a szerelmi csalódásokat – hiszen a szerelem is kultúrafüggő –, vagy mondjuk, a kulturális válság tüneteit, azt más is átéli: ez a mi közös élményünk. Ezért gondolhatnánk, hogy minden költőt saját nemzedéke és saját kora ért meg a legjobban. Ehelyett a történészek hitelesítő pecsétjét keressük a műveken.

Manapság felfedezés helyett inkább elfelejtik a költőket.

Most már azt is elfelejtik, akit a saját korában kedveltek.

Minduntalan kiszorítanának belőle egyes alkotókat. A riasztó jelenség okaival és körülményeivel eszmetörténeti írásaimban vetek számot. Lehet-e verset írni a huszonegyedik században úgy, hogy az az olvasó is megértse, aki nem ismeri a legfontosabb huszadik századi költőket?

Ha nem kell viszonyítani. A versek esetében a költő és az olvasó is erősen szubjektív.

Versíráskor a saját életem a nyersanyag, ami örökös veszélyforrás. 

Szerelmeim, barátaim meg is sínylették ezt. Holott a metaforák átváltoztatják az eredeti helyzeteket: a közvetlen élménytől eljutnak az általános síkra. Ezt a logikát a mostani kötet szerepversciklusában fordítottam meg, ahol is elvont problémák felől közelítek a személyeshez. A ciklus darabjai esszéverseknek is nevezhetők.

Itt a kötet a kezemben, a ciklus neve: Találkozásaim Zuglischer Manóval. Ki ez a Zuglischer?

A főhős a költői én alteregója, mint Kosztolányinál, Kálnoky Lászlónál vagy Tőzsér Árpádnál.

Honnan jött a név?

Zuglóra utal, ami úgyszintén személyes kötődés. Négy éve lakom Zuglóban, én, a régi budai azóta bejártam, belaktam ezt a városrészt. Így lett belőle szimbólum.

Például olyasmi, hogy :

 ...a Zuhatag soron kívül nem kirándult

azelőtt az elkényeztetett Zuglischer,

budai úrifiúnak becézték

sátánian gyöngéd konyhatündérei.

Például, de a budai úrifiút, ezt a csúfolódást kikérem magamnak a költői énemtől.

A kötetben olvasható versek egy része hagyományos versformákban íródott, máshol eltűnnek a rímek, kötött ritmusképletek.

Igen, vannak szabadversek is, de épp ebben a kötetben kifejezetten sok időmértékes strófaszerkezetet használtam.

Mi különbözteti meg a szabadverset a parttalan asszociációtól?

Nem nagyon mondhatok mást, mint hogy a sűrítettség és a szerkesztettség. Minden versformának van egy sajátos lüktetése. A kötött formáknak állandó, a szabadversnek azonban meg kell találnia a csak rá jellemző ritmust. Ez teszi bonyolultabbá a feladatot. Egy anakreóni sorban tudom, meddig nyújtózkodhatnak a szótagok. A szabadvers törvényeit az alkalom szüli.

Ha valódi, és nem blöff.

Igen, ez minden művészetre érvényes. Ahogy az is, hogy a művészetet a blöfftől sokszor egy hajszál választja el. De azért mindig elválasztja.

Lehet ma egy költő közismert?

Anélkül, hogy beadná derekát a bulvárnak? A költő bizonyára lehet, ha élő adásban szaltózik, a költészete már aligha. Mi most egy igencsak népszerű online térben beszélgetünk, ami mégis biztató.

Egyre népszerűbb az utóbbi években a slam poetry. Ezt hogyan értékeli?

Őszintén szólva a slam poetryben én még nem láttam színvonalasat.

viszont abban segíthet, hogy a közönség újra visszataláljon a versekhez. A divatjelenségek múlékonyak, ám elősegíthetik a megújulást.

Sokan vitatkoztak azon is, miért kapott Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat.

Erre céloztam. A jobban sikerült dalszövegek látszólag a költészet vitorlájából fogják ki a szelet, valójában mégsem sérthetik az irodalom felségvizeit, mert el sem hagyják a kikötőt. Szövegelemzéssel tíz perc alatt be tudnám bizonyítani, hogy a dalszöveg nem ér fel a költeményhez, mert nem gondolkodik, csak úgy tesz, mintha.

2019-ben jelent meg a Kultúra arisztokrácia nélkül? című esszé- és tanulmánykötete. Ott egy rövid esszét szentel a Lee van Cleef című Cseh Tamás-dalnak, aminek a szövegét Bereményi Géza írta. Azt mégis szereti?

Az szövegként is minőségi, Cseh Tamás pedig előadóként kifejezte egy egész korszak érzületét. A Cseh Tamás-dalok java tehát inkább a megzenésített vers kategóriájába tartozik.

Hogy látja saját szerepét költőként a huszonegyedik század elején?

Jó lenne, ha egyszerre szólnék az olvasóhoz és a szakmához. Az eddigi visszajelzések alapján ez nem reménytelen. Az én verseim sem könnyen befogadhatóak, hiszen a szépirodalom alapvetően nem az, de talán rádöbbentik az olvasót, hogy ugyanott él, ahol a költő. Az utóbbi évtizedekben elvitatták a költészettől, hogy képes újszerű lenni, régi és új eszközökkel új nyelvet teremteni. Ilyen szempontból az én költői programom vállaltan romantikus ihletettségű. Ahogy egyik kritikusom megfogalmazta, a posztmodern utáni romantika költői karakterét képviselem.

(Borítókép: Trenka Attila / Index)