Kanyarodj le a Kerepesi út folytatásáról, a Veres Péter útról az egykori orosz laktanyánál, haladj egyenesen a Bökényföldi úton, és aztán már el sem tudod téveszteni a Gábor Áron utcát. Na, ott lakunk mi. Itt lesz az egész család, a feleségem, a fiam, a menyem, csak a lányunk lesz távol, meg a két unokám, de ők igazoltan nem tudtak hazaugrani, tudniillik Floridában laknak.

Zsilák György igazít útba telefonon, mielőtt elindulunk a gondosan előkészített riportra fotós és videós kollégáimmal. A háziúr – ismertebb nevén Fudi – világhírű zsonglőr, természetesen 78 évesen már nem aktív, de hogy még mindig a kezében van a boogie, azt hamarosan a saját szemünkkel láthatjuk. 

A nappaliban foglalunk helyet, Zsuzsanna, Fudi felesége – 1970 óta, de a zsonglőr előtte már két évig udvarolt a gyönyörű, szőke lánynak – csodálatos mákos és túrós rétessel kínál, nem könnyű megosztani a figyelmemet Fudi lenyűgöző történetei és a sütemény között, és közben még  a fiatalokra is kell összepontosítanom. Hiszen ott ül a díványon Olivér és sziporkázóan szuggesztív felesége, Anna, akik AandO néven alkotnak fantasztikus duót az életben és a manézsban egyaránt. Olivér hallgatag fiatalember, nem a nagy dumás apjára ütött, akiből ömlik a szó. Anna – aki doktor, hiszen elvégezte a jogi egyetemet – férje helyett is beszél, s közben szépen domborodó pocakját simogatja.

Kihasználtuk a pandémiát, a hetedik hónapban vagyok, fiú lesz az első gyermekünk, mondja büszkén a fiatalasszony.

Persze Fuditól, a családfőtől muszáj megkérdeznem, miért vonult vissza már 1997-ben, hiszen ahogy elnézem, még most is kiállhatna a rivaldába.

Volt egy zsánerünk a feleségemmel, Elvis-jelmezben adtam elő, közben természetesen rokiztunk is, de rájöttem, hogy ötvenöt évesen ez nekem már nem áll jól, ekkor határoztam el, hogy elég volt – vág bele Fudi, aki szintén szakmabeli édesapjától örökölte a művésznevét. – Persze kétszer három évre még visszahívtak Amerikába, először műsorvezetőnek, majd megkértek, oktassam a fiatal zsonglőröket, annyira szerettek. A mi számaink olyan aprólékosan ki voltak dolgozva, be voltak gyakorolva, hogy én előre odaadtam a kottát a zenekarvezetőnek, aki ezt nem hitte el. Tudniillik a zene úgy szokott szólni, hogy a zenészek alkalmazkodnak az akrobatákhoz, ha kell, lassítanak, ha kell, gyorsítanak, kivárnak, satöbbi. Mi viszont másodpercre pontosan együtt éltünk a zenével, nem az alkalmazkodott hozzánk.

Zsilák apja, a Fudi-dinasztia alapítója még úgy ment ki a manézsba, hogy fogalma sem volt, mit játszik majd a zenekar, csak elkezdte a számát. A fia forradalmasította a szakmát azzal, hogy hajszálpontos koreográfiára dobálta a buzogányokat.

Meg a karikákat, abból tízet is, az volt a rekordom – vált témát. – Persze azt itt a lakásban nem tudom igazán bemutatni, mert ahhoz belmagasság is kell, de az öt buzogánnyal még ma is simán dolgozom, ha kell, párban a fiammal – és már mutatja is, beáll Olivér mögé, és másodpercnyi zökkenő nélkül kapcsolódik be a folyamatosan pergő buzogánydobálásba, miközben arra is marad ereje és ideje, hogy keresse velünk, a közönséggel, a szemkontaktust, és folyamatosan mosolyogjon. – A legtöbb zsonglőr csak gépiesen ledarálja a számát, én viszont mindig is ösztönösen odafigyeltem, hogy felvegyem a szemkontaktust a nézőkkel, és rájuk mosolyogjak, mert így érezték, hogy nekik játszom.

Fudi 1964 karácsonyán ment ki az Egyesült Államokba, álmában sem gondolta, hogy ebből hat évig tartó vendégszereplés lesz. Ráadásul Amerika aranykorában, amire nem csupán azért gondol vissza nosztalgiával a zseniális zsonglőr, mert akkor volt fiatal:

Minden csütörtökön Dean Martin Show volt az NBC-n, azt nem lehetett kihagyni, a műsor szignálja az Everybody Loves Somebody Sometimes című sláger volt, amivel 1964-ben került fel a listák tetejére – idézte fel Fudi az „üvöltő hatvanasokat”.

Az őrültségek őrültsége ott volt, ő maga sem tudta, hogy az adott estén ki lesz a vendége, melyik celeb. Csak hogy még spontánabb legyen a műsor. Aztán minden pénteken a Sammy Davis Jr. Show ment fél nyolctól fél kilencig. Szombatonként meg a The Hollywood Palace nevű show, amelyet mindig más vezetett, hol Frank Sinatra, hol Dean Martin, hol Bing Crosby, de volt, hogy Mick Jagger és a Rolling Stones.

Ebben a műsorban felléptek a világ legjobb artistái. Nem beszélve az Ed Sullivan Show-ról, ami a CBS-en ment. Vagy az adások a New York-i Radio City Music Hall-ból, a hatezer nézőt befogadó színházteremből! Az tényleg a szórakoztatóipar aranykora volt, az a hat év, amit mi 1964 és 1970 között kint töltöttünk. De a legnagyobb show azt volt, hogy odakint ismerkedtem meg a feleségemmel. 

Ez 1967-ben történt, Fudi akkor már három éve kint dolgozott Amerikában, nagyon hazavágyott, de a MACIVA, a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat nem fizette a hazautat. (Már az is óriási eredménynek számított, hogy Rigó elvtárs, a személyzetis méltóztatott odaadni Fudinak az útlevelét, amely egyébként csak Európára volt érvényes, maratoni procedúrára volt szükség, hogy a zsonglőr beléphessen az Egyesült Államokba.) És akkor jött ki hat lány szerződéssel a Ringlinghez, Fudiék cirkuszához, a Tünde csoport. Váradiék helyére Faludyékkal, ők egy fiatal, csodálatos akrobatacsoport voltak Losonczy György vezetésével, és a hat lány.

A lányok nem artista szülők gyermekei voltak, Zsuzsa, a későbbi Zsilák Györgyné először a Balettintézetbe járt négy évig, aztán áttanácsolták az Artistaképzőbe, mert akkor még voltak közös óráik az iskoláknak. Nos, Fudi és Zsuzsa Amerikában találkoztak, egymásba szerettek. Fudi több mint két évig udvarolt Zsuzsának, aztán egy karácsonyi szabadság alkalmával itthon, 1970. január 27-én összeházasodtak, és másnap már utaztak is vissza a tengerentúlra.

Már semmi sem olyan az USA-ban, mint akkor volt, talán csak Las Vegas, de már az sem, amióta a Cirque du Soleil keze betette oda a lábát – mondja ki a kissé képzavaros szentenciát a legendás zsonglőr. – Meg kell adni, nem csinálja rosszul a kanadai cirkusz, meg tudja fizetni minden zsánerből a legjobbakat. A Soleil vezette be azt a divatot, hogy ma már minden műsor egy egybefüggő történet, szinte egyetlen színdarab, nem pedig különálló számok egymásutánja, ahogy a mi időnkben volt. De ez már nem az én világom...

Fudiék világa a hatvanas évek második felének Amerikája volt, a rock and roll és a tévéshow-k fénykora, amely sajnos már soha többé nem tér vissza.  Egyébként ők voltak az elsők a háború után, akik az Egyesült Államokba szerződhettek, engedéllyel. (Disszidensek természetesen akadtak, bár nem sokan, a család, a szülők ugyanis túszként otthon maradtak, és azt kevesen kockáztatták meg, hogy soha többé ne láthassák a szeretteiket.)

John Ringling North, a cirkuszkirály 1964-ben egy svéd ügynökön, Trolle Rhodinen keresztül szerződtetett. A svédnek jó volt a viszonya a MACIVA vezetőivel – a kenőpénz fogalmát érdekes módon már akkor is ismerték –, elintézett egy nyugat-európai szerződést, de amikor már Stuttgartban voltunk, egyszer csak odaszólt nekem: I'll take you to America! Akkor még egy büdös szót sem tudtam angolul, elkezdtem kérdezősködni, mit mondott, mit mondott? Hogy elvisz Amerikába. És képes volt visszamenni Pestre, és elintézte a világútlevelemet. Mondjuk, a magyar államnak nagyon megérte, mi voltunk egyike a kis számú valutaforrásuknak. Merthogy a teljes gázsink a MACIVÁ-hoz folyt be, mi abból nem láttunk egy vasat sem, csak a 8 dollár 40 centes napidíjunkat kaptuk. Annyit kerestünk, mint a washingtoni magyar nagykövetség takarítónője, miközben volt, hogy 42 ezer őrjöngő néző előtt szerepeltünk, mint például a houstoni Astrodome megnyitóján. Ez a gázsinak nehezen nevezhető alamizsna hivatalosan a másodosztályú napidíj hetven százaléka volt! Valójában rabszolgák voltunk, mondjuk itthon közben azért ketyegett a fizetésünk, az is igaz. 

Ma már más világ van, mindenki oda utazik, ahová akar, illetve ahová szerződést kap. Például Fudi fia és menye, Olivér és Anna, akik közös zsonglőr- és légtornász számukat O&A néven adják elő. A fiatalok hajón dolgoznak, immár hat éve, amely Sanghajból indul, és útba ejti többek között a varázslatos szépségű Bora-Borát és Tahitit. 

Ami ma történik, azt én már nem is értem. Szól a menyem, hogy Gyuszi bácsi – hiába vagyok György, Gyuszinak becéznek –, kivinnél holnap reggel a repülőtérre? Micsoda? Nem is kell engedély, vízum, ördög tudja, hogy mi még? Nehezen tudom megszokni ezt a nagy szabadságot, a múltkor, amikor a fiammal mentünk ki Bécsbe, Hegyeshalomnál egy zabszemet sem lehetett bedugni a fenekembe, olyan görcs tört rám, pedig már évtizedek óta nincs útlevél-ellenőrzés, és a dollárokat sem kell eldugdosni a könyv felfejtett borítója mögé.

Anna most éppen gyereket vár, az ifjú pár kihasználja a kényszerű Covid-szünetet.

– Éppen egy éve kötött ki a hajónk Sanghajban, akkor tört ki a koronavírus-világjárvány, az óta nem dolgozunk – szól közbe doktor Kodák Anna, Olivér felessége.

Ideális alkalom a babaprojektre. Különben a Karib-tengeren és a görög szigetvilágban is dolgoztunk hajón, tényleg bejártuk az egész világot. Olivér eredetileg zsonglőr, de idővel hozzám képezte magát, ma már ő az untermann, én meg az obermann, azaz ő tart engem. Nyáron, három és fél hónapos terhesen még felléptem, és most is tartok edzéseket, online-tréningeket az érdeklődőknek. Most, hogy a nagypapája beszél, érzem a kezemmel, hogy mozgolódik a baba, felismeri a hangját, mondjuk, nem nehéz, annyira érces hangja van. Hét hét van még hátra, kisfiú lesz, Maximilián, Maxinak fogjuk hívni

– mondja a bájos kismama, tanult szakmájára nézve jogász, aki már tizennégy éve együtt van Olivérrel, még az egyetem alatt ismerte meg jövendőbelijét, az első cirkuszi munkája alkalmával. – Reméljük, kiszaltózik gyorsan, aztán két hónap elteltével már porondra akarok lépni. 

Tizennégy év van a két Zsilák-gyerek között, Viktória 48 éves, Olivér 34. Olyan jól ment a cirkusz Fudinak és a feleségének, Susannának, hogy Viktória megszületése után sokáig halogatták a második gyereket, de aztán már nem lehetett tovább, mert félő volt, hogy kifutnak az időből. 

Vikiék Orlando mellett, Orange Cityben laknak Floridában, a férjével, egy bolgár származású artistával, és a két gyerekükkel, akik már fel is lépnek a családi produkcióban – veszi vissza a szót a családfő. – Majdnem minden artista Floridában él, mi Sarasotában laktunk, amikor a Ringlingnél volt szerződésünk, ez a Barnum utódja. Sajnos, négy éve ők is lehúzták a rolót, mert az állatvédők addig szórakoztak velük az elefántok miatt, amíg megelégelték, és bedobták a törülközőt. A közönségük hozzá volt szokva a tizenöt-húsz elefánthoz, aztán már csak nyolc maradt, majd négy, és a végén nem is volt már elefántjuk. Meg közönségük sem, mert a nézők a látványos állatszámokra jöttek be. Pedig nem igaz, hogy rosszul bántak az állatokkal. Azok nem is állatok voltak, hanem partnerek. Sokkal jobb dolguk volt a vadállatoknak, mint a vadonban. Fürdették slaggal az elefántokat, kefélték őket, a lábukat, a körmüket pedikűrözték!”

Közben lemegyünk az alagsorba, DVD-k és videótekercsek százai a polcokon, műsorfüzetek mázsaszám, a falakon bekeretezett fotók, az egyiken II. Erzsébet angol királynővel parolázik Fudi. Egy hosszú és páratlanul eseménydús élet jelesebb állomásai.

Nem csak Anna, a menyem gondolkodik a gyors visszatérésen a szülés után, Zsuzsa, a feleségem októberben szült, és decemberben már fellépett velem a Moulin Rouge-ban, bikiniben! – büszkélkedik Fudi. – Varázslatos világ a cirkusz, nagyon nehéz ott hagyni. Én is kétszer visszatértem három-három évre 1997 után, előbb konferansziénak, persze angolul, majd oktatni a fiatal zsonglőröket. Hogy hol volt a legjobb Amerikában? Negyven városban jártunk évente a turnéinkon, vettem egy kocsit, három év alatt százezer mile-t, százhatvanezer kilométert raktam bele. De sehol sem éreztem magam olyan jól, mint Las Vegasban. Végtére is ott van a szórakoztatóipar központja, ott lépnek fel a legnagyobb sztárok. Persze léptem én fel New York-ban a Madison Square Gardenben is húszezer ember előtt, vagy a houstoni Astrodome megnyitóján, ahol negyvenkétezren voltak a nézőtéren. De Vegas az igazi! Elvis jelmezben léptem fel, közben rokiztunk a nejemmel, úgy is hívtak engem, hogy a zsonglőrök Elvise. 

Fudi Berlinben is fellépett, a Friedrichstadt-Palastban, Európa legnagyobb színpadán, nem csak a vasfüggönyön túl.

Van ezzel a vasfüggönnyel egy sztorim – mosolyodik el Fudi. – Odakint Amerikában érdeklődtek, hogyan mennek nálunk a dolgok. Mondom, a kiutazás, ha repülővel megyünk, úgy történik, hogy amikor a határhoz ér a gép, meredeken elkezd emelkedni, majd utána zuhanni, amíg el nem éri az utazómagasságot. Csak néz a hallgatóság, mindenki tátja a száját, az egyik meg is kérdi, miért kell felemelkednie a repülőnek. Hát azért, hogy átjusson a vasfüggöny felett! És nehogy azt higgyék, hogy azonnal rájöttek a turpisságra. Még hosszú percekig érdeklődtek, hogy miként tud olyan meredeken felemelkedni a repülőgép...

Aztán még szóba kerülnek a mosolyogtató történetek, hogy amikor Fudi még egy kukkot sem tudott angolul, és bement az alabamai Montgomeryben egy mosodába. Az egyik mosógépre az volt felírva, hogy White only, a másikra Black only. És Fudi minden alkalommal, amikor mosatott, a baloldali gépbe a fehér ruhákat tuszkolta, a jobboldaliba pedig a színeseket. Egy hónap után a kollégája megkérdezte, miért így csinálja. „Hát nem látod? Oda van írva! Ide csak a fehéreket tehetem be, oda meg a feketéket, a színeseket!” Ja, kérem, ez még 1964-ben történt, amikor szó sem volt faji egyenjogúságról az Egyesült Államokban...

A sztorizás vég nélkül folytatódik, fél évszázad a rivaldafényben nem akármilyen muníciót biztosít a történetmeséléshez. Repkednek a buzogányok, a karikák és a poénok, de nincs mese, előbb-utóbb össze kell csomagolnunk, szólít a kötelesség. 

Pedig ahogy elnézem videós és fotós kollégáimat, ha rajtuk múlna, itt maradnának még vacsorára is...

(Borítókép: Fudi és Olivér. Fotó: Kaszás Tamás / Index)