Amit a Pieces of a Womanben Mundruczó Kornéltól tapasztalunk, merőben új hang. Annyira új, hogy ha nem tudnánk, hogy ő jegyzi a filmet, nem rá tippelnénk rendezőként. Hogy ennek mi az oka a teljesen új helyszínen (a jelenkori Boston), egyáltalán a történet Amerikába helyezésén, a kizárólag nemzetközi szereplőkön és a producer személyén (Martin Scorsese!) túl, azt csak találgatni tudjuk. Ez tehát itt és most megfejtésre vár.
A téma viszont, ahogyan az Mundruczónál lenni szokott, súlyos és releváns,
ebben nincs változás. Tulajdonképpen túl súlyos is. Ha az emberi drámákat lehet kategorizálni, valószínűleg vezető helyen végezne a Pieces of a Woman témája, az a semmihez nem fogható trauma, amikor valaki elveszti a gyermekét. Pláne néhány perccel, másodperccel az után, hogy kínkeservvel az otthonában megszülte.
És akkor már itt is vagyunk az évek vagy majdnem egy évtized óta idehaza is kurrens topiknál, az otthon szülésnél és annak minden társadalmi, orvosetikai, büntetőjogi és közvéleményt érintő vonatkozásánál. Annál a tematikánál, ami játékfilmen, legalábbis magyar játékfilmen eddig még nem jelent meg, minden egyéb média- és kommunikációs felületen viszont agyon lett szidva-dicsérve-kriminalizálva-kommentelve. A Pieces of a Womant lehet tehát otthonszülés-filmnek nevezni, ám nyilván nem pusztán az.
Komoly gyászfilm ez, következményfilm, annak következménye, mi lesz a trauma után, milyen irányban megy tovább ez élet.
Már ha megy, mert itt inkább megreked, és áll egy helyben. (Itt lehet megjegyezni, hogy a magyar néző számára nyilván lényegesen érdekesebb és relevánsabb lett volna a Geréb Ágnes-sztori feldolgozása, egy otthon szülést támogató bostoni bába drámájával nehezebben tudunk azonosulni.)
De az otthon szülésen túl egy egyébként gyönyörű szép párkapcsolat tönkremenetele ugyanúgy a fókuszban van, ahogy egy család története, illetve a kettő elsőre tán nem is olyan evidensnek tűnő szerves kapcsolata, vagyis a párkapcsolat és a család egymásnak feszülése.
És van itt bírósági tárgyalás, annak tétje, hogy az otthon szülés gyakorlatát űző bába (Molly Parker játssza mindkét szerepében rendkívül hitelesen) sokszoros vétkessége vajon büntetésbe, egy élet hátralevő részébe kerül-e, van itt holokauszttörténet, alma- és hídszimbólum, szóval minden olyan elem, voltaképp klisé, ami egy mai amerikai filmhez kell.
És épp ez a baj.
Mert igaz ugyan, hogy Martha anyjának (Ellen Burstyn) magatartását, hűvösségét, távolságtartását, sőt kifejezett gonoszságát jobban megértjük, ha megtudjuk az ő születésének körülményeit, nevezetesen, hogy az egyik náci megsemmisítőtáborban jött a világra, anyja a deszka alá rejtette, amíg élelmet szerzett, és épp csak annyira táplálta, hogy ne haljon éhen, hogy sírásával nehogy önnön létét veszélyeztesse. Ez a születéskori trauma némileg magyarázza irritálóan önző, hűvös és lehetetlen viselkedését, mégis valahogy az a néző érzése, hogy a holokauszttörténet beemelése ahhoz kellett, hogy amerikai produkció lévén jobban el lehessen adni a filmet. És hogyha ennek csak minimális gyanúja is felmerül, márpedig felmerül, akkor az nem tesz jót a filmnek.
Mundruczó filmjének erőssége sokkal inkább bizonyos részletekben rejlik, mint az egészben.
Például a színészek játékában, bizonyos jelenetekben (a családi összejövetelek) vagy a gyász feldolgozásának mikéntjében, összességében azonban egy rendkívül nyomasztó, Lars von Trier-i depressziós mélységekbe zuhanó filmet látunk, aminek a végén forgatókönyv szerint bekövetkezik ugyan valami feloldozás, valami családi újraértelmeződés-féle lány és anyja között, a katarzis mégsem teremtődik meg a nézőben. A filmet záró, reményt keltő, illetve már idillikus jelenet, melyben Martha
(Vanessa Kirby a legutóbbi velencei Filmfesztiválon a legjobb színésznő díját nyerte)
az almafára mászó kislányát hívja vacsorára, pedig inkább tűnik kötelezően odabiggyesztett optimizmuselemnek, ami nem következik szervesen az előzőekből, és addigra a néző már amúgy is belesüppedt a ménkű nagy depresszióba.
A film első huszonegy perces, egyetlen snittel felvett képét minden kritika, még az is, amelyik nem szereti a filmet, egyöntetűen az egekig magasztalja. Azonban itt is vannak legalábbis furcsán értelmezhető dolgok: falsnak tűnik, ha egy nő szülés közben folyamatosan káromkodik, hisz ez nem egy ősi, atavisztikus, zsigeri viselkedésmód, hanem egy kulturális, még akkor is, ha negatív előjelű, ami nem feltétlen jellemez egy vajúdó szituációt, ahogyan az enyelgős-erotikus párkapcsolati jelenetek sem életszerűek.
(Persze lehet, hogy létezik ilyen, hogy valaki szülés közben olyanokat mond születendő gyermeke apjának [Shia Laboeuf] flörtölő tekintettel, hogy de jó pasi vagy, de valahogy nem életszerű.) Épp ebből kifolyólag Vanessa Kirbynek nem is itt, hanem a film többi részében, különösen a tárgyalótermi faggatózás jelenetében nyújtott alakítása a legmeggyőzőbb.
Összességében
Mundruczó korábbi filmjeivel ellentétben a matériával való találkozás nem igazán vagy felemásan sikerült, mind szerkezetileg, mind kiindulópontját tekintve.
Az eladhatóság és díjazhatóság mint szempont erősen érződik a filmen, pedig ennek következménynek, nem kiinduló vagy legalábbis erősen figyelembe vett szempontnak kéne lennie. Tán a kulturális különbözőség az oka, hogy ez a magyar vagy kelet-európai, amúgy nagyon is díjazandó és üdvös műfajiság lepattan az amerikai közegről, tán az, hogy mégiscsak ez Mundruczónak és alkotótársának, Wéber Katának az első teljes mértékben nemzetközi filmje, tán a két, egymástól teljesen leváló-elkülönülő rész, a szülésé, illetve a trauma feldolgozásáé, mely belepiszkál a szerkezetbe.
színészi játékban azonban nagyon erős a Pieces of a Woman,
és annak bemutatásában is, hogy bizony egy ilyen trauma óhatatlanul a párkapcsolat végéhez, kiürüléséhez és az igazi családi értékrendek, különbözőségek és drámák felszínre töréséhez, a családi kapcsolatok teljes átrendeződéséhez vezethet.
És nagyon gyakran vezet is.
(Borítókép: Részlet a Pieces of a Woman című filmből. Fotó: Benjamin Loeb / Netflix)