Ne áldozd fel a gyereket az internet oltárán. A Cybercsapda című könyv választ adhat gyakran ismételt kérdésekre, segíthet jobban megérteni, hogy a technika milyen hatással van egy csecsemőre, gyerekre, kamaszra, felnőttre.
Mély meggyőződésem, hogy nem a technológia jelenti a problémát, hanem az, hogy mire használjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy sokkal inkább a túlstimulálás a célja, pedig akár nyugtató hatása is lehetne.
Mary Aiken törvényszéki cyberpszichológus könyvet írt az internet negatív oldaláról, illetve hatásairól. A Cybercsapda egy olyan élvezetes és olvasmányos szakkönyv, amely megállná a helyét a kötelező olvasmányok sorában is, illetve minden gyermeket vállaló kezdőcsomagjának fontos eleme lehetne.
Aiken pszichológusként minden problémát és kérdést történeteken keresztül mutat be, ettől válik könnyen értelmezhetővé a lapokba rejtett évtizedes tudás. A könyv elején az írónő leszögezi, hogy az internet számtalan előnnyel jár, ám ő azért érzi kötelességének bemutatni az árnyoldalakat is, mert erről általában kevesebb szó esik, miközben emberéletekre van befolyással.
A technika hihetetlen tempóban változik és fejlődik, a hatásait kutató tudósok nem tudnak lépést tartani ezzel a sebességgel.
Mary Aiken pedig tisztában van vele, hogy amiről ír, az az orrunk előtt zajlik, és bár több év távlatából mindent jobban lehet látni, az internet állandó jelenléte olyan súlyos problémákat generál az emberek életében, hogy szakemberként nem várhatott felismeréseinek publikálásával. Nagyon jól tette.
Izgalmasan kezd: egy Los Angeles-i rendőri akcióba csöppenünk, amelyben az írónő személyesen vett részt, hogy belülről is részese lehessen egy cyberbűnöző lekapcsolásának. A fejezetek az internet hatásait veszik végig, kezdve azzal a problémával, hogy az internet szabadságával csökken a társadalom kontrollja.
Érdekes felismerése, hogy a technikai eszközöket, az internet adta lehetőségeket alapvetően normális emberekre tervezték. Viszont elérhető a deviáns, abnormális, bűnözői hajlamokkal rendelkező, érzékeny és sérülékeny emberek számára is, ez pedig súlyos következményekkel jár.
Erre a problémára egyszerű példát hoz:
Az emberi ösztönök nem a virtuális térhez igazodnak, a metakommunikáció, illetve a nonverbális kommunikáció hiányában sokkal nagyobb bizalommal viszonyulunk idegenekhez, illetve minden ember könnyebben veti le magáról a gátlásait.
Aiken szerint a virtuális tér tényleges hely, amelyre más normák és szabályok vonatkoznak, mint a saját, valóságos környezetünkre, ezért a személyiségünkre is befolyással van.
A parafíliák, azaz szexuális devianciák, illetve perverziók, könnyebben normalizálódnak. Az online világban pillanatok alatt találhat az ember csoportokat, ahol hasonló fétisekkel rendelkező emberek kommunikálnak egymással, így torzulhat a valóságképük, viszonyuk a mindennapokhoz. Ami a társadalomban nem elfogadott, a virtuális térben könnyen annak tűnhet, több olyan ember adhat egymásnak visszajelzést, akik a való életben lehet, hogy soha nem találkoztak volna.
Az írónő nem azokról a parafíliákról beszél, amelyek ártalmatlanok, és a felek kölcsönös beleegyezésén alapulnak, sokkal inkább azokról, amelyek mások életére, biztonságára, lelkére vannak negatív hatással, vagy az egyén sérült pszichikai állapotából adódnak. Beszél függőségek kialakulásáról is, olyan példákat hoz fel, mint amikor laboratóriumi körülmények között alakítottak ki valakiben fétist.
Adott egy férfi, akinek képeket vetítenek hiányos öltözetű nőkről, és ez az alanyban szexuális ingert vált ki. A modelleken, illetve a képek között piros csizmákat rejtenek el, és egy idő után ezért már a lábbeli látványa is ugyanolyan hatást vált ki a férfiból, mint addig a pucér női test látványa. Kevés idő után pedig minden más lábbeli ugyanazt a hatást váltja ki.
Félelmetes belegondolni, hogy mennyi újfajta vágyat, illetve viselkedésmódot generál az internet böngészése, az oldalak, képek, videók pörgetése és túlfogyasztása a tudatalattira.
Ami viszont a könyvet kötelező olvasmánnyá teszi, az az a felismerés, hogy a technológiának az emberre gyakorolt hatása a születéskor kezdődik és a haláláig tart.
Az már benne van a köztudatban, hogy az internet nemcsak a gyerekek előtt nyitotta ki a világot, hanem őket is láthatóvá, elérhetővé tette a világ számára. Aiken onnan kezdi a vizsgálódást, hogy egy szülő technikahasználati szokásai miként tudják befolyásolni a csecsemőjüket.
Onnantól kezdve, hogy akár szoptatás közben az édesanya a telefonját böngészi, ahelyett, hogy felvenné a szemkontaktust, ami elengedhetetlen egy gyermek számára. Kitér arra, hogy a babák nem véletlenül lettek ilyen picinek, cukinak, gömbölyűnek és puhának teremtve, minden tulajdonságukkal a szülői figyelem legnagyobb százalékát hivatottak kiváltani, mert anélkül a fejlődésük nem lehet egészséges.
A gyakran ismételt kérdésre is megpróbál választ adni: mennyi képernyőidő a megengedett a gyerekeknél?
A válasz: két éves korig semmi, és az utána következő pár évben sem javasolt több, mint napi egy óra.
Az írónő pszichológus, így minden nyers adatot, szélsőséges kijelentést, tanulmányt és megfigyelést tudással támaszt alá, hatását levezeti a fejlődő lélekre. Úgy tudja leírni, hogy miért nem tanácsos mesékkel és kifejezetten babáknak szánt alkalmazásokkal szórakoztatni a gyermekeket, hogy a tanácsért szomjazó szülő maximálisan megérti a technika negatív hatásainak hátterét is, így nem csak üres mondatot kapunk, amin tovasiklik a figyelem.
Ezek egyszerű igazságok. Ahogy megtanultuk, hogy hipót nem keverünk sósavval, mert klórgáz keletkezik, úgy sajátíthatjuk el a tudást, hogy ha a virtuális játékokhoz és mesékhez szoktatjuk a gyerekeket, nem tanulják meg a fizikai világ határait, és a lelki fejlődésük is több impulzusnak lesz kitéve, mint ami egészséges lenne számukra.
De a könyv nem csak a kisgyerekeseknek nyújt gyakorlati tanácsokat valódi tudással fűszerezve. Beszél a szülői kontrollvesztésről, arról, hogyan érdemes megtanítani a fiatalokat az internet használatára, kamasz gyerekeknél miként célszerű érdeklődni.
A mai világban nem elég azt megkérdezni egy lázadó tinitől, hogyan telt a napja, meg kell kérdeznünk azt is, mi történt vele a virtuális térben. Úgy kell nevelnünk a gyerekeinket, hogy természetes tudjanak ezekről beszélni.
Aiken hosszas fejezetben ír a deep vagy más néven dark webről, azaz az internet azon oldaláról, ahol a legmorbidabb, legveszélyesebb dolgok is fellelhetők. Míg a hétköznapi használattal elérhető internetes tartalmak képezik a jéghegy csúcsát, a deep web mindennek a láthatatlan alja.
És ez adja a virtuális tér legnagyobb részét. Saját munkatapasztalatairól beszél a deep web kapcsán, de azt is levezeti, hogy a sima interneten is milyen veszélyek találhatóak, és hogy ezek miért és hogyan ébresztik fel a fiatalok kíváncsiságát a félelemérzetük helyett. Fejtegeti, hogy mi motiválhatja egy hacker viselkedését, szót ejt a kriptopiacokról, cyberbűnözőkről.
Aiken azután kezdett kriminálpszichológiát tanulni, hogy munkája során találkozott egy mesterséges intelligencia által működtetett chatbottal.
Akkor jött rá, hogy egyetlen apró dolog is egy életre meg tudja változtatni egy ember személyiségét, hát még egy olyan jelenség, ami az egész életét képes befolyásolni, vagy akár uralni.
A könyv sok választ ad, sok tudást, de még több problémát vet fel, hiszen ez az egész terület még nagyon új.
Minden élet egy kísérlet, a hosszú távú hatások vizsgálatához pedig időre van szükség, a következményekről addig csak tippelni lehet.
De valahol el kell kezdeni tudatosan élni a technika adta lehetőségekkel, felülvizsgálni a szokásainkat, és nem megfeledkezni a saját felelősségünkről, azaz arról, hogy ezt a számunkra is új terepet hogyan értjük meg, és adjuk át a használatára vonatkozó szabályokat, tapasztalatokat a következő generációknak.
A könyv utolsó ötven oldala szószedetet, tárgymagyarázatot és forrásmegjelölést tartalmaz, így aki mélyebben szeretne elmerülni a témában, bőven találhat kiindulási pontokat a kutatásához.
A Cybercsapda a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg, szülőknek, pedagógusoknak ajánlják, és mindazoknak, akik szeretnék jobban megérteni és megismerni a technika korát, amelyben élünk.
Egy elképzelhetetlen életmódváltás kezdetén járunk. Tartsunk egy kis szünetet. Ha gondunk van a technológiával, az talán nem azért van, mert függők vagyunk. Lehet, hogy csupán rosszul alkalmazkodtunk a cyberközeghez. Ezen pedig igenis változtathatunk.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)