Sokan inkább kifutnának a világból, mint hogy zenés színházi előadást nézzenek. Vannak, akik azért, mert zeneileg sem nem szeretik az operettet, az operát vagy a musicalt, és vannak, akik azért, mert ideggörcsöt kapnak attól, ha indokolatlan szituációkban az egyik szereplő hirtelen dalra fakad.
Ez a cikk az utóbbi kategória és a műfaj kedvelőinek szól. Akik alapból kizárják érdeklődési körükből a zenés színházat, azoknak pedig talán kedvet hoz ahhoz, hogy kipróbálják, belehallgassanak.
A Budapesti Operettszínház december 19-én elérhetővé tette az István, a király című előadását.
Ez extra kivételt képez a zenés darabok között, egyrészt, mert rockopera, másrészt, mert Szörényi Levente és Bródy János darabja olyan népszerűségnek örvend, hogy azok is ismerik, akik életükben még színház közelében sem voltak. Annyit azért tudnak, hogy az opera és az operett azért mégse musical, kultúrája és a célközönsége is más.
Az Operettszínház István, a király című előadását Székely Kriszta rendezte, aki a Katona József Színház tagja, és 2017-ben három fontos színházi díjat is bezsebelt: a POSZT-on a legjobb rendezés díját vitte haza a Nórával, a Színikritikusok Díján a Kaukázusi krétakörrel lett legjobb rendező, és emellett elismerték mint legígéretesebb pályakezdőt is.
Pályafutása ígéretes: 2018-ban megrendezte az Operettszínházban az István, a király című előadást. De nem csupán megrendezte, hanem új értelmet adott a zenés színháznak.
Az István, a király zenéje zseniális, nem véletlenül dolgozzák fel ötpercenként. S bár nem teljesen mindegy, ki állítja színpadra, a legtöbben akkor is a királydombi előadás után vágyakoznak, és az előadások után azt mondják:
„Áhh, az eredeti volt a legjobb.”
A legendássá vált előadás sikereinek okát nem is kell firtatni, hiszen ezért legendás. Ám Székely Kriszta rendezésében az István, a király egy egészen másfajta arcát is meg tudta mutatni.
Nála a darab nem a magyarokról szólt, hanem színpadra állított egy családi drámát.
Ez az írás most nem a darab kritikája. Egyrészt azért, mert nem friss bemutató, másrészt mert egy videófelvétel alapján aljas húzás lenne. Bár meg kell vallani, még online is egészen erős színházi pillanatokat produkál. Leszámítva a technikai problémákat, például hogy a hang végig scratchelt.
Az előadás azonban zseniális alapot szolgáltat a következő kérdések felvetésére:
A zenés színház alapvetően túlzó műfaj: fény, flitter és csillogás. Amerikában és Angliában ezek a darabok show-számba mennek, és van, ahol tényleg fényűzéssel és látvánnyal szereznek katartikus pillanatokat. Rakj be egy a műfajtól idegenkedő embert a Broadway Oroszlánkirály című előadására, és biztos, hogy onnantól kezdve másképp tekint egy musicalre.
Itthon ez valamiért mégsem működik. Miért? Talán mert egyetlen színháznak nincs annyi pénze, mint egy amerikai vagy angol teátrumnak arra, hogy annyit invesztáljon egy előadásba, amennyi egyáltalán itthon megtérülne. A minőségi látványelemekkel itthon sincs gond, de azért jelentősen más költségvetési pályán futnak a honi színházak.
Így viszont sok esetben maradnak – és tényleg tisztelet a kivételnek – a szájtátós látványelemektől mentes zenei előadások, amiben egy massza ember dalol, majd akinek épp sora, szólója vagy duettje van, előrejön a színpadon énekelni, körülötte pedig sokan táncikálnak.
Mi az, ami miatt mégis sokan nézik? Hát a zene. A zenének ereje van, azonnal képes érzelmekre hatni, egyből kiemel a hétköznapokból. Főleg egy nagy színházban, zenekarral. Még énekelni sem kell, ki sem kell, hogy nyíljon a függöny, az ember elüldögél, mondjuk Beethovent hallgatva.
(Székely Kriszta rendezésében a darab első 5-10 percében egyébként egészen pontosan ez történik, ugyanis mielőtt nekünk szegezik a kérdést, hogy kit választanánk, a zenekar Ludwig van Beethoven által 1811-ben írt, István király, vagy Magyarország első jótevője című zenemű nyitányát játssza.)
Szóval jó a zene, és ez fontos. De mi az, amivel pótolni lehet a látványelemeket, vagy egy költséges show hiányát?
Hát a lélek.
Az itthoni musicalek többségével az a probléma, hogy a színházi emberek úgy kezelik őket, mint a gyerekeket a felnőttek.
Ezért jó példa Székely Kriszta Istvánja, mert ő felnőttként állt a darabhoz. Nem karmestert játszott, aki térképet vázol színészeknek, hogy mikor ki hová áll és megy; vagy melyik takaráson keresztül lép le és jön vissza, hanem ugyanúgy állt ehhez a darabhoz is, mint egy mély, drámai műhöz. Konfliktusokat mutatott meg és interakciókat.
Vegyünk egy példát:
Székely Kriszta pedig fogta ezt a sablont, egyetlen határozott mozdulattal kidobta a kukába, és egészen rendhagyó módon jelenetet rendezett a dalhoz.
Tablóképnek nyoma sincs, az egész színpad él, egészen addig, míg Laborc annyira felszítja a tüzet, hogy a forrongó Koppány kirobban, hogy „Megállj, István!”.
Nem tűnik világmegváltásnak, és mégis az. És az egész előadás ilyen feszültségekre épül, és ezeket a valódi konfliktusokat hagyják ki legtöbbször az itthoni zenés előadásokból.
Persze, a Broadway ebben is más lenne, de nem biztos, hogy a darabhoz bármit hozzátenne az, ha hatméteres zsiráfbábok haladnak át a színpadon, vagy kétszáz tagú gospelkórus énekelne a háttérben. Sőt. Ám ha az ilyen léptékre és mértékre nincs keret, és talán nem is volna rá szükség, akkor az előadásokat érdemes lélekkel megtölteni. Különben az egész nem lesz más, csak egy koncert, ahol jelmezbe öltözött fazonok ugrálnak.
Székely Krisztát az Operettszínházba még az előző vezetőség hívta, és nagyon jól tette.
Akkoriban kezdték el kicsit újragondolni az Operettszínház műsorát, és úgy tűnt, próbálnak nyitni egy fiatalabb generáció felé is. Mondhatni, kiléptek a hagyományos zenés keretekből, és elkezdték megkeresni, mit tud nyújtani ez a műfaj a XXI. században.
Ehhez, persze, szükség van egy friss levegőjű Operettszínházra, de az már egy másik történet. Majd erre is visszatérünk.
(Borítókép: Budapesti Operettszínház / Facebook)