Vannak emberek, akik abból élnek, hogy úgynevezett megmondókönyveket gyártanak szakmányban, más embereknek megmondják, hogyan kell élni, boldogulni, gyereket nevelni, viselkedni, boldognak lenni, egyáltalán, valahogy átgázolni az élet sűrűjén. És még többen vannak, olvasók, akik vevők ezekre. Richard Templar (írói álnév) is a fentiek közé tartozik, s már magyarra is lefordították jó néhány opusát: írt már a karrierépítés, a gyereknevelés, a szerelem, sőt az élet témakörében is kiokosító kiskátékat. (Ha egy biznisz beindul...)

A Scolar Kiadó gondozásában megjelent új mű ezúttal az örök slágert, az emberi kapcsolatok végeláthatatlan tematikáját húzza elő. Mint a korábbi könyvekben, itt is 100 szabály van. Van köztük munkahelyi, gyereknevelési, mindennapi életszituációs, mindenféle példa, lényeg, hogy a helyzet, a konfliktus, az eset vagy a keletkezett érzelem két ember közti érintkezésben, kapcsolatban merül fel.

ahol mindenki jön a saját feltételrendszerével, saját elvárásaival és leginkább saját személyisége jól berögzült szerkezetével, és ezt ereszti rá az őt körülvevőkre, miközben maga is próbál eligazodni az őt körülvevők személyiséghálójában.

Az emberi kapcsolatok szabályai nem pszichológiai, pláne nem tudományos mélységű, ilyen igényt nem is fogalmaz meg, inkább a személyes életből, egyszerű, a szerző által átélt helyzetekből veszi példáit az egyes tételek alátámasztásához, bár ugyanazokat a tételeket más helyzetekre is rá lehet húzni.

Vannak olyan alaptézisek a könyvben, melyek tulajdonképp újszerűnek tűnnek, vagy épp vitatkoznánk velük, de onnan nézve végül is egyet lehet érteni a szerzővel. Például, hogy

• a lojalitás nem elhatározás kérdése: valaki vagy úgy érzi, vagy nem.
• Minden társas reakció vagy pozitív vagy negatív, tehát nincs semleges.
• Ha egy embernek javaslunk valamit azért, hogy javuljon az élete, és ő mindig mindenre csak kifogásokat támaszt, és az „Igen, igen, de” reakciót fogalmazza meg, akkor az egy játszma, amivel azt akarja elérni, hogy mindig róla legyen szó és őrá irányuljon a figyelem.

• A függőséget, legyen az bármilyen (drog, alkohol, játék) nem választja az ember,

   arról nem tehet. (Mondjuk az odavezető útról azért igen.)

Van az a kategória a bölcsességtengerben, ami azért újdonságot is tartalmazhat:

• A dühös emberek valójában szomorúak, akik dühükkel valójában egy elviselhetetlen érzést palástolnak, mert így úgy érzik, ilyenkor legalább kezükben van az irányítás, míg a mély szomorúság felett nincs hatalmuk, így pozitív motivációvá alakul a passzív érzelem.

És van a megszívlelendő:

• Okosan kell kérdeznünk.

• A megoldás előtt valami másra van szükségünk. Ha például valaki a mocsárban van, akkor mielőtt előjövünk tanácsainkkal, irány a mocsár! Először el kell fogadnunk, jóváhagynunk érzéseit, s csak utána előjönni a megoldással.

• A titkolózó emberek viselkedésükkel aláássák a beléjük vetett bizalmat.

•  A nyavalygók valójában nem akarnak változtatni a dolgokon.

Szóval ilyen és ehhez hasonló pontokat tartalmaz, alapvetően hasznos és élvezhető könyv a mi Richardunké. És nem is visz félre. Ne szabályrendszerként kezeljük, inkább afféle elmélyedésnek az emberi lélek és viselkedés útvesztőiben.

Borítókép: MTI Fotós: Vasvári Tamás