Egri Zsuzsanna – Olaszországban Susanna Egri – ma, február 18-án ünnepli 95. születésnapját. Hölgy, méghozzá káprázatos szépségű hölgy esetében talán illetlenség az ilyen magas kor közzététele, de egyfelől Egri-Erbstein Ernő, minden idők egyik legnagyobb hatású futballedzőjének idősebbik lánya szépen öregedett meg, másfelől az egykori világhírű balett-táncosnőt és koreográfust különösebben nem érdekli a 95-ös szám. Miért is érdekelné? Olyan életút áll mögötte – és, elképesztő vitalitását ismerve, előtte –, amely mellett teljesen mellékes az illető életkora.

Jaj, köszönöm szépen, nagyon kedves – fogadta az ünnepelt tökéletes magyarsággal gratulációnkat, amikor felhívtuk torinói lakásán. – Fogalmam sincs, meddig tudunk beszélgetni, mert egymásnak adják a kilincset az olasz újságírók, tegnap egész oldalas írás jelent meg rólam a La Stampában, de amíg kettesben vagyunk, nagyon szívesen beszélek magával. 

Meglehet, Susanna zokon venné, ha megdicsérném akcentus nélküli beszédéért, hiszen számára ez annyira természetes, mint hogy keleten kel fel a nap, és nyugaton megy le. 

Magyarnak születtem, és magyarként halok is meg majd egyszer, remélem, a nagyon távoli jövőben – szögezi le a Grande Torino néhai mesterének édesapjához fogható tehetségű lánya. – Bár Budapesten jöttem világra, édesapám 1926-ban már Olaszországban futballozott, és én három hónapos koromban kikerültem Itáliába, Vicenzába, ahol édesapámnak volt szerződése. Aztán Landro Ferretti, az Olasz Olimpiai Bizottság fasiszta elnöke kitalálta, hogy korlátozni kell a légiósok számát. Apám átvedlett edzővé, és némi pesti és amerikai kitérő után a Bari trénere lett, majd a Nocerináé, és 1930-ban a Cagliarié. Innen, Szardínia szigetéről datálódnak az első emlékeim édesapámról. Sokat jártunk a tengerpartra, a strandra, volt ott egy faházikónk. Normális polgári egzisztenciát biztosított a családnak apám edzői munkája, persze messze nem olyat, mint manapság, amikor a Serie A trénerei eurómilliomosok. Emlékszem, az utolsó líráig hazaadta a keresetét, csak annyit tartott meg belőle, amiből a cigarettaszükségletét fedezte, hiszen erős dohányos volt, a korabeli fotókon mindig cigarettával a kezében látható. 

Susannát mindig is érdekelte a futball, már kislányként is, gyakran ült ott a lelátón édesapja mérkőzésein. Csakhogy 1939-ben a politika durván szétdúlta az Erbstein család életét.

1938-ban Ferruccio Novo klubelnök hívó szavára apám a Torino edzője lett, Feldmann Gyula helyét vette át – idézi fel fantasztikus memóriával a több mint nyolcvan évvel ezelőtt történteket. – Raf Vallonét, a későbbi filmsztárt is leigazolták, erős csapat kezdett alakulni Piemonte fővárosában. Csakhogy a faji törvények hamarosan lemondásra kényszerítették. Szerencsére kapott egy ajánlatot Rotterdamból, ahol a Xerxes csapatánál – igen, Xerxes, mint a perzsa nagy király – egykori pesti klubtársa, Molnár Ignác volt az edző, de ő Itáliába készült. Apám megszerezte a holland munkavállalási engedélyt, a vízumokat, és 1939. február 17-én, Torinóban vonatra szállt a család, apám, édesanyám és Márta húgom, elindultunk Németországon keresztül Hollandiába. Másnap hajnalban a vonaton ünnepeltük a tizenharmadik születésnapomat… Édesapámtól Rotterdami Erasmus fő művét kaptam ajándékba, A balgaság dicsérete című szatírát. Apám elmesélte, hogy Erasmus akkor írta ezt a könyvét, amikor Rotterdamból Torinóba utazott; mi az ellenkező útvonalat próbáltuk bejárni. De csak a határig jutottunk. Mármint a német–holland határig.

Ott azonban nem engedték be őket a holland határőrök, az érvényes vízum dacára. Évekig nem derült ki, miért nem.

Sok-sok évvel később, kerülőúton megtudtam, hogy egy titkos megállapodás volt érvényben a holland kormány és a náci Németország között, amelynek az volt a lényege, hogy a zsidógyanús elemeket nem engedik be az országba akkor sem, ha a papírjaik rendben vannak. A hollandok így próbálták elnyerni Hitler kegyeit, és garantálni az ország biztonságát, de hiába volt a megalázkodás, mert 1940-ben Hollandia lett az első, ahová bevonultak a német csapatok – meséli Susanna, hozzátéve, hogy a titkos megállapodás tényét a hollandok a mai napig nem ismerték el. – Utólag kiderült, hogy szerencsénk volt, mert Weisz Árpád, egy másik, szintén Itáliában dolgozó magyar edző bejutott Hollandiába – nem a német, hanem a francia határon keresztül –, és amikor a Wehrmacht bevonult Németalföldre, a családjával együtt koncentrációs táborba hurcolták, ahol meg is halt. Mi viszont 1939-ben visszatértünk az egyetlen helyre, ahol befogadtak bennünket: Magyarországra.

Erbsteinéknek a nulláról kellett felépíteniük egzisztenciájukat, de a fantasztikusan művelt és talpraesett édesapa a torinói klub gazdag elnökségi tagjai segítségével ezt is megoldotta.

Ferruccio Novo és az elnökségi tagok többsége a textiliparban gazdagodott meg, és azt ajánlották apámnak, hogy importáljon textilárut Torinóból Budapestre. Apám pillanatok alatt kitanulta a szakmát, és tisztes polgári életet biztosított a családunknak. Szinte hihetetlen, de 1939. és 1944. március 19. között aranyéletünk volt Budapesten, a háború és a zsidótörvények kellős közepén. Valójában csak negyedrészt vagyok zsidó, hiszen édesanyám, Hutterer Jolán keresztény volt, és édesapám is csak félzsidó, ráadásul hithű katolikus. A Petőfi Sándor utca 12.-ben, a Főpostával szemben, egy gyönyörű, Bauhaus-stílusú házban volt az öröklakásunk; ma is megvan, persze nem a miénk. Személyzetet tartottunk, én pedig mozgásművészetet és balettet tanultam, igen jó eredménnyel. 

Így érkezett el 1944. március 18.; a dátumnak különleges jelentősége van.

Aznap este a Krisztina körút 59. szám alatti Orkesztikai Intézetben táncművészeti bemutatót tartottak, amelyet én megnyertem. A bemutató után Kovács Éva barátnőmnél aludtam a Mészáros utcában, anyám azt mondta, éjjel már ne menjek át a Lánchídon a Petőfi Sándor utcába. Másnap hajnalban tankok dübörgésére ébredtem, Budaörs felől a házunk előtt vonult be a Wehrmacht Budapestre; a németek megszállták az országot. Apámat hamarosan munkaszolgálatra vitték, nekem is jelentkeznem kellett volna, de inkább bujkáltam. Külön könyvet érne meg ennek a története, hogy mi mindenen mentem, mentünk keresztül.

Susanna ekkor már menyasszony volt, nem sokkal a német bevonulás előtt, februárban tartotta az eljegyzését.

1943 karácsonyának szentestéjén már megterítettük négy főre az ünnepi asztalt, amikor apám hazatelefonált, hogy lesz egy vendég is, egy olasz fiatalember, aki nemrég költözött Budapestre – idézte fel az ismerkedése történetét Susanna. – Valami kis apróságot, ajándékot kellett vennem neki, leszaladtam a sarki dohányboltba, tudtam, hogy Enea – így hívták, mint Homérosz hősét – dohányzik, és végül egy kerámia hamutartót találtam, amelyen olasz felirat volt. Mogli e bovini solo dal proprio paese – Feleséget vagy marhát csak a saját hazádból. És ezt ajándékoztam Eneának, akinek elkerekedett a szeme, mert célzatosságot vélt felfedezni az ajándékban. Akárhogy is, de első látásra belém szeretett, én is viszonoztam az érzéseit, és miután átvészeltük az ostrom borzalmas heteit, 1946 januárjában a Ferenciek terén, a katolikus templomban megtartottuk az esküvőt. 

A felszabadulást ambivalens érzésekkel élték meg Erbsteinék.

Örültünk, hogy vége lett a nyilas rémuralomnak, megkönnyebbültünk, de cseberből vederbe estünk. Az utcára csak óra nélkül lehetett kimenni, mert az oroszok mániákusan gyűjtötték a karórákat; ma is itt cseng a fülemben, hogy Davaj csasz! Apám a háború alatt is tartotta a kapcsolatot Ferruccio Novóval, a Torino elnökével, aki az első adandó alkalommal elhívta a csapathoz technikai vezetőnek Gigi Ferrero edző mellé. Apám 1946. szeptember 26-án érkezett meg Torinóba, mi anyámmal és a húgommal egyelőre Pesten maradtunk – folytatja a történetmesélést a bámulatos memóriával megáldott hölgy. – A Grande Torino históriája a futballtörténelem egyik legfényesebb fejezete, hamarosan mi is kiköltöztünk Torinóba, így érkezett el 1949. május negyedike.

A csapat Lisszabonban játszott bemutatómérkőzést a Benfica visszavonuló játékosa, Xixo Ferreira tiszteletére, majd egy Fiat G.212-es típusú repülőgéppel visszaindultak Torinóba. 

Mielőtt apámék elrepültek a csapattal Lisszabonba, még Milánóban játszottak az Interrel, a meccs után együtt vacsorázott a család – folytatódik a történetmesélés. – Én akkor már a firenzei színház prímabalerinája voltam, Párizsból kaptam szerződést, és május negyedikén délután, a torinói főpályaudvarról indult a vonatom Franciaországba. Már fenn ültem a kupéban, amikor fél füllel hallom, hogy két fiatal nő döbbenten taglalja a repülőgép-balesetet, amelyben a Grande Torino csapatát szállító gép a Superga dombnak ütközött, és lezuhant. Amikor meghallottam, kis híján elájultam, a nők látták, hogy közelről érint a dolog. Leugrottam a vonatról, a már mozgó szerelvényről dobták utánam az ablakon át a bőröndömet, de már akkor rohanva érkezett a barátnőm, akit az édesanyám utánam küldött a szörnyű hírrel. 

Egri-Erbsteinék élete egy pillanat alatt összeomlott, ha lehet így fogalmazni, Susannáé még jobban, mint Joláné és Mártáé. 

Különleges volt a kapcsolatom édesapámmal, amíg ő élt, én nem féltem semmitől – emlékezik. – Mintha az őrzőangyalom lett volna, mindentől megvédett. Az ostrom alatt elsősegélynyújtó tanfolyamot végeztem, a bombázások közepette jártam a várost, ápoltam a sebesülteket, körülöttem hullottak az emberek, de engem nem ért, nem érhetett baj. De apám halálával összedőlt a világom, a családunk világa, egyik napról a másikra én lettem a családfenntartó, hiszen a húgom még csak 18 éves volt, anyám meg háztartásbeli. A házasságom nem volt igazán sikeres, Enea csapnivaló üzletember volt, hamarosan el is váltunk. Igaz, ehhez Frankfurtba kellett utaznunk, mert az akkori olasz törvények még nem tették lehetővé a válást. 

Szerencsére Susanna káprázatos balett-táncosi és koreográfusi karriert futott be. A varázslatos szépségű fiatal nő az akkoriban alakuló olasz televízió, a Rai üdvöskéje lett, az induló olasz tévéújság első számának címlapját is az ő fotója díszítette. 

Párizstól New Yorkig, Argentínától Pekingig a világ valamennyi nagy színpadán táncoltam, illetve előadták a koreográfiáimat; Kínában olyan népszerű voltam, hogy elneveztek a tánc Marco Polójának. Még ötvenen túl is táncoltam, 1950-ben saját iskolát alapítottam Torinóban, amely a mai napig működik. Az óhazáról sem feledkeztem meg, intenzív munkakapcsolatot alakítottam ki a Győri Balett-tel. A válásom után többé nem mentem férjhez, házasságból elég volt nekem egy is. Amikor megkérdezik, jó életem volt-e férj nélkül, önnek is azt felelem: mi az, hogy! Márta húgom Milánóban él, én itt, Torinóban, a Via Vicón van a lakásom, a város előkelő negyedében. A titkárom intézi az adminisztrációt, ő kezeli az e-maileket is, mert bevallom, az internet világa számomra idegen maradt. Ha vége ennek a Covid-mizériának, feltétlenül látogasson meg, nagyon szívesen látom. Most, hogy betöltöttem a kilencvenötöt, annyi újságíró udvarlóm lett hirtelen, hogy húszéves koromban sem volt több belőlük!

Borítókép: Susanna Egri 2020. május 4-én – Nicolò Campo / LightRocket via Getty Images