Horváth Alexandra a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja, immár negyedik éve. A vírusjárvány miatt színházi bemutatóinak száma csökkent, ám éppen ennek köszönheti azt, hogy a Doktor Balaton című sorozatban (TV2) el tudta vállalni Tina szerepét. A barna hajú, vagány lányét, aki kicsit néha „szőkenősen” látja a világot, és a szíve olyan férfiért dobog, akit az anyák nem szívesen képzelnek lányuk mellé.

Kétféle színész létezik: aki visszanézi magát, és aki sosem. Melyik kategóriába tartozik?

Színpadi előadásról készült felvételt sosem nézek vissza. A Doktor Balaton viszont az első tévés munkám, ezért igyekszem visszanézni a részeket, hogy lássam, milyen hibákat vétettem, és tudjak belőlük tanulni.

Kiknek a szakmai véleményét szokta meghallgatni, megfogadni, ha a játékáról van szó?

A családom elfogult, ami azért érthető. Így ők ilyen szempontból kiesnek. A barátommal elég kritikusak vagyunk egymás munkájával kapcsolatban, így az ő szavára adok. De érdekel a közeli barátaim véleménye is, ám ha csak jót mondanak, azt ritkán hiszem el. A legnagyobb kritikusom saját magam vagyok: ha nekem nem tetszik, amit csináltam, senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.

Vannak vonások, amikben megtalálta Tinával, a sorozatbéli karakterével a közös pontokat?

Az első pár jelenet olvasása után úgy tűnt, nemigen hasonlítunk. Aztán ahogy jobban kibontakozott a története, egyre több közös tulajdonságot véltem felfedezni. Nem tudom, hogy ez azért volt-e, mert megkedveltem és már az olvasás közben azon járt az eszem, hogyan fogom megformálni. Tina határozott lány, de sokszor naiv, és ez bizonyos szituációkban rám is jellemző. A karaktert próbáltam a saját elképzeléseim szerint alakítani, így egyre több lett a kapcsolódási pont.

Inkább a lelki folyamatai, mintsem a cselekedetei és élethelyzetei azok, amikben hasonlítunk. Szerencsére az én édesanyám nem szól bele az életembe, és a pasimnak sincsenek zűrös üzletei – legalábbis remélem.

Milyen volt a forgatás, akadtak nehézségek?

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az első komolyabb filmes munkám egy ilyen csodálatos csapatban tudott megvalósulni. Hálás vagyok azért, hogy mind szakmailag, mind emberileg remek munkatársakkal dolgozhattam együtt. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a jeleneteket nem kronologikus sorrendben vettük fel, így nagyon kellett figyelni arra, hogy a karakterem éppen hol tart a lelki folyamatokban.

A színházi munkákkal párhuzamosan zajlott a forgatás?

Pont úgy jött ki a lépés, hogy a legsűrűbb forgatási időszakban előadásaim voltak, de próbafolyamatom nem. Ez a vírushelyzet miatt alakult így. Normális helyzetben olyan feszített a tempó a színházban, hogy talán nem lett volna lehetőségem ennyit forgatni.

Akkor a sorozat végül is enyhítette az őszi időszak nehézségeit. Mi volt a helyzet a tavaszi karantén alatt?

Ha lehet ilyet mondani: az első hullám alatti leállás csodálatos két hónap volt. A szerelmemmel töltöttük Miskolcon. Miután túltettük magunkat a kezdeti sokkon és bizonytalanságon, elkezdtük élvezni, hogy kicsit leállt a világ. Igyekeztünk lehetőségként megélni a kényszerszabadságot, befelé figyelni, rendszerezni az életünket, hogy mit szeretnénk, merre tartunk. A második hullám már nehezebb volt, de legalább forgatni tudtunk, ez sok erőt adott.

Bábszakon végzett, színészként dolgozik. Nem hiányoznak a bábos munkák?

Azt nem mondanám, hogy kifejezetten hiányzik, és mindenáron ezzel szeretnék foglalkozni. De ha jön bábos lehetőség, mint ahogy jött is (tavalyelőtt meghívtak a Miskolci Csodamalom Bábszínházba, a Holle anyó c. előadásba), akkor annak nagyon örülök. Kifejezetten jólesett ingázni a bábszínház és a színház között, szeretem, ha új ingerek érnek. Az sem kizárt, hogy egyszer majd létrehozok egy saját előadást.

Hogyan emlékszik vissza az egyetemi éveire?

Az első pár év nagyon nehéz volt. Először is felfogni, hogy oda járok. Felnőni a feladathoz, hogy elhiggyem, van ott helyem. Minden vágyam az volt, hogy bekerüljek. Azt gondoltam, ha ez megtörténik, semmi önbizalom-problémán nem lesz többé, tudni fogom, hogy ezt kell csinálnom. Aztán bekerültem. Ezután jöttek csak az igazi kétségek, hitpróbák.

Eredetileg prózai színész szakra jelentkezett, de az első rostán átirányították bábra, igaz? Ezt hogyan élte meg?

Összezavart. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam „kamuzni”, hogy én mennyire szeretnék bábszínész lenni. Harmadrosta előtt beszéltem Meczner János tanár úrral, mondtam neki az aggályaimat, ő pedig annyit válaszolt, hogy nézzük meg a harmadrostán, van-e hozzá kedvem, érzékem. Ha kiderül, hogy van, az sem azt jelenti majd, hogy innentől kezdve csak bábszínházba mehetnék dolgozni. Nincs éles vonallal elválasztva, hogy valaki színész vagy bábszínész. A bábos képzés plusztudást ad.

Hogyan alakult a viszonya a bábbal, miután felvették?

Eleinte nehezen. Az volt bennem, hogy oké, a báb szuper dolog, de ez nekem nem megy, nincs hozzá elég motivációm, és egy idő után azt éreztem, nem akarok ebbe az osztályba járni. A fordulópontot Zsótér Sándor kurzusa hozta el. Meglepő volt számomra az a bizalom, amivel az első pillanattól kezdve kezelt. Hitt bennem, így én is hittem magamban. Onnantól kezdve változott meg a bábhoz, az osztályközösséghez való viszonyulásom is.

Az osztálytársaival, akik célzottan a bábszakra vágytak, a kezdeti nehézségek miatt nem alakult ki feszültség?

Ó, dehogyisnem! Idő kellett, mire rájöttem, én tehetek arról, hogy „fekete bárány” lettem, nem rejtettem véka alá, hogy „rendben, én most itt vagyok, de legyen köztudott, hogy nem ide akartam jönni”. A beilleszkedés egészen addig nehezen ment, amíg el nem fogadtam, hogy most ez van.

Végül eléggé összekovácsolódott az osztály. Ma is tartják egymással a kapcsolatot?

Tíz teljesen különböző személyiség vagyunk, de már a harmadévre nagyon összekovácsolódtunk. Ha munkáról volt szó, nem ismertünk lehetetlent. Legutóbb Meczner tanár úr búcsúztatójára gyűltünk össze mindannyian, de nagyjából mindenkiről tudom, mi van vele, mit csinál.

Ha már búcsúztató. Figyelemmel követi az SZFE történéseit?

Többnyire. Amikor elindult ez az egész borzalom, még napi szinten követtem, de a tehetetlenség érzése miatt egyre nehezebb és fájdalmasabb.

Az Ódry Színpad lehet, hogy megszűnik. Önnek mit jelentett az egyetem játszótere?

Nagyon sokat. A Hol utca hány című előadásunk volt az első megvalósult vizsgánk ott, nagyon vártuk, hogy végre az Ódryn játszhassunk. Ezeket az érzéseket nehéz szavakba önteni. Nem csak arról van szó, hogy a színpad a mindennapunk részévé vált, hanem hogy ez volt „AZ” Ódry. Emlékszem, első alkalommal mennyire hatalmasnak, ijesztőnek láttam a színpadot. Majd negyed évben elmentem Debrecenbe gyakorlatra, és amikor visszatértem a Vas utcába, már sokkal kisebbnek tűnt. Belaktuk, a miénk lett. És az is marad.

(Borítókép: Horváth Alexandra. Fotó:  Fábián Borbála / TV2)