Kukorelly Endre író mondta egyszer, hogy az első igazi irodalomtörténeti sokk akkor érte, amikor Mészöly Miklós meghalt. Magyar írófejedelemnek nevezte, már ha az ő személyével kapcsolatban ez a szó nem túl idegen (de, túl idegen), a legnagyobb magyar írónak. Ottlik Géza távozta után a rangidős legnagyobbnak.
Kukorelly Azt várta, megrendül egy ország, Mészöly halálhírét minden lap a címlapon hozza,
ez lesz a nap híre, megáll a négyes–hatos, a kormány egyperces néma felállást rendel el, az első Orbán-kormány, az irodalmi és kulturális élet gyászba borul.
Ehhez képest jóformán semmi nem történt. Megjelent egy hír a lapokban, a híradásokban, az élet zakatolt tovább. Az irodalmi életben sem történt semmi, Mészöly, mondhatni fizikai távoztával tűnt el onnan is igazán.
Mészöly Miklós 2001. július 22-én halt meg. Délután. Az esti lapzárta miatt ezért a másnapi Népszabadságban még nem szerepelt halálhíre. A harmadnapiban is csak a 8. oldalon. Ekkor azonban Nádas Péter emlékezett rá, Mészöly felesége után a hozzá legközelebb álló második ember. Barát, követő, tanítvány, szakmatárs. Így írt róla:
Többször kísérletet tett rá, hogy belépjen arra a tiltott területre, ahol a szótlanság a szóval találkozik, ahol a hang már hozzáért a csöndhöz vagy roppant erejével fölitta.
S tényleg. Mészöly egyik legnagyobb művében, Az atléta halálában a narrációt olvasva bizonyos pontokon a történetben és a befogadóban csöndek keletkeznek a feltett és megválaszolatlan kérdések nyomán. De ezek a csöndek jók, meghittek, otthonosak, elgondolkodtatóak.
Mészöly prózájára mondják, hogy reduktív, tárgyilagos, ám
a lelki történéseket is a legnagyobb tárgyilagossággal képes leírni,
precízen, egy óramű pontosságával, aprólékosan megfigyelve, mintegy az ego viharait analizálva.
Márton László író mondja a róla készült 2011-es portréfilmben (Gerőcs Péter alkotása, kivételes irodalmi gyöngyszem), hogy Mészöly soha nem tartotta fontosnak a kapcsolati tőke ápolását, a kultúrpolitikai beágyazottság sem érdekelte; egyedül saját elvárásainak, kíméletlen belső hangjának akart megfelelni, és semmiféle engedményt nem tett semmilyen elismertség vagy beágyazódás érdekében. Ezért nem lett Nobel-díjas író, noha ösztöndíjjal kijutott Németországba és sokáig volt kapcsolata a Hanser kiadóval, ami aztán teljesen elhidegült, végül elhalt.
Aztán volt itt más is.
Bandi, én elbasztam az életemet,
– mondta egyszer Kukorelly Endrének, amivel utóbbi szerint arra utalt, hogy sosem tudott ellenállni a nőknek, és ez mindig is fontosabb volt számára, mint karrierje építése.
Nem voltam a követője, én úgy tudtam tanulni tőle, hogy nem tanultam tőle
– mondta róla a portréfilmben Esterházy Péter, utalva arra, hogy Mészöly a hetvenes években induló írónemzedék, a Péterek (Esterházy, Nádas, Hajnóczy, Lengyel) mestere volt, miközben ezek a tanítványok egy idő után elhagyták őt, igazából csak Nádas Péter mutatott írói rokonságot vele.
Mészöly egészen egyedi hang a magyar irodalomban, ugyanakkor effektív követője, leszármazója nem volt, olyan, akinek munkásságát az övéből lehetne levezetni.
Zárkózott próza az övé, amitől nehéz szabadulni.
Nehéz elérni, hogy ne hasson ránk. Krasznahorkai László író is megszólalt Gerőcs filmjében. Szerinte Mészöly folytathatatlan. S tényleg.
Minőségét mutatja a korszerűtlensége, a kor-szerűtlensége, fogalmaz a filmben Esterházy, aki szerint kevesen csináltak valamit a magyar mondattal, de Mészöly volt az egyik. A mondatot „gyémántra nyomta össze”.
Van egy fénykép, ezen Mészöly találkozik Bohumil Hraballal. Találkozásukkor Mészöly azt mondta a cseh pályatársnak, úgy irigyellek a humorodért, én erre nem vagyok képes. Hrabal meg azt, én meg úgy irigyellek a tragikus atmoszféráért. Én erre nem vagyok képes.
Mészöly úgy írt, hogy egyszerre volt benne a pillanatban és egyszerre tekintett rá olyan pillantással, ami meg is semmisíti azt. Ettől (is) volt olyan súlyosan nagyszerű.
Írói ébredésem kezdetétől az a legbensőbb érzésem, s talonba téve mindmáig pontos megfogalmazásként őrzöm, hogy nem vagyok hivatásos író. S ez az évek során csak erősödött bennem. Nem külső körülmények meg efemer kedvetlenítő bolondságok miatt vált ez bennem folytonosan erősödő közérzetté. Harminc évvel ezelőtt még nem tudtam tudatosan, csupán egy mélyebben fekvő, szinte sugallatszerű intelem volt ez bennem: visszább a szarvakkal, te igazában nem vagy profi író. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy kezdetektől fogva valami olyasmit kerestem ösztönösen, ami a kor szóhasználatával és értelmezésével megfogalmazható irodalmon túl fekszik. Amit közölni szerettem volna, azt ebből az irodalmon túli világból szerettem volna kiragadni és érthetővé tenni. (...) Nyomozó vagyok. Detektív. Egy jó detektívnek nincs a bűncselekményről magánvéleménye, számára mindenek fölött áll a tények tisztelete.
– írja maga Mészöly Párbeszédkísérlet című művében.
De hát ki lenne a profi író? Aki benne fekszik a kor irodalmában? Ki a hivatásos? Egyáltalán létezik-e hivatásos író? Nem inkább az van, hogy minden nagy, minden zseni kilóg ebből, maga alkotta világokat hoz létre, nem lehet sem összevetni, sem összemérni senkivel? Ahogy Nádas Péter fogalmaz:
„Ifjú emberként ő maga nyitotta meg a korszakot, ahogy minden jelentős alkotó megteszi.”
Mészölyt olvasva az embert egyszerre szállja meg valamiféle különös nyugalom, és egyszerre keletkezik feszültség benne. Mondatai egyszerre tűpontosságúak, líraiak és rendkívüli szépségűek. Letisztultak és cizelláltak. Párbeszédei egyszer innen, egyszer onnan szólalnak meg. Hol az egyik, hol a másik elmondásában látjuk a történetet, így ugrál a narrációban, fenntartva az olvasói éberséget.
Mészöly valóban detektív,
aki fel akarja fejteni a történéseket, egymásra rakni az egymásutánokat, az azokhoz kapcsolódó érzéseket. A lélek történéseit is olyan tárgyilagossággal írja le, hogy elhisszük neki, leírhatóak ezek. Rendet tesz a lélek káoszában, azt is egyfajta renddé varázsolja.
Nádas úgy fogalmaz ezzel kapcsolatban:
Érzelmi redukcionizmusa mögött a második világháború gyógyíthatatlan sokkja áll. (...) A háború utáni nemzedék legjelentősebb alkotóinak, Camus-nek, Beckettnek, Kurtágnak, Baconnek, Butornak, Durasnak és Pilinszkynek nem a stilisztikájával, hanem az érzelmi redukcionizmusával áll édestestvéri kapcsolatban. A rettenet testvériségével ő emelte be a magyar prózát az európai irodalom nagy kortársi áramába.
Egyik utolsó írását Göncz Árpád államfői emlékkönyvébe tette, de betegsége miatt ezt már nem ő, hanem Polcz Alaine írta helyette, akihez 52 évnyi házasság fűzte, s akihez az élők közül a legjobban ragaszkodott.
Legendás kapcsolatukat Nádas így jellemezte:
két erős egyéniség, egy férfi és egy nő, és ez olyan idegenség, hogy halálukig nem tudták megszokni egymást.
Alaine akkor kezdett szárnyalni, amikor Miklós beteg lett. Ha viszont ő lett beteg, Miklós hozzábetegedett. Egész életében el kellett viselnie a barátnőket, a máshol töltött éjszakákat és hétvégéket, mert Miklós nem tudott ellenállni a női szépségnek. Hűtlenségében volt hűséges: hurkokat tett, de mindig visszatért a körhöz, amit Polcz Alaine jelentett.
Kisregényeivel, elbeszéléseivel utánozhatatlan hangot, egyetemes értéket hozott létre. Szép ember volt. Ma lenne százéves.
Borítókép: Középen Kopányi György és Mészöly Miklós írók (1948) Fotó: Hunyady József / FORTEPAN