Rosszfiúk világforradalma címmel jelent meg új könyve a Jaffa Kiadónál a Tanácsköztársaságól. Miért ez lett a kötet címe?

Egy rövid Karinthy Frigyes-paródia adta az ötletet, amely a két neves író, Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső között kibontakozott vitát jeleníti meg a Tanár úr kérem karcos stílusában. 1920-ban, a Horthy-korszak első évében vagyunk, mindenki helyezkedik, a két irodalmi sztár szinte egymásra licitál hazafias cikkekben és a vitriolos antiszemitizmusban, ám egyszer csak az összeférhetetlen Szabó beleköt Kosztolányiba (is).

Zsidóbarátságát és persze 1919-es viselkedését kéri számon, miközben tudjuk, egy ideig legalább ő is rajongó kommunista volt. Karinthy, aki hasonlóan a többiekhez szintén nem tűnt ki a proletárdiktatúrával szembeni harcos ellenállásával, megtámadott barátja segítségére sietett, azt írta, hogy ők – Szabó Dezsővel ellentétben – mindig is tudták, hogy a kommunista vezérek rosszfiúk, s magukban nevettek rajtuk.

A nem túl magasztos vita Karinthy humoros összefoglalásában kiválóan megmutatja, hogy a magyar értelmiség miként vett részt a vörös ámokfutásban. Szabó Dezső például vezércikkben köszöntötte a proletárdiktatúrát, azt írta, hogy „csak egyetlen forradalom van, a proletárforradalom”. Honoráriumait azonban hiánytalanul felvette, s az már csak hab a tortán, hogy regénye, Az elsodort falu 1919 májusában jelent meg, szép magyaros motívumú kötésben, a proletárdiktatúra kellős közepén. És ebből Szabó Dezsőnek, az ellenforradalmi korszak író-prófétájának semmi baja nem származott, a haja szála sem görbült.

Természetesen számtalan más ilyen sztori van. A Tanácsköztársaság tragikus történetei sem nélkülözik az örök emberi esendőség komikumát.

Miért fontos ma, hogy a Tanácsköztársaság történetét sokkal alaposabban megismerjük?

A múlt meghatározza jelenünket, sőt néha az az érzésem, kifejezetten a fogságában is tart minket. Ez a korszak olyan folyamatokat indított el, amelyeknek a hatásai máig velünk vannak. Kun Béla vagy Szamuely neve ma sem hiányzik egy-egy kiadósabb jobboldali indulatkitörésből, míg a baloldalon szinte közhely, hogy a magyar jobboldal Horthy rendszerének szellemi örököse. A politikai viták ma is gyakran azokból az emlékezetpolitikai mítoszokból táplálkoznak, amelyek ebben a rövid korszakban fogantak.

A modern magyar történelem 1918–19-ben kezdődik, ezért legalább annyira fontos tudni, hogy mi történt akkor, mint azt, ami 1919–1920-ban Párizsban történt, s ami trianoni békediktátumként égett bele a magyar történeti tudatba és tágabb értelemben a nemzeti identitásba. Ha az 1919-es proletárdiktatúra 133 napját számba vesszük, látjuk, rendkívül rövid időszakról van szó – mi ez az ezeréves magyar állam történetéhez képest? –, de mégis tele van máig ható következményekkel.

Szóltunk Kosztolányiról, Szabó Dezsőről, de beszélhetnénk Bartókról és Kodályról is, a magyar szellem óriásairól, akik alkalmat láttak benne. Nem éppen arra, hogy kommunisták legyenek, hanem arra, hogy a kommunizmus uralma alatt gyökeres és radikális reformokat hajtsanak végre a zenei életben. Hogy kiseperjék a Wagner-epigonokat a Zeneakadémiáról, s helyükre az autentikus magyar népdalra építhessék a magyarság zenei anyanyelvét.

Vegyünk egy másik meglepő példát. Az egyetlen de facto magyar állami hatalom, amely fegyverrel szállt szembe a a történelmi Magyarországot megszálló cseh és román hadsereggel, az a Kun Béla vezette Forradalmi Kormányzótanács által felállított Vörös Hadsereg volt. Nem is siker nélkül. Visszafoglalták Miskolcot, Kassát, Eperjest, sőt egészen a magyar–lengyel határig eljutottak. A Vörös Hadsereget az I. világháború harcaiban kitűnt fiatal katonatisztek vezették, s ahogy ezt Szakály Sándor már évtizedekkel ezelőtt megírta, sokuk később a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg tábornoka, hadseregparancsnoka, sőt akár vezérkari főnöke lett. Vagy éppen az ország miniszterelnöke. A Vörös Hadsereg gödöllői katonai főhadiszállásán szolgált az 1944-es év két miniszterelnöke: Lakatos Géza és a Tanácsköztársaság katonai felderítését igen eredményesen megszervező Sztójay Döme.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az 1920-ban a trianoni békét aláíró magyar politikai elit gyáva lett volna, amikor nem ismételte meg a Vörös Hadsereg végső soron kudarcba fulladt kísérletét. A magyar állam fennmaradása Horthy Miklós és Bethlen István kormánya számára igazából azt jelentette, tudjunk kicsinyek lenni, azért, hogy egyáltalán legyünk.

Azt írja a könyvében, hogy Horthynak Szegeden nem nagyon sikerült katonákat toboroznia, ugyanakkor a Vörös Hadsereghez Szentesen pár óra alatt kétezren csatlakoztak.

A tanácsköztársaságnak nem volt ugyan kiterjedt társadalmi bázisa, de a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben megvetette lábát egy rövid időre. A háború utáni lezüllöttségben a bolsevizmus csábító vagy éppen vigasztaló hívószó tudott lenni. Leginkább azok számára, akik a legtöbbet vesztették a borzalmas négy és fél éves első világháborúban, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar, Szabolcs szegényparasztságának, napszámosainak. Földnélküliek ezrei álltak be a Vörös Hadseregbe, a Tanácsköztársaság szolgálatára, s amikor a Tiszántúlt áprilisban elfoglalták a románok, sokan inkább a bolsevikokkal tartottak a „felszabadító” románokkal szemben.

A francia megszállás alatt álló Szegeden szerveződő ellenforradalmi kormány példája világosan mutatta a nemzeti ellenállás kényes helyzetét, hiszen a megszállók ellen nem lehetett hadsereget szervezni, csak a bolsevikok ellen. Az alföldi falvak és tanyák népe viszont nem a vörösöktől szenvedett, hanem azt látta mindennap, mit csinál a román hadsereg: megbecstelenítik a nőket, elhordják az utolsó tyúkot is. A román uralom 1919 áprilisától 1920 márciusáig háromszor annyi ideig tartott, mint a kommunista ámokfutás Budapesten, és hétszer akkora gazdasági kárt okozott. A Hódmezővásárhelyen vagy Mátészalkán kivégzett ártatlan magyar földművesek száma magasabb volt, mint a vörös terror áldozatainak száma.

Ezért nem meglepő, hogy július végén a Vörös hadsereg megpróbálja visszafoglalni a Tiszántúlt. Hiszen ott van a társadalmi bázisa, ott van a gabona, ami kenyeret adhatna az éhező Budapestnek. A hamar összeomló támadás első, még sikeres napján a visszafoglalt Szentesen két óra alatt több mint kétezren jelentkeznek a Vörös Hadseregbe, hogy a románok ellen menjenek, miközben Szegeden szívesen hallgatják ugyan az alsóvárosi gazdák a jó kiállású és határozott Horthy Miklóst, de katonának nem állnak be mögé a tenger nélkül maradt tengernagy lassan szerveződő Nemzeti Hadseregébe.

Mennyire építkezett a Tanácsköztársaság eszmei hagyatékából az 1948 utáni Rákosi-, majd a Kádár-féle diktatúra?

Előképül szolgált, sőt a személyi folytonosság is adva volt, hiszen az egyik legfiatalabb népbiztos a március 21-én felállt kormányzótanácsban Rákosi Mátyás volt. Ám 1948 és 1956 között csak szordínóban ünnepelték a tanácsköztársaságot olyan abszurditásokkal, hogy a megemlékezésekben Kun Béla neve el sem hangozhatott – Sztálin ugyanis az 1930-as években véresen leszámolt mindazokkal, akik még „látták Lenint”, így Kun Bélával és a magyar kommunisták első nemzedékének többségével is. Leginkább 1956 után és Kádár Jánosnak volt szüksége a tanácsköztársaság emlékezetére, az 1956-os szabadságharc leverése után ő nem mert, nem akart a másik nemzeti forradalom, 1848 emlékére támaszkodni. 1919-nek tehát kiemelten internacionalista kultusza lett. Ezután szaporodtak el az országban a Kun Béla-szobrok, a Tanácsköztársaság-emlékművek.

A Tanácsköztársaság kultusza alig több mint harminc évig tartott, ennyi idő adatott Kun Bélának, hogy a történelemkönyvekben az emlékét dicsőítő tollak díszítő jelzőiben gyönyörködhessen. 1989 után mindenki elfelejtette 1919-et, mert végre szabadon lehetett 56-ra emlékezni. Emlékszünk Pozsgay Imre mondataira, ami bizonyos értelemben szabadító volt azok számára is, akiknek nem volt titok az igazság 56-ról. Sajnos az elmúlt harminc év során kiderült, hogy 56 emlékezete sem egyesíti a nemzetet. S közben felnőtt két-három nemzedék, amely számára a kommunizmus horrorja, a létező szocializmus posványa már nem személyes emlék. Ezzel együtt 1919 igazából soha fel nem dolgozott emléke újra megjelent a kulturális emlékezet radarján.

Milyen körülmények együttállása kellett ahhoz 1919-ben, hogy egy ilyen rettenetes, korábban köztörvényes bűnökkel vádolt figurákból is álló társaság magához tudja ragadni a hatalmat?

Száz évvel az események után joggal elcsodálkozhatunk, hogy kerülhetett sor erre a hatalomátvételre, hogyan egyezhetett bele a társadalom. A proletárdiktatúra első hónapja gyakorlatilag terror nélkül telt, nem voltak ellenállók. Voltak, akik elmenekültek, köztük Bethlen István. De az első napokban még egy másfajta remény dolgozott sokakban. Vesztett háború után voltunk, a társadalom szinte minden rétegében teljesen lerongyolódott, leszegényedett, nem volt élelmiszer, nem volt szén. A szén akkor nagyon fontos volt: abból volt a fűtés, az áram. Ha nincs szén, nincs közlekedés, nincs áruszállítás, nincs kereskedelem, nincs áru a boltokban. Az őszirózsás forradalomban – erről szól Az elátkozott köztársaság című könyvem – Károlyi Mihály pacifizmusprogramja rövid, üstökösszerű felemelkedést jelentett, hiszen mindenkinek elege volt a háborúból, 660 ezer magyar katona veszett oda. Sokan gyászoltak. És akik hazajöttek, azok is mire jöttek haza... Szétdúlt otthonokba, elszegényedett családokhoz, síró feleségekhez, voltak, s nem kevesen voltak, akik orosz hadifoglyokat találtak a hitvesi ágyban. Sokfajta elkeseredés rakódott össze, sokfajta gyűlölet tudott belekapaszkodni a bolsevizmusba.

A bolsevizmus akkoriban nem az a marxista-leninista tanítás volt, mint ahogy azt az 50-es, 60-as, 70-es évek pártfőiskoláin tanították, hanem a harag hívószava volt, éppúgy, mint Lenin Oroszországában. És a parasztkatonáknak, akik a fronton véreztek, számukra 1917-től ott volt az orosz-szovjet példa, Lenin híres első rendelete, amely parasztoknak adta a földet. Magyarországon azonban Prohászka Ottokár hiába kérte a frontkatonák földhöz juttatását, javaslatát lesöpörték az asztalról. Elsősorban Tisza István miniszterelnök.

Tisza államférfiúi nagysága megkérdőjelezhetetlen, ahogy tragikus tévedései is. Az I. világháború végén az ő személye lett a bűnbak minden nyomorért, kudarcért jogosan-jogtalanul, s ezért az életével fizetett. Az 1918 őszén Moszkvában megalakított Kommunisták Magyarországi Pártja erre az elkeseredésre épített, no meg arra a világforradalmi illúzióra, ami hatékony propagandafegyver volt Lenin kezében, s amivel destabilizálni akarta egész Európa összes polgári társadalmát. A bolsevizmus propaganda volt, de egyben egyfajta vallásos hit: sokan elhitték, hogy a kommunizmus néhány év alatt az egész világon, de legalábbis Európában győzedelmeskedni tud, és mindenütt a munkásosztály kerül hatalomra.

Ennek ügynökeivé szegődtek az első magyar kommunisták, akik maguk is – mint például Kun Béla is – hadifogolytáborban sínylődő katonák, tartalékos katonatisztek voltak, belőlük szerveződött a Kommunisták Magyarországi Pártja első vezetősége. 1919. márciusi hatalomátvételük azért történhetett meg olyan könnyen, mert ők kínáltak alternatívát abban a helyzetben. Amikor az ország városait sorra megszállták a szerbek, románok, csehek, amikor Károlyi Mihály kormányát nem hívták meg a párizsi béketárgyalásokra, szóval amikor a nemzeti megaláztatásnak olyan mély bugyraiban kellett alámerülnie az egész politikai elitnek, ami korábban elképzelhetetlen volt. Már 1918 őszén megindult a menekülés a Délvidékről, Erdélyből, a Felvidékről.

A Nyugat nem adott, a Nyugat otthagyott, dübörögték a szocialista vezetők is, és a szociáldemokrata Garbai Sándor azzal indokolta elvtársai előtt, hogy miért kell megegyezni a kommunistákkal, miért kell gyakorlatilag átadni nekik a hatalmat, hogy amit a demokratikus Nyugat nem adott meg, azt a diktatórikus Kelettől remélhetjük: verjék ki innen az imperialista románokat, cseheket, akik elvesznek tőlünk mindent, a szenet, az élelmet, az országot és az önbecsülést. A proletárdiktatúra kezdetén nem az internacionalista lelkesedést látjuk. A nemzeti elkeseredés hangja cseng ki a szocdem vezérek megszólalásaiból az ország reménytelen helyzete miatt.

Apokaliptikus idők voltak, s a polgári társadalomból is sokan úgy látták, minden szalmaszálba bele kell kapaszkodni az agonizáló országnak. És ezt akkor az orosz-bolsevik segítség jelentette. Herczeg Ferenctől az újpesti gyári munkásig sokan várták, hogy a kommunisták az orosz seregek segítségével helyreállítják az ország területi integritását, de legalábbis megállítják a további területrablást. Egyfajta összekacsintás működött: a kommunizmust ugyan nem szeretjük, de reméljük a legjobbakat, talán nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik, viszont hatalmas segítséget kapunk.

Ez a kezdeti bizalom aztán nagyon-nagyon gyorsan elpárolgott, hiszen Kun Béláék azonnal elkezdték megvalósítani a hajmeresztő eszméiket. Nemcsak a vallást, a kereskedelmet és a magántulajdont is „likvidálni” akarták, azt hirdetve, hamarosan véget ér minden baj okozója, a burzsoá kizsákmányolás. A megvalósítás kísérlete tumultuózus eseményekbe torkollott. És itt jön a 133 nap másik tanulsága, hogy bár szórványosan itt-ott felbukkant a a diktatúra elleni akár fegyveres tiltakozás Budapesten és vidéken, legnagyobb mértékben a Duna–Tisza köze „magabíró”, tulajdonát és vallását féltő kisgazda-társadalmában, de mégsem a nemzeti ellenállás, hanem az ellenséges román szuronyok túlereje döntötte meg a proletárdiktatúrát, amikor július végén a Vörös Hadsereg tiszántúli hadjáratát összeroskasztották.

A közbeszédben gyakran elhangzik ma is, hogy zsidó származású magyarok feltűnően nagy arányban vettek részt a vörös terror irányításában. Ez megfelel-e a valóságnak? Ha igen, lehet-e oka ennek a jelenségnek a társadalomban a Kun Béláék puccsa előtt növekvő antiszemitizmus?

Az antiszemitizmus már az I. világháború alatt felerősödött. Kellettek a bűnbakok, s a zsidó kapitalista képe könnyen kínálkozott a gyűlölet céltáblájául. Tisza István kormányában is több zsidó miniszter volt – s az ellenzék, esetenként Károlyi Mihály hívei sem mulasztották el ezt demagóg módon kihasználni. Abszurd módon a tanácsköztársaság zsidó és persze nem zsidó származású vezetői sem haboztak egyenlőségjelet tenni banktőke és a zsidó Lipótváros között, s az biztos, hogy Kun Bélát, Szamuelyt vagy éppen Pogány Józsefet semmi sem kötötte szüleik és őseik vallásos hagyományához, zsidó identitásához.

A könyvemben megpróbálok arra is választ keresni, miért csatlakoztak sokan a zsidó származású fiatalok közül a világforradalmi kísérlethez. És persze arra is, hogy a zsidóság túlnyomó többsége miért nem csatlakozott. Ez egy olyan összetett kérdéssor, amelyre azért is nagyon nehéz válaszolni, mert 1944 végzetes tavaszán a magyar kormányzat tömeggyilkos választ adott a „judeobolsevizmus” hamis tézise alapján: a bolsevizmusban érintett Sztójay Döme miniszterelnök például azzal indokolta a magyarországi zsidók deportálását Angelo Rotta szentszéki nagykövetnek, hogy „a” zsidóság destruktív, „a” zsidók hozták a nyakunkra a bolsevizmust. Pedig nem. A zsidóság túlnyomó többsége soha semmilyen értelemben nem támogatta a kommunizmust. Miért támogatta volna? A kistulajdonosi réteg, amely a legtöbbet szenvedett, amelyet kifosztottak, vagy a nagy tulajdonosok, a bankárok, akiknek akár az életművét felszámolták? S ahogy említettem, a „zsidó” népbiztosoknak semmilyen zsidó identitásuk nem volt, nem kedveztek senkinek azért, mert zsidó volt. Budapesten abszolút értelemben is a leginkább kifosztott egyház a zsidó felekezet volt.

A könyvében nagy terjedelemben foglalkozik a vörös terror vallást üldöző intézkedéseivel, ahol részletesen ír arról, az izraelita egyházat és intézményeit is ugyanúgy sújtották, mint a keresztény egyházakét.

Így van. Az egyházellenesség éppúgy irányult a zsidó szeretetotthonok, segélyegyletek pénzére, mint a katolikus püspöki paloták államosítására. Azt se felejtsük el, hogy a vörös terrorban a „zsidó” Szamuely mellett ott van a „református” Cserny is, a gazemberségnek nem volt sem faji, sem vallási jellemvonása. Azért foglalkozom hosszan a könyvben ezzel a kérdéssel, mert ez még mindig kibeszéletlen, még mindig véres fantáziák melegágya. Míg a Horthy korszakban igyekeztek mindent a zsidókra kenni, a Kádár-korszakban mindez teljes mértékben tabu volt. A múlt elkenésére, úgy tűnik, azért van szükség, mert a valóság időnként kiábrándítóan bonyolult: ki gondolná például, hogy Bárdossy László miniszterelnök a Közoktatásügyi Népbiztosság vezető tisztségviselője volt 1919-ben, a kommunista orosz tankokkal szembeszálló 56-os pesti srácok legendás Szabó bácsija, az ellenforradalmárként kivégzett Szabó János pedig 1919-ben századbizalmiként szolgált a Vörös Hadseregben.

A Tanácsköztársaság egyházellenességét leíró fejezetét olvasva megdöbbentett, hogy milyen sok egyházi személy, pap vállalt részt benne.

Az egyházügyi hivatalt kifejező módon Vallásügyi Likvidáló Hivatalnak hívták, ám az élén kiugrott piarista szerzetesnövendékek álltak. Fáber Oszkár és helyettese korábban éveket töltöttek el reverendában különböző piarista rendházakban, belülről, elkötelezett emberként ismerték a katolikus vallási életet. Csalódottságukat pedig rá akarták erőltetni minden egykori rendtársra: fenyegetéssel és csábítással rávenni a magyarországi szerzeteseket arra, hogy hagyják el a rendet, mert akkor lesz búza, lesz lágy kenyér meg szép feleség.

Az apácáknak ruhapénzt kínáltak a civil öltözékhez...

Igen, az apácáknak ruhapénzt s némely faragatlan vallásügyi „likvidátornak” házasságot. Természetesen a többségük nem kért a becstelen ajánlatokból. A proletárdiktatúra vezetői tévesen reménykedtek abban, hogy a parasztság forradalmasítható lesz. Bár a magyar nép többsége nem volt buzgó követője felekezetének, de ragaszkodott hozzá. A vallás számukra nem feltétlenül azt jelentette, hogy minden vasárnap elmennek templomba, hanem a megszokott és a szokás által megszentelt hagyományt. A világ ismerős és ismerősségében biztonságot nyújtó rendjét, intézményeiket. Akkor sem járt mindenki templomba, akkor is létezett népi antiklerikalizmus, például a népviseletéről híres dél-baranyai ormánsági reformátusságban, elég elolvasni erről a világról Kodolányi sötét tónusú korai novelláit, hogy meggyőződjünk, a pap nem mindig volt tekintély. Paradox módon mégis a proletárdiktatúra vallásüldözése lett a kiindulópontja annak a vallási reneszánsznak, ami a Horthy-korszakban borult virágba és lombosodott ki, és tartott a Rákosi-rendszer üldözése ellenére egészen az 1960-as évekig, a magyar parasztság felszámolásáig.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)