Mágia ez, mi más lehetne. Talán még hógömb, amit időnként felráznak, s bár minden eleme ugyanaz, ami visszahullik és amire a hópihék rászállnak, mégis azt gondoljuk, ez valami más.

Mert nézve a nyugati kultúra karácsonyi filmjeinek dömpingjét, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy ebben a moziban mintha már jártunk volna. És mintha még a vetített filmek szerepelői is ugyanazok volnának. Csak míg az egyikben ez a csávó, ez a nő a főhős, a másikban már csak húg vagy báty; és aki ebben a filmben a meghódítandó, az a másikban a hódító.

Egyszerű a képlet:

• Ebben a filmben férj, a másikban szerető.
• Ebben hétköznapi lány, a másikban hercegnő.
• Ebben sikeres üzletember, a másikban eladó.
• Ebben Chicago, a másikban is Chicago.
• Ebben Amerika, a másikban európai hercegség.
• Ebben magányos, abban is.

És ha nézzük a filmeket, tényleg minden olyan, mintha egyszer valaki írt volna két nem túl bonyolult karácsonyi történetet, majd az azokban szereplőket és sorsokat véletlenszerűen összekutyulta volna.

• Utóbbi lehetőleg éljen valamilyen kitalált európai országban, a behavazott Alpokban, netán az Adriai-tenger partján, a hercegség neve végződjön -viára, és a lényeg, hogy a lány valahogyan jusson el oda. Teleljen ott, lépjen színpadra, szólítsa oda munkája, majd véletlenül, de tényleg teljesen véletlenül, fussanak össze egymással. De a lány ne tudja, ugyan, honnan is tudhatná, hogy a férfi valójában herceg, de azért szeressenek egymásba. És mielőtt a film hepienddel véget érne, szükség lesz egy kis összeveszésre, durciságra. A lány haza akar menni, vagy utazzon is haza, a herceg meg fanyalodjon rá arra, akit amúgy nem akar elvenni. De a forgatókönyvíró remek srác vagy lány, így mégis összehozza a szerelmeseket. Ásó, kapa, nagyharang. Dingdong.

 A másik történetben van egy  cég, legyen játék- vagy csokigyár.

• Ennek irányítását átveszi apjától a lány vagy a fiú. Az örökös. Aki szeretné bizonyítani, hogy méltó az üzletvezetésre. Csak éppen nem ért semmit ahhoz, amit csinálnia kellene. Vagy ért, de a céget másként akarja vezetni. Ezért aztán elmegy a gyárba, hogy megismerje azt, mit és hogyan is gyártanak. A városkában éppen él egy éppen elvált nő vagy férfi, gyerekkel vagy nélküle, de az is lehet, megözvegyültek. Okosak és szépek/jóképűek... És innentől a sztori ugyanaz, mint az előző verzióban. Konfliktus, egymásra találás, szerelem, konfliktus, majd ásó, kapa, nagyharang. Dingdong. Ugye milyen egyszerű...

És az egészben az a szép, hogy sok karácsonyi filmben csupán illúzió a hó, a párbeszédek pedig úgy lötyögnek, mint forró csoki a pöttyös bögre alján, és a közhelyek szövevényes útvesztőjében többnyire csak a zene segít annak megértésében, hogy most könnyed jelenetsor következik vagy drámai szituáció. 

És mégis működik. A manó tudja, miért. Talán mert az év végére annyi kosz rakódik az emberek lelkére, annyi terhet cipelnek a vállukon, hogy még egy hógömbfilm is képes arra, hogy megnyugtassa a lelket, és az elmét elcsendesítse. És azok a filmek, amelyekről már az első képkockától kezdve tudni lehet, hogy a végük hepiend, nem is várunk mást, mint hogy

• a végén sírni lehessen.
• Vagy nevetni. 

Vagy azért, mert tényleg megérint.

Vagy azért, mert tényleg, és végre véget ér.

(Borítókép: A karácsonyi lovag jelenetképe. Fotó: Brooke Palmer / Netflix)