A Magyar Esküvői Divat 1920–1990 című egyedülálló kezdeményezéshez vár archív fényképeket Tánczos Anita divattervező és csapata. Az egyedi fotógyűjteményből könyv készül rövid és meghitt, az esküvők háttértörténetét elmesélő sztorikkal, divattörténeti írásokkal. A lényeg, hogy a relikviák 1920 és 1990 közöttiek legyenek.
Az egész országra kiterjedő gyűjtemény ötlete nem a semmiből pattant ki, hiszen a fotócsokrot 2015-ben már megelőzte egy hasonló kötet. A Magyar Esküvői Divat 1940–1980 című könyv akkor „csak” az északnyugati országrész divatját, Győr-Moson-Sopron Megye emlékeit foglalta össze, mintegy előfutárként szolgálva az országos verziónak.
Egy ekkora kaliberű projekten dolgozni rengeteg idő és munka, Anita a cége vezetése mellett most érezte elérkezettnek az időt az újabb megjelenéshez.
Az időintervallum azért lett ez a hetven év, mert
az 1910-es évek második feléből már bőséggel maradtak fenn esküvői képek és tárgyi emlékek
a házaspároknál vagy a rokonoknál, a fotók tehát a régmúlt évtizedeit mutatják be. A nagy naphoz tartozó érdekes történeteket a fényképeken mosolygó emberek talán még maguk is el tudják mesélni, hiszen a családi sztorik köztudottan szájról szájra terjedtek. A képaláírások az adott kor divattörténeti ismertetőivel is felruházzák.
A könyvet követő tervekről Anita így mesél:
A vándorkiállításra gyűjtöttünk eredeti ruhákat és kiegészítőket, ezeket a követők küldték el és bocsátották rendelkezésünkre. Vannak olyan ruhafotók, amelyekről eldöntöttük, hogy reprodukálni fogjuk, korhűen elkészítjük azokat. A dokumentumfilm a könyv munkálatairól és helyszíni riportokból fog összeállni. Elmegyünk vidékre, szeretnénk elmeséltetni a párokkal az esküvőjükhöz vagy a ruhájukhoz kapcsolódó történeteket.
A divat alakulása nemcsak korszakokra, hanem tájegységekre is jellemző. Rengeteg fotó került elő például az Alföldről, ahol a hagyományok a mai napig meghatározó elemei egy esküvőnek. Falun jellemző volt, hogy feldíszített lovas kocsik – később már autók – vitték az ifjú párt a templomig vezető úton, ilyen fotókat is viszontlátni a gyűjteményben.
Az ember azt hinné, hogy a ruhák kialakításának funkciója is volt, például a várandós nők bő szabású szoknyát viseltek. Anita szerint ez nem igaz, hiszen sok olyan képet kaptak, ahol a menyasszony ugyan már terhes volt, de a hasa alig gömbölyödött. Ez persze a társadalmi nyomás eredménye lehetett, elképzelhetetlen volt, hogy a rokonok és a vőlegény cserben hagyják a kismamát.
Amikor kiderült, hogy gyermeket vár a nő, azon nyomban szervezték az esküvőt. Odáig már nem jutott el a történet, hogy nagy hassal álljon az oltár elé.
Két típusú esküvő ismert:
A mai értelemben vett koszorúslányok jelenléte már a század első felében, a harmincas-negyvenes évek fordulóján megszokottá vált. Többen voltak, mint manapság – egy menyasszonyhoz gyakran akár nyolc hölgy is tartozott. A ruhájuk színe meglepő, de ugyanúgy a rózsaszín valamely árnyalata volt, mint az ma is gyakran látható. Fazonra nem viseltek egyforma ruhát, de hasonló színű és anyagú szoknyákban jelentek meg.
A vőlegényeknél minimális volt a divatbéli változás, de egy választóvonal azért a férfiak viseletében is látható. A díszes, hosszú felöltőket felváltották a leegyszerűsített fazonú öltönyök. A nadrághossz és a szárbőség átalakult, az ing gallérja hegyesebb vagy éppen lekerekített lett. Volt időszak, amikor kimondottan a csokornyakkendő/szmoking kombó volt a divatos.
Meglepő módon a smink és a haj története nem ilyen izgalmas, csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy ezekre is költsenek. A nők az 1960-as, 1970-es években szinte egyáltalán nem festették ki magukat a menyegző napján. A kevésbé kicicomázott megjelenés helyett természetes(ebb) külsővel álltak az oltár elé, és a mai precíz és aprólékos előkészületek sem voltak jellemzők a korábbi évtizedekre.