Látássérültként mit gondol a látók világáról?

Ez egy kellemetlen kérdés, hiszen ugyanabban a világban élünk. Attól, hogy másképp fogadok be egy információt, még teljesen egyforma a környezetünk. Én is ugyanannyit fizetek a boltban, mint mások, ugyanazt a filmet élvezem, ugyanazt az Index.hu-t olvasom. Negatív kicsengésű és degradáló hangzású, ha az ember azt gondolja, hogy más realitás talaján állunk, mint a látó embertársaink.

Nincsen ennek alapja?

Nincsen, az élet személyiségfüggő. Máshogy élem meg, hogy lekésem a buszt, mint akár ön, de ez nem azért van, mert vak vagyok. Minden ember a születésétől fogva eltérő karakter.

Mit csinálnak rosszul a látók, illetve a látássérültek? 

Na, erről órákig lehetne beszélni... Vegyük például a segítségnyújtás kérdését. Kell-e egyáltalán segíteni, vagy inkább hagyjanak minket? Ez is emberfüggő; van, aki örül a figyelemnek, van vak, aki egyenesen elutasító és durva a segítőkész emberekkel. Sok látó sajnos nem tudja, hogyan segítsen egy vaknak az utcán, hiszen a látássérültnél zavaró tényezőket gyakran figyelembe sem veszik. Ahelyett, hogy a könyökömet fognák meg, elkezdik rángatni a karomat. Lehet, hogy nem is szeretnék átmenni a zebrán, de ők átsietnek velem. Vagy amikor megkérdezik, hogy le tudok-e menni a lépcsőn, akkor fel sem merül bennük, hogy valahogy eljutottam idáig (azt hiszik, képtelen vagyok magamtól közlekedni)... 

Hogyan lehet közeledni egy vakhoz, és mivel lehet megbántani őt?

Mint mondtam, ez személyfüggő. Legjobb, ha udvariasan megkérdezi az illető, hogy tud-e valamiben segíteni, aztán a látássérült eldönti, hogy elfogadja-e a segítséget, vagy sem. Ne legyen erőszakos vagy indulatos az ember, például ne vigye el olyan irányba, ahová nem menne a látássérült. Kommunikáljon! Kérdezze meg, hogy hogyan, miként, vagy tud-e egyáltalán segíteni! Így biztos nem hibázhat a látó. 

Melyik a nehezebb sors? Vakon születni vagy később megvakulni?

Ismét egy téma, ami emberfüggő, a felmérésekből legalábbis ez szokott kisülni. Van olyan ember, aki soha nem látott, mégis bejárta a világot, és van olyan is, aki, habár valaha látott, most a fürdőszobáig alig talál el, nincsen kapcsolata a környezetével.

A legnagyobb különbség az, hogy a született vakoknak nincsen térlátása – mármint a lelki szemeivel –, kevésbé tudnak tájékozódni magyarázat, verbális iránymutatás alapján, vagy éppen elképzelni egy női arcot annak ellenére, hogy körbeírták nekik. Egy később megvakult ember szinte három dimenzióban látja magában az útvonalat, és tudja, hogy mi hogyan néz ki a való életben. És akkor ott vannak a színek... Illethetem jelzőkkel, de nem tudom, milyenek is igazából. Nincsen viszonyítási alapom. Lelkileg valószínűleg megterhelőbb a később megvakuló embereknek, hiszen nálunk nehezebben alakul ki az új életvitel, nehezebben tanulják meg a Braille-írást, depresszióssá válhatnak... 

Önnek volt egy Marcipán nevű fekete labradorja. Vakvezető kutya hogyan igényelhető?

Marcipánt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének csepeli kiképzőhelyéről kaptam, nagyon sok közös kalandunk volt az évek során. Sok tévhit él a segítőkutyákról. Az ember azt hinné, hogy átvisz a zebrán vagy a zöld lámpánál, de azért ez nem teljesen igaz. Ők vezényszavakra dolgoznak, hiszen színvakok, és még csak nem is négylábú GPS-ek. Az utasítások alapján segítik a tájékozódást. Kikerülik az árkokat, megállnak, mielőtt az ember beesne a metrósínek közé...

Mivel foglalkozik? Akár motivációs előadó is lehetne. 

Szociális munkás és gyógymasszőr végzettségem van. Jelenleg a csepeli Család- és Gyermekjóléti Központ jelzőrendszeri felelőse vagyok, de masszírozni is szoktam. Tervezek tartani további motiváló előadásokat is, például a készülő alapítványom keretén belül. Szoktam társkeresés céljából ötleteket adni másoknak. Szeretem segíteni az embereket, hiszen roma származásom és vakságom miatt dupla hendikeppel indulok az életben. 

A Látatlanul című könyvet miért írta meg?

A kapcsolódó egyetemi szakdolgozatom megírása motivált a további alkotásban. Nagyon kreatív ember vagyok, szívesen írtam volna könyvet. Ez egy ingyenes olvasmány, viszont támogatható vele a Vakonlátó Alapítvány. Nyitott és barátkozó fiú lévén azt vettem észre, hogy az emberek nem ismerik a vakok és látássérültek világát.

Ebben a könyvben a személyes tapasztalataimon kívül általános dolgokról is írok, például, hogy mennyire akadálymentesített Magyarország. Sőt, felméréseket is végeztem. Gyengénlátókat kérdeztem például arról, hogy becsukják-e a szemüket csókolózás közben, vagy hogy milyen szempontok alapján ítélik meg a párjuk külsejét. Egy sztorizgatós, mégis hasznos könyvet szerettem volna írni. Szerintem sikerült. 

(Borítókép: Balogh Róbert. Fotó: Vakonlátó Balogh Róbert / Facebook)