Ha az ember meghallja Coco Chanel nevét, a kis fekete kosztüm és a részegítő illatú N°5 parfüm ugrik be neki arról a divatdiktátorról, aki lényegében megalkotta a modern nőt. Csakhogy volt egy másik élete ennek a szikrázóan tehetséges divattervezőnek: az utóbbi években napvilágra került levéltári dokumentumok szerint 1941-től F-7124-es kódszámmal, Westminster fedőnéven az Abwehr ügynöke volt. Erről szól Pamela Binnings Ewen amerikai írónő hamarosan magyarul is megjelenő könyve, a Párizs királynője.
Az sohasem volt titok, hogy Coco Chanel a háború alatt, a megszállt Párizsban egy Hans Günther von Dincklage nevű német katonatisztnek volt a szeretője. Azt azonban csak egy idős amerikai újságíró, bizonyos Hal Vaughan szívós kutatómunkája derítette ki, hogy a történelem alighanem legnagyobb hatású divattervezője 1941 és 1944 között náci kém, az Abwehr, a német katonai elhárítás ügynöke volt. Vaughan mindezt 2011-ben az Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúja című könyvében meg is írta. Részben ez a könyv az alapja Pamela Binnings Ewen amerikai írónő a 21. Század Kiadó gondozásában nemsokára magyarul is megjelenő életrajzi regényének, a Párizs királynőjének.
Mit tehet egy történelmi regény szerzője, ha kiderül, hogy a vizsgált személynek – akiről írni akar – valójában erkölcsileg erősen elítélhetők, sőt elítélendők a tettei? Vagy gyáva felmentéssé silányítja regényét, amelyben kevesebb lesz az árnyék, a sötétség és így az igazság is, vagy az objektivitásra hivatkozva olyan szigorúvá válik, hogy szövege előbb-utóbb kemény vádirattá változik.
Pamela Binnings Ewen egy harmadik megoldást választott. A Coco Chanel életét bemutató regénye, a Párizs királynője finoman, objektíven gyűjti egybe a tényeket, nem magyarázkodik, magyaráz, csak ügyes dramaturgiával egymás mellé illeszti a legfontosabb információkat, és az olvasóra bízza, hogy ítélkezzen.
Az olvasóra bízza, hogy eldöntse, a szegény sorból származó, korán árvaságra jutó Chanel vajon azért vált együttérzésre képtelenné és manipulatívvá, mert mindig is egyedül volt, és csak magában bízhatott? Vajon a rengeteg nyomorgás, hogy szegényként átnéztek rajta, idézte elő lelkében a mohó vágyat a sikerre, elismerésre, valamint a néha őrült tettekben megnyilvánuló ragaszkodásra a vagyonhoz?
Vajon antiszemitizmusa tényleg megmagyarázható azzal az esettel, hogy gyerekkorában, amikor özvegy apja mindenét eladva próbált pénzhez jutni, anyja hőn szeretett, kincset érő gyöngysoráért egy zsidó kereskedő alig fizetett valamit?
Vajon Coco – aki Gabrielle néven jött a világra – függött a férfiaktól, vagy csak kihasználta őket, és valójában ő volt a tökéletes példaképe a korban egyre jobban elterjedő független nőnek, aki kiszabadult a fűzőből, férfias szabású, laza ruhákat hordott, a gondolatait is lehúzó, nagy fejdíszek helyett kis kalapokat viselt, cigarettázott, ivott, táncolt, dolgozni ment, és az első világháborúban odalett férjek és apák miatti gyászból is új műfajt tudott varázsolni, a kis feketét?
Aki Picassóval, Winston Churchill-lel, Salvador Dalíval, Gyagilevvel barátkozott, és aki Hugh Richard Arthur Grosvenornak, Westminster grófjának volt a szeretője.
És a legfontosabb, gyötrő kérdés: vajon Coco kollaborációja a németekkel, sőt a kémkedése Westminster fedőnéven miként egyeztethető össze Párizs törékeny, arrogáns idoljával, akinek neve egyet jelentett az elegáns szabásvonalakkal, gyönyörű ékszerekkel, ellenállhatatlan illatokkal? Vajon hogyan lakozhat valakiben ennyi szépség és csúfság egyszerre?
Ezért szól mindannyiunkról és mindannyiunknak ez a kötet, mert igenis van mit tanulnunk Cocótól. Leginkább a kudarcok utáni talpra állást. Odafigyelve, hogy Chanellel ellentétben mi ne tiporjunk össze másokat ezzel a talpra állással.
Coco Chanel tudott könnyed, vidám, nagyvonalú lenni, ám kegyetlen, számító és manipulatív is. Miközben a Wehrmacht masírozott a Champs-Élysées-n, Chanel ott találja magát az Hotel Ritzben, a Reich párizsi helytartójának oldalán.
Chanel az ellenség markában magánháborút indít, hogy kiszorítsa tulajdonrészéből zsidó üzlettársát, Pierre Wertheimert.
Aki az Egyesült Államokba menekül, és magával viszi a Chanel N°5 összetevőinek titkos receptúráját. Coco nem bízik meg a férfiban, amikor az New York külterületén be akarja indítani a gyártást. Célja, hogy egyedüliként birtokolja a márkát.
Miközben Párizs a németek uralma alatt sínylődik, Coco mindent megtesz a túlélésért. Nehogy leleplezzék sötét titkait, még a kollaborációtól sem riad vissza.
Német kém lesz belőle, az F-7124-es számú ügynök, fedőneve: Westminster.
Miért vetemedett erre? Meddig kell merészkednie, hogy viharos múltja többé ne kísérthesse a jövőjét?
Mindezt megtudhatjuk Pamela Binnings Ewen lebilincselő könyvéből, de ha tíz évvel korábban olvastuk Vaughan fűrészpor-szárazságú, de adatokban, levéltári dokumentumokban lényegesen gazdagabb könyvét, akkor a lényeget illetően már nem kapunk meghökkentően új információkat.
Vaughan betekintést nyert az amerikai, német, francia és brit levéltárakba. Az iratokból kiderül, hogy Coco, a 7124-es, Westminster kódnevű ügynök fél Európát – nem csak a megszállt felét – beutazta szeretőjével, von Dincklagéval, hogy kémeket toborozzon a harmadik birodalom számára. De még ennél is izgalmasabb az a fejezet, amely Coco és a szűkszavú Wertheimer família viszonyát taglalja. A zsidó származású Paul Wertheimer a húszas években döntő részt vásárolt Coco Chanel vállalkozásában, és a Wertheimer család a mai napig birtokolja az egész Chanel-birodalmat. Az egészben az a legszebb, hogy 1954-ben annak ellenére finanszírozták Coco visszatelepülését Párizsba svájci önkéntes emigrációjából, hogy sohasem volt titok a divattervező nem éppen kirívó, de azért határozott antiszemitizmusa, sőt az sem, hogy miközben Wertheimerék a vészkorszakot New Yorkban élték túl, Coco megpróbálta kiforgatni őket franciaországi érdekeltségeikből. Ez azonban nem sikerült, mert Wertheimerék időben átjátszották tulajdonrészüket a Chanel-birodalomban egy árja származású üzlettársuknak, valójában strómanjuknak. És hogy miért állt ki Paul Wertheimer a mellett a Coco Chanel mellett, aki ki akarta forgatni őt a vagyonából?
Nos, Wertheimer nem egy vállalkozásba vásárolta be magát 1920 táján, hanem egy örök életű birodalmat vett meg, és ezért mindig is hálás volt Cocónak.
Nézzünk körül ma, 2021-ben a világban, és nincs olyan nagyvárosa a földnek, ahol ne ütköznénk egy Chanel üzletbe, vagy ne csapná meg orrunkat a N°5 parfüm jellegzetes illata.
Ettől persze még megmarad a kérdés: vajon a franciák miért bocsátottak meg Cocónak a háború után?
Minden bizonnyal a franciák nagyvonalúságában, vagy ha másképp akarnánk fogalmazni, trehányságában rejlik a magyarázat. 1954-ben, amikor Coco visszatért Párizsba, már egyáltalán nem érdekelte a franciákat, hogy mi történt a háború alatt, hogy ki volt kollaboráns, és ki nem.
Különben is, De Gaulle tábornok úgy döntött, hogy minden francia ellenálló volt 1940 és 1944 között, kollaboráció pedig nem is volt.
Egy picit átrajzolta a francia történelmet. Márpedig ha nem volt kollaboráció, akkor Chanel sem volt kollaboráns.
De volt még egy nem elhanyagolható tényezője annak, hogy Coco 1954 után, már nem fiatalon, újra fel tudta építeni magát olyannyira, hogy például Jacqueline Kennedy is vörös Chanel kosztümöt viselt, amikor 1963. november 22-én Dallasban meggyilkolták a férjét.
És ez a tényező a következő: Coco Chanel ördögien tehetséges volt.
Egyszerűen senkit sem érdekelt a háborús múltja, annyira lenyűgöző ruhákat tervezett. Madame Gabrielle Labrunie, Coco másodunokahúga mondta egy helyen:
Tudják, azok nagyon nehéz idők voltak a háború alatt. És az embereknek olykor rettenetes dolgokra kellett vetemedniük a túlélésük érdekében.
Coco Chanel is ezt tette. Nem véletlen, hogy nem nyilvánították háborús bűnösnek. Mert nem is volt az. Csak egy tehetséges opportunista, aki azt tette a túlélés érdekében, amit tennie kellett.
(Borítókép: Coco Chanel egy londoni hotelszobában 1932-ben. Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images)