Mély levegőt akkor veszünk, ha szorongunk, ha idegesek vagyunk, ha remeg a gyomrunk a félelemtől vagy az idegtől, vagy ha úszni tanulunk. Ezek mindegyikét csinálja az első kötetes Halász Rita regényének főhőse, az elbeszélő, az én, Vera. Ám a név mindegy is voltaképp, a negyvenes vagy valamivel fiatalabb nő próbálja újraépíteni magát romjaiból, a házasságából, egykori szerelméből, az elhagyott vágyaiból, otthagyott hivatásából, egyáltalán, az életéből. 

Igaz, csak kétszer. A nő, aki x év házasság után fogja a két pici gyerekét, visszamegy az apjához, és próbál alkalmazkodni, túlélni, a felszínen maradni.

A Mély levegő első körben a párkapcsolaton, házasságon belüli bántalmazásról szól, annak a nőben lecsapódó hatásmechanizmusáról a dolog felfogásától az eszmélésen és cselekvésen át a saját felelősség belátásáig, egymásra rakódó, különböző stációkban. De ha bárki azt hiszi, hogy egyoldalú, siránkozó, az áldozatszerepből ki se látszó, önhibáját nem kereső nőről van szó, vagy az egészet női oldalról leíró, sajnálatot ébresztő narrációra gondol, téved. Nem, itt kőkeményen van ábrázolva a férfiszemszög is, az, hogy a férj hogyan látja, hogy gondolja, honnan jut idáig, és az is, mi lehet a nő szerepe az egészben.

a negyvenesek nemzedékéé arról, hogyan szúrjuk el az életünket annak felén, a nagy kapcsolatból, szerelemből, az életre szólónak hitt házasságból kilépve, hogy nullázódunk le ezáltal, és hogyan marad nagy űr bennünk a mégoly szabadon és önszántunkból meghozott döntés után. Hogyan borul föl az élet pusztán önvédelemből a semmiért, mert semmi nem lesz helyette,

amikor annyira szégyelljük magunkat és egész elkúrt életünket, hogy szexuális kapcsolatot már csak a cucc, a „kóla” révén tudunk létesíteni, és a „csak egy, csak még egy meg még egy” után persze függővé válunk, aztán az újabb teljes kiüresedés, depresszió, a lejövés és ráismerés elviselhetetlen fájdalma, miközben gyerekeink vannak, akiket fel kéne nevelni, munkánk és hivatásunk van, amihez vissza kéne térni, miközben lehetnének új céljaink az életben, de kiüresedtünk, semmivel se vagyunk boldogok, még a gyerekeinkkel se, akik halálra idegesítenek minket, legszívesebben egy hónapra lepasszolnánk őket a nagyanyjukhoz, a nagyapjukhoz, az apjukhoz vagy bárhova, legtöbbször a hátunk közepére kívánjuk őket, és csak kötelességből teszünk eleget az anyaságnak.

amikor rájövünk, hogy már az elején a passzív szerepet húztuk magunkra, a jóváhagyót, a nem visszaszólót, a konfliktuskerülőt, hogy ne legyen gond, veszekedés, nem álltunk ki magunkért, valójában mi vagyunk a ludasok, a felelősök az egészért, mert csak azt bántják, aki hagyja. És ez a felismerés mindennél kegyetlenebb, még a bántalmazásnál, a múlt, a család, a szerelem, az egykor volt értékek elvesztésénél is. Hogy valójában az egészről mi tehetünk. Azt az embert nem szeretjük már, akivé váltunk a másik mellett, és ennél rosszabb érzés nem kell.

a karakterek fejlődése, változásuk plasztikusan van kibontva, a szerkezet feszes, nincs semmi túlbeszélve, és mégis átszövi az egészet egy sajátos elbeszélői technika. A főhős, a nő beszél egyes szám első személyben, beazonosíthatóan, de hogy mikor, a jelenben épp, vagy tíz vagy húsz évvel korábban, sokszor csak egy idő után derül ki, ugyanis a múlt is jelen időt használ, hiszen a gondolatok, okok és következmények összefolynak. Ahogy pedig a válás bírósági szövegei, a keresetek, indoklások jogi nyelvezete belefolyik a narrációba, az zseniális, ezzel is kifejezve, hogy annyira belebetegedtünk ebbe az egészbe, hogy már az se tudjuk, álmodunk vagy ébren vagyunk, elájultunk vagy feléledtünk, egyáltalán, hol is állunk ebben a történetben.

és a végén, az utolsó pillanatban jön egy gyönyörű mese arról, ami valójában a háttérben magyarázatot adhat arra, miért is viseljük el mindezt, és mi adhat erőt a folytatásra. Mert nemcsak az anderseni kegyetlen mese van, de az általunk kitaláltak is. Csak jól kell kitalálni őket.