A közgyűjteményeknek kevés esélyük van az irodalmi ritkaságok árverésein. Az értékes kéziratok többnyire magángyűjtőkhöz kerülnek. A múzeumokban restaurálják és szakemberek számára kutathatóvá teszik a tárgyakat. Erre a magántulajdonos nem kötelezhető – mondta az Indexnek a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettese.
Megkérdeztük dr. Kalla Zsuzsa irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettesét, mekkora esélyt lát arra, hogy az árverésen felbukkant József Attila-kézirat közgyűjteménybe kerüljön.
A kéziratok hosszú ideig nem számítottak kiemelkedően fontos műkincsnek a magyar gyűjtői piacon, de ez a helyzet az utóbbi évtizedekben megváltozott, az írói hagyatékok erőteljes státuszváltozáson mentek át.
Sokan vesznek ritka, egyedi darabokat jeles szerzőktől, kifejezetten értékőrzési, befektetési célból, hasonlóan ahhoz, ahogy értékes műalkotásokat vásárol valaki
– mondta a szakember elöljáróban.
Amint Haász János Telexnek készült írásából is kiderül, négy lapból álló notesztöredéken bukkant fel József Attila egy eddig nem ismert, saját kézírásával írt verse. A titokzatos noteszlapok egyikén az eddig ismeretlen, Edit című vers olvasható a költő kézírásával.
Edit
Ezért üldögélek
a világban.
Minden pillanat
édes, kellemes
Ezért a szivemen
már nem
sötét dolgok ülnek
kedvesem mosolygok.
Lejjebb a költemény keltezése, Bp. 1935. március 8., majd a költő aláírása olvasható a lapon.
A kézirat az antikvárium.hu oldalon szerepel a februári online árverés tételei között. Ugyanott olvasható Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész részletes elemző tanulmánya, melyből tájékozódhatnak a leendő licitálók is.
A szakértői véleményt készítő irodalomtörténész mindenekelőtt leszögezi, hogy
valóban József Attila kézírását olvashatjuk, aláírása is hiteles, tehát a vers nagy valószínűséggel a költő eddig ismeretlen költeménye.
Ezt követően elhelyezi a verset a költő életművében, illetve valószínűsíti, hogy a címben szereplő Edit a költő analitikusa és szerelme, Gyömrői Edit lehet.
A tanulmány kitér arra, hogy a kézirathoz tartozik egy rendőrségi jegyzőkönyv is. Ez arról tanúskodik, hogy több más lefoglalt tárgy mellett a költő verseit tartalmazó, Szép remények címen lajstromba vett verses noteszt is elvett a rendőrség Barta Istvántól 1945 júliusában. Barta István jó viszonyban volt József Attilával, gyűjtötte és megőrizte a költő kéziratait.
A tanulmány szerzője megjegyzi, hogy utoljára tizenhét éve bukkant fel új, ismeretlen József Attila-vers. Ez akkor a szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményébe került.
Dr. Kalla Zsuzsa tapasztalatai szerint ezek a kéziratok többnyire antikváriumi árverésen cserélnek gazdát, ami meglehetősen behatárolja a múzeumok lehetőségeit. Annál is inkább, mivel
egy-egy ilyen műnek a liciten felszökő árából komoly irodalomtörténeti értékű hagyatékokat lehet venni.
A szakember az Index kérdésére elmondta, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett elsősorban az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye foglalkozik a közgyűjtemények között kiemelkedő értékű irodalmi anyagok gyűjtésével. Az intézmények meghatározott gyűjteményi kerettel rendelkeznek, és az igazi ritkaságok árai ebből jócskán kilógnak.
– A mi stratégiánk az, hogy lehetőség szerint első kézből, örökösöktől szerzeményezünk a már kialakult kapcsolati hálónk mentén.
Időről időre próbálunk megjelenni árveréseken is, azonban van egy olyan, a piaci mozgásoktól függő értékhatár, ami fölött egy közgyűjtemény nem nagyon tud labdába rúgni. Talán kicsit pazarló is lenne, ha ezt tenné.
Többször tettünk kísérletet ritka, számunkra értékes anyagok megvásárlására, például József Attila-versek kapcsán is voltak ilyen szándékaink. Elég jelentős a hozzá kapcsolódó gyűjteményünk, és mint minden közgyűjtemény, mi is arra törekszünk, hogy az alapgyűjteményeinkhez illeszkedő kéziratos anyagokat megszerezzük. Ezért számunkra bármilyen, József Attila hagyatékából felbukkanó műtárgy mindig kiemelten fontos lesz. Meg kell várnunk a fejleményeket – most is elmegy-e az eladási ár addig a lélektani határig, amit már nem léphetünk át – ismertette a helyzetet a szakember.
Dr. Kalla Zsuzsa tapasztalatai szerint a magángyűjtők számára kifejezetten hasznos, ha kutatják, kontextusba helyezik és publikálják az általuk megvásárolt kéziratok szövegét, mivel az növelheti a tárgy értékét. Ilyen szempontból tehát nem rossz a helyzet a magángyűjtői és a közgyűjteményi szféra között.
Arra viszont sem az eladás előtt, sem az után semmiféle garancia nincs, hogyan kezeli, milyen körülmények között tárolja egy magángyűjtő a saját tárgyait.
Sajnos sok rossz példával is találkoztak már, amikor hiányzott a gondos kéz és szem, az örökösök, a hagyatékok tulajdonosai nedves pincében vagy például műanyag dossziékban tároltak igen értékes anyagokat. Szerencsére ezek ritka, elszigetelt esetek.
A másik szempont, ami egyértelműen a közgyűjtemények mellett szólna, a hosszú távú megőrzés, feldolgozottság és kutathatóság. A most felbukkant kézirat egy közgyűjteményben szinte azonnal értő restaurátor kezébe kerülne, egyúttal magas színvonalon digitalizálnák, és minden bizonnyal belátható időn belül a megfelelő metaadatokkal ellátva lenne elérhető, kutatható az intézmény honlapján, a szélesebb nyilvánosság számára is használható formában.
A PIM gyűjteményi vezetője megerősítette, hogy
egy magánember gyakorlatilag azt kezd a tulajdonába került, irodalomtörténeti szempontból fontos kéziratokkal, amit csak akar.
Létezik ugyan védettségi eljárás, de ennek a kezdeményezése és lebonyolítása korántsem egyszerű folyamat. Nagyon komolyan meg kell indokolni, miért éppen ezt vagy azt a művet szeretnék védettség alá helyezni. A védettség egyfajta kontrollt tesz lehetővé az állam számára, de természetesen semmiféle jogot nem ad például a publikálást illetően.
Jelen esetben – ami a mai hírekből valószínűsíthető – egy olyan notesz néhány lapjáról van szó, melyben vélhetőleg több vers is szerepelt.
Gyakori jelenség, hogy jelentős szerzők versfüzetei már darabokra szedett állapotban, sokszor laponként kerülnek a piacra, a korábbi tulajdonosok talán külön-külön próbálták értékesíteni azokat a nagyobb haszon reményében.
Természetesen semmi sem bizonyítja, hogy a most felbukkant József Attila-noteszlapoknál is ez történt volna, nem tudjuk, hol lappang a kézirategyüttes többi része. Erről egyelőre azért sem tudhatunk meg többet, mivel a kézirat tulajdonosának személyét üzleti titoktartás védi.
Az irodalomtörténész szerint korábban nem volt jellemző, hogy a kéziratok feldolgozásában, textológiai gondozásában részt vevő irodalomtörténészek szakértőként a média reflektorfényébe kerüljenek. Talán egy évtizede erősödött fel az antikváriumi világban is a képzőművészeti galériák, a műtárgy-kereskedelem gyakorlatához hasonló folyamat, amelyben
az irodalomtörténész szakértők is piaci szereplőkké váltak.
Egy múzeum munkatársai nem vállalhatnak ilyen természetű feladatot, hiszen az intézmény maga is érdekelt a műtárgypiacon, és minden vélemény, eredetiséget alátámasztó állásfoglalás, hitelességét, irodalomtörténeti jelentőségét igazoló tanulmány jelentősen befolyásolja egy árverés előtt álló kézirat piaci értékét.
A konkrét esetben is igaz, hogy egy ilyen jellegű kézirat egyszerre kivételesen értékes forrásanyag és műkincs, illetve presztízstárgy, várhatóan nagy lesz iránta az érdeklődés. Közgyűjtemények – fővárosi múzeumok, archívumok vagy vidéki intézmények – csak akkor szerepelhetnek eredményesen az aukciós liciten, ha az állam, egy önkormányzat vagy egy város anyagilag is támogatja azt a szándékot, hogy állami tulajdonba vagy a saját múzeumába kerüljön a kézirat
– tette hozzá a múzeumi szakember, aki reméli, hogy ez a kézirat is jó helyre kerül majd.