A Magyarországon is népszerű Gary Moore dalszerző-gitáros-énekes zenéjének halhatatlanságát jól mutatja, hogy bár 2011-ben (csupán 58 évesen) elhunyt, egy posztumusz koncertlemeze még tavaly is vezette a Billboard blueslistáját. Családja és rajongói évek óta kitartóan lobbiznak, hogy Belfastban szobrot emeljenek a világhírű ír muzsikusnak, aki pacifizmusa mellett mély patriotizmusáról is híres volt.
Tegnap áttörés történt a kampányban: a balközép Zöld Párt és a liberális Alliance városházi képviselői a nemes ügy mellé álltak, ha már a tizedik évfordulót elmulasztották. A fordulat háttere, hogy Belfast korábban pályázott az UNESCO 2023-as Zene Városa címére, ám a Brexittel diszkvalifikálták magukat a versenyből, így most új témára kell felfűzni a két év múlva rendezendő ünnepségsorozatot.
Tálcán kínálta magát, hogy Gary Moore,
írország egyik legsikeresebb kulturális „exportcikke”
legyen az új húzónév. A maradáspárti írek persze mindezzel párhuzamosan keresik az uniós újracsatlakozás lehetőségeit, így a szobor jövője továbbra is bizonytalan.
Az viszont bizonyos, hogy Gary Moore zenéje generációkon keresztül hatott, és ma is milliókat inspirál.
A korszakos Thin Lizzy zenekarral új hangzást teremtett 1974-ben: a két szólógitáros összjátéka minden korábbinál összetettebb és eredetibb harmonizálási megoldásokat tett lehetővé. (Addig a műfajban vagy egyetlen gitáros volt egy bandában, vagy egy gitáros és egy billentyűs.)
Ez az „ikergitáros” felállás utóbb olyan ikonikus formációknak mutatott utat, mint a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Metallica.
Íme, egy korai pillanat 1978-ból:
Válaszul arra, hogy a legtöbb rádiócsatorna elsőként a gitárszólót húzza ki a rockdalokból, de minimum megkurtítja azokat, hogy a számok rövidebbek, „közönségbarátabbak” legyenek,
Gary Moore egy tisztán instrumentális balladával (The Loner) mutatott fityiszt a korszellemnek.
A fricska olyannyira ütősre sikerült, hogy mind a mai napig, tehát közel 33 éve hangzik el számtalan rádióállomáson világszerte e búskomor melódia.
A nyolcvanas évek végére Gary Moore már túlontúl szűknek találta a rockzene kereteit, ráadásul gyerekkori jó barátja, Phil Lynott (a Thin Lizzy frontembere) is meghalt. Saját elmondása szerint zenésztársai folyton azt kérdezgették tőle, hogy
ha már egyszer önmaga szórakoztatására mindig bluest játszik az öltözőben a koncertek előtt, miért nem teszi ezt a színpadon is?
A világ szerencséjére könnyű volt meggyőzni őt: élete utolsó két évtizedében a blues műfajában alkotott, újra kitalálva önmagát, egyben új impulzusokat adva az akkoriban szintúgy a fáradás jeleit mutató, keserédes stílusnak.
Gary Moore „kék korszakában” olyan legendákkal koncertezett együtt, mint B. B. King, Albert King, John Mayall, Ginger Baker és Jack Bruce. Kezdetben még ő hívott harcedzett vendégeket maga mellé, hogy elfogadják a blues világában, de nagyon hamar fordult a kocka, és már a legnagyobbak invitálták őt, hogy friss energiákat hozzon a nagy öregek produkciójába.
Mivel zenéről írni körülbelül olyan, mint egy focimeccset lerajzolni, egyszerűbb meghallgatni, hogy miféle energiákról is van itt szó:
A zene nyilván nem lóverseny, de minden szakma pontosan tudja azért, hogy ki melyik ligában is játszik. És nincsen olyan ünnepelt gitárvirtuóz a világon, aki ne szuperlatívuszokban beszélne Gary Moore-ról, ahogy az összes iparági szaklap és közönségszavazás is minden idők legjobbjai között tartja számon. Azon kevesek egyikeként, akiknek gitárjátékát kettő másodperc alatt fel lehet ismerni ezer közül is.
Makulátlan technikai tudása persze sokaknak van, ám ami különlegessé teszi őt, az a részletgazdag frazírozás,
telis-tele ízzel, érzelemmel, főként dühvel és fájdalommal.
Le sem tagadhatná, hogy ír volt. Persze soha nem is próbálkozott hasonlóval, sőt.
Borítókép: Getty Images Hungary. Fotós: Fin Costello