Sinkovits Imre klasszikus színész volt. Az óbudai Árpád Gimnázium lelkes kiscserkésze, az Ilkovics főpincérének fia azért választotta a színpadot élethivatásul, mert ott bármi lehetett: hős és gonosz, ügyefogyott és legyőzhetetlen, okos és ostoba.

Azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni

– mondta erről ő maga.

A mesterséget a háború előtti legnagyobbaktól tanulta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol 1951-ben szerzett diplomát, majd a színpadon és a próbák alatt a Nemzeti Színházban, ahová a főiskola után azonnal leszerződtették. Egy visszaemlékező írásában így sorolta fel mestereit:

Abonyi Géza szigorának köszönhetem a szakmai fegyelmet, a kötelességtudást, formaismeretet, a gyors szerepkidolgozási készséget, a fürgén befogadó képes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektusigényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet, a belőle mindannyiunkba átsugárzó szuggesztivitást. Tanított Lehotay Árpád, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Staud Géza is. S tanultam Apáthi Imrétől, Bajor Gizitől, Makláry Zoltántól, Tímár Józseftől, Pécsi Sándortól, Kiss Manyitól, Gózon Gyulától, Bihari Józseftől stb. Mesterséget, de magam s színházam válságos napjaiban: emberséget is.

1956. október 23-án a tömeg élére állva szavalta sorra a forradalmi verseket. Erről így ír a naplójában:

Már ott álltam a szobor talapzatán, mikor még egyre áramlott a tömeg. Rövidesen megláttam a színiakadémia csoportját nemzeti zászló alatt. A fiúk felkiabáltak, hogy várjam meg őket. Lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi A franciaországi változásokra, majd a Látó című versét mondtam el, utána Petőfi Feltámadott a tengerét, Kutyák és farkasok dalát, s a forradalom versét, Ady Endre: Felszállott a páva. Végezetül a Nemzeti dalt. Megrázó volt, a többezres tömeg velem együtt visszhangozta: »A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!« Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem. Utána még felolvastam a MEFESz kiáltványát és az egyetemisták pontjait.

A forradalom napjaiban részt vett a Nemzeti Színház forradalmi bizottságában, decembertől szerepet vállalt a színház ügyeit intéző bizottságban is. A bukás után – akkorra már az ország legnépszerűbb színészei közé számított – nem került börtönbe, de egy ideig úgy tűnt, végleg száműzik a pályáról. Elküldték a Nemzeti Színházból, segédmunkásként dolgozott, hogy eltartsa családját, majd mégis megengedték, hogy a József Attila Színházban színészként folytathassa pályafutását. Öt év múlva 1963-ban lehetett ismét a Nemzeti Színház tagja, és soha többet nem szerződött más társulathoz.

Aki nincs ellenünk, az velünk van – fogalmazta meg Kádár János a konszolidáció jelszavát, ami lehetővé tette, hogy

 ismét közönség elé állhasson.

Sinkovits Imre színészként a hatvanas évektől töretlenül képviselt egyfajta tartást, értékrendet. Illyés Gyula és Németh László a hatalom, az elnyomás, a morális felelősség kérdéseit boncoló drámáiban ugyanúgy, mint Bánk bán Tiborcaként vagy Örkény Tóték című zseniális művében, a színpadon és a filmváltozatban is.

Minden klasszikus szerepében üzent a hatalomnak és a nézőknek. Sütő András erdélyi író drámáiban, A szuzai mennyegzőben, az Advent a Hargitánban úgy fordult szembe a kádári szocializmus hazugságaival, a romániai Ceaușescu-diktatúra erdélyi magyarokat sújtó aljas kegyetlenségével, ami már erősen feszegette az akkori rendszer kultúrpolitikája által meghúzott határokat. Semmit sem tudtak ellene tenni, mert nem hibázott, és egész életműve a tisztességről, kitartásról, hitről és a magyarságról szólt:

Én a színházat nem szórakoztató, hanem szórakoztatva nevelő intézménynek tekintem. Hazánkban a színjátszást egy idegen kultúrával, hatalommal és nyelvvel szembeni küzdelem hozta létre. Az egész magyar színészet egyfajta hazafias érzésből született. Fontosnak tartom, hogy e négyzetkilométerre tekintve kicsire zsugorodott országnak megőrizzük rendkívül gazdag történelmi múltját és kulturális hagyományait. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ha a történelem a nemzet emlékezete, akkor a kultúrája a hagyatéka. Ezt a hagyatékot nem elég csupán átvenni és a nevünkre íratni, őrizni és gyarapítani kell.

Gyönyörűen szavalt, kiválóan formálta meg a legkülönbözőbb karaktereket. Nagyszerű volt a humora is, amit veretes színpadi alakításai mellett szívesen vállalt kabarészerepekben is bizonyított. A Hupikék törpikék rajzfilmsorozat magyarországi népszerűségében is elévülhetetlen szerepe van annak, hogy az ő hangján szólal meg Törpapa.

A hatvanas évektől sokat filmezett, ma már az Egri csillagok első nézőinek az unokái sem tudják másképp elképzelni a várvárvédő Dobó kapitányt, mint ahogy ő formálta meg a hőst. Újra és újra felfedezik a felnövekvő generációk a Tizedes meg a többiek keserű humorát. A magyar filmtörténet klasszikusai került Örkény István Tóték című remekművének filmes változata, Az Isten hozta őrnagy úr is, amelyben méltó partnere volt a zseniális Latinovits Zoltánnak.

Ősz fejjel, halála előtt két évvel ismét megmutatta, hogy a méltósággal képviselt csöndes, de megtörhetetlen hűség mennyivel több, értékesebb bármiféle jelképrázó indulatnál. Jóbarátját, Sütő Andrást a nyolcvanas években már folyamatosan zaklatta a román diktatúra, műveit betiltották, az erdélyi író testi épsége is veszélyben forgott. 

Ő maga így ír erről:

Sütő darabját, az Advent a Hargitánt játszottuk. Akkor már tudtuk, mi történt Temesváron. Többen kopogtak az ajtómon, hogy mit tegyünk. Egyébként a 150. előadás volt, de ez akkor mellékesnek számított. Kitaláltuk, hogy nem hajlunk meg, nem köszönjük meg a játékot, mert ez már rég nem az. Az előadás végén gyertyával vonultunk be. A közönség dermedten figyelt. Nem értették. Előléptem. »Kedves közönség, önök ma este Sütő András drámájának 150. előadását látták, és miképpen a bemutatón, úgy ezen sem vehetett részt a szerző, de nemcsak a tilalmak miatt, hanem mert a saját hazájában fontosabb tennivalói vannak. Köszönjük az eddigi elismeréseket, ám ezúttal kérem, tekintsenek el a tapstól. S ha megértették, miről szól az Advent, vagyis a Várakozás a Hargitán, akkor tartsanak velünk, mert mi most kivonulunk a színház elé, és gyertyákat helyezünk a félárbócra engedett nemzeti és fekete zászló alá…« Utoljára 1956-ban láttam ilyen közönséget. Senki sem rohant a ruhatárba. Jöttek utánunk zakóban, blúzban, és ott, a lobogók alatt halkan, fájdalmasan elénekeltük a Himnuszt…

Tehetségét, népszerűségét hivatalosan is elismerték. Kétszeres Jászai Mari-díjas és Kossuth-díjasként ő volt az első színművész, aki 2000-ben átvehette az akkor létrehozott Nemzet Színésze-címet.

Halála előtti estén, 2001. január 17-én még a színpadon állt. A Tudóst játszotta Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában. Nem mondta le az előadást, bár már nagyon gyenge volt. Az előadás végén meghajolt, hazament, lefeküdt. Másnap reggel egy pillanatra magához tért, majd örökre távozott.

(Borítókép: Sinkovits Imre. Fotó:  Hunyady József / Fortepan)