Két évaddal zárt a Titánok sorozat, de úgy tűnik, készülnek a folytatásra. Pedig nem biztos, hogy kellene. Vagy mégis, másként.
Végtelennek tűnik a képregények kínálata, amelyekből filmet, sorozatot lehet forgatni. Ám a rajzokat nem minden esetben volna indokolt néhány dimenzióval megemelni. Ha pedig mégis így tesz a gyártó, nem biztos, hogy minden esetben folytatnia kellene.
Pedig a forgalmazó Warner Bros. Titánok című sorozata ígéretes lendületűnek tűnt a kezdetén. Olykor kifejezetten élvezetes, epizódonként olykor érthető is. Nem csoda, hiszen Akiva Goldsman alkotó olyan forgatókönyveket jegyez, mint A da Vinci-kód, Én, a robot, Angyalok és démonok, Legenda vagyok, vagyis a drámai feszültségteremtéssel nincsen gondja.
De az írói munkát hamar átengedte másoknak, a második évadból is csupán a nyitó részt vállalta be, és ezt azért meg lehet érezni a történet vezetésén.
Ráadásul olyan hősökkel dolgozik a Titánok, amire elsőre minden DC Comics-rajongó felkapja a fejét még akkor is, ha valójában ikonikus hősök (Batman, Wonder Woman, Superman) mellékszereplői válnak főhőssé. Mert jó tudni, hogy a háttérben, az árnyékban is vannak olyanok, akikre számíthatunk, ha bajba kerülnénk.
A gond azonban éppen itt kezdődik. Aki nem ismeri a képregények világát, annak – ha csak valaki külön nem magyarázza el neki – fogalma sincs arról, hogy
De mindegy is, mert ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a jelmezbe bújt szuperhősök márpedig köztünk élnek, és attól, hogy felveszik a maskarát, például egy, csak a szemet eltakaró álarcot, azzal már felismerhetetlenné válnak, akkor ez a mese lehetne szép és szórakoztató is.
Amitől azonban inkább bosszantó lesz, az a következetlen alkotói koncepció.
Úgy tűnik ugyanis, mintha a sztori csupán részről részre menekülne előre, kibontatlan eseményszálak következményeit kellene tényként elfogadnunk, ha pedig valamire nincsen megfelelően előkészített forgatókönyvi megoldás, akkor szembesülhetünk azzal, hogy azt kell elfogadnunk logikusnak, ami amúgy messze nem az.
Ettől ugyanis még egyetlen mese sem válik csodálatossá. Értetlenkedni, persze, lehet.
Mert egy hős is lehet esendő, piás, szerelmes, durcás, drogos, de ha valaki csupán odavetettséggel akar karakterfejlődést ábrázolni, az ne csodálkozzon azon, ha a hőse a nézők szeme láttára hullik darabokra. És érte sem rajongást, sem utálatot nem lehet majd érezni, csak az örökké vissza-visszatérő értetlenséget.
Kicsit – vagy nagyon – olyan ez a sorozat, mintha az alkotók elővettek volna hat képregényt, azok lapjait feldobták a magasba, és amikor mindet összeszedték, abban a sorrendben forgatták le, ahogyan éppen a lapok következtek.
Így már érthető, miért tűnik fel egy hős, vagy tűnik el, s miért éppen akkor, amikor, ugye, izé...
A karakterek így is érezhetők. Akár még kedvelhetők is. Még úgy is, hogy
Lehet, a Titánokkal az a gond, hogy igazából csak azt nem találták ki, miről szóljon. Epizódonként – olykor részeken átbújva is – próbáltak ugyan egy-egy karaktert, szálat kibontani, de sokat markoltak, így keveset fogtak.
A második évad lezárása, az áldozatvállalás ábrázolása pedig annyira esetlen és csinált, hogy arra alighanem egy tízéves kölyök is azt mondja, hogy de hát ha a szereplők között van egy Superman-féle hősizé, akkor miért nem csinál semmit.
Hát azért, mert ellenkező esetben erre a kusza sorozatra nem lehetne ráerőszakolni semmiféle erkölcsi tanulságot.
Viszont be lehet fejezni. Vagyis inkább csak abba lehet hagyni.