Március első hetében kevesebb mint egy mozijegy áráért az egész család figyelemmel követheti a világ legjobb dokumentumfilm-termését. A Budapest International Documentary Festival idén az online térbe került, ahol remek alkotások láthatók, köztük Visky Ábel első egész estés dokumentumfilmje, a Mesék a zárkából.

A film olyan fogva tartott apák életébe enged bepillantást, akik az általuk írt meséken keresztül próbálják tartani a kapcsolatot gyermekeikkel, családjukkal. A fikciós elemekkel tarkított dokumentumfilm arra keresi a választ, hogy mesterséges eszközökkel, a játék, a mese és a szürrealitás világával segíthető-e a szülő-gyerek kapcsolat fenntartása a börtönrács két oldalán. Interjú.

Hogyan jött az ötlet, hogy a börtönvilágot dolgozza fel, annak is azt a részét, ami a családról, a kapcsolattartásról és a kapcsolat jövőjéről, nehézségeiről szól?

A balassagyarmati börtönben ment évekkel ezelőtt egy program Feldmár András és Büky Dorottya vezetésével, melynek keretében a fogvatartottak meséket írtak és adtak elő a családtagjaiknak. Én is részt vettem ezeknek a meséknek a karácsonyi bemutatóján, és nagyon erősen hatott rám, nemcsak az előadás, de a családtagok reakciója is. Láttam, ahogy egyszerre zokogtak és nevettek: nagyon intenzív élményt adott nekik az, hogy az apjukat, férjüket játszani látták. Annyira megfogott, hogy a bemutatóról kifele jövet elkezdtem azon agyalni, hogy hogyan tudnánk megteremteni egy ehhez hasonló élményt vizuális, filmes eszközökkel.

Pusztán dokumentumfilmet készíteni a kreatív fikciós kerettörténet nélkül, tehát anélkül, hogy az apák meséket írnak gyermekeiknek, és azokat elő is adják velük közösen, nem lett volna elegendő? Így ugyanis valóban egy műfaji mix jött létre.

Mivel az egész kiindulópontja az volt, hogy a fogvatartottak meséket írtak, és ezeket jelenítették meg, én is ebben kezdtem el gondolkodni, a dokumentumfilmes keret csak második lépésként érkezett. Persze közben néha féltem attól, hogy a fikciós rész kissé erőltetett vagy mesterséges lehet, de ezt a gondolatot idővel elengedtem.

Hogyan történt a szereplők kiválogatása, az, hogy épp mely fogvatartottak szerepeljenek a filmben?

Úgy emlékszem, összesen hét büntetés-végrehajtási intézményben jártunk, a film is három különböző börtönben játszódik, Balassagyarmaton, Budapesten és Szegeden. Eleve úgy válogattuk a szereplőket, hogy ki az, aki vállalja ezt a kreatív folyamatot, ki az, akit érdekel, hogy ezáltal erősítse a kapcsolatát a családjával vagy a gyermekével.

Nagyjából 15-20 fogvatartottal beszélgettem, de a feleségeik nem mindig voltak nyitottak. Teljesen jogosan attól félhettek, hogy egy ilyen filmmel a családtagok kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, bármennyire is próbáltunk tisztelettel, kíváncsisággal és partnerséggel hozzáállni a történetükhöz. Végül azok a családok kerültek be a filmbe, akik részéről a legtöbb nyitottságot érzékeltük, és akiknek a kapcsolatai, történetei a leginkább hatottak ránk.

Hogyan sikerült elérni, hogy ennyire megnyíljanak, bemutassák a legnagyobb stigmájukat, hogy az apa, a férj börtönben van, hogy ennyire őszinték tudjanak lenni?

Rengeteg időbe került ez, a filmet szinte két éven keresztül forgattuk. Talán azt is érezték rajtunk, hogy nem a szenzációhajhászás felől közelítjük meg az életüket, hanem partnerekként tekintünk rájuk, és őszintén kíváncsiak vagyunk a történeteikre. És ott volt az a plusz, amiért az apák az egészet vállalták, hogy részt vehetnek ebben a meseírós projektben, és ezáltal közelebb kerülhetnek a gyerekeikhez.

Mennyire nehezítette a filmkészítést a büntetés-végrehajtás finoman szólva nem egyszerű, rigorózus világa?

Onnantól kezdve, hogy megvolt az engedélyünk a felső vezetéstől, zökkenőmentes volt. Ez persze eltartott egy ideig, de ez érthető egy ilyen bonyolult, hierarchikus rendszerben. Nyitottan és támogatóan segítették a munkánkat, az adott börtön sajtóreferense mindig ott volt velünk, és biztosította, hogy leforgathassuk azokat a jeleneteket, amelyekre engedélyt kaptunk. Szinte két évig viszonylagos rendszerességgel ott voltak mellettünk, úgyhogy ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Mennyire volt tudatos, hogy A mesék a zárkából ne egy romafilm legyen, vagy ne egy olyan film, ahol a bűnözés a roma származással van kapcsolatban annak dacára, hogy vannak roma szereplői a történetnek?

Ezt semmiképp sem szerettük volna, de nem is tükrözné a valóságot. Ahogy az is fontos volt, hogy a környezetük különböző legyen: van a filmben budapesti nyolcadik kerületben lakó, van szegedi és van egy kis, Salgótarján melletti faluban lakó család is. Szóval van roma és nem roma, vidéki és fővárosi. A közös a fogvatartottság, a nehéz sors és annak a veszélye, hogy börtönlétben a családi kapcsolatok rövid idő alatt felbomlanak.

Ez egy dokumentumfilm, de játékfilmes elemekkel. Kaptak pénzt a szereplők?

Inkább úgy mondanám, hogy egy szerény támogatást kaptak, tehát nem gázsit a filmben való szereplésért. Az összeg nem volt része annak, hogy elvállalták, fontos szempont volt, hogy a projektre és az ebben rejlő kapcsolódási lehetőségre mondjanak igent. Később aztán úgy gondoltunk, hogy lehetőségeinkhez mérten támogatjuk az otthon maradókat, mert alapvetően nehéz anyagi helyzetben lévő családokról van szó.

Az egyik kislány mondata az egyik legdrámaibb a filmben: Már alig várom, hogy beszélő legyen. Miközben egy hasonló korú, egészségesen szocializálódó gyerek ilyen korban ezt a szót nem is ismeri. Milyen hasonló megejtő tapasztalásai voltak? Mi volt a legdurvább az ön számára?

Például ugyanez a kislány kérdezi az anyjától azt is, hogy csak sajnálatból mész be apához, vagy tényleg szereted? Egy nyolc év körüli kislánytól egy ilyen mondat olyan szellemi és érzelmi érettségre utal, ami megdöbbentő. Vagy itt van Tibike, a 24 éves, sokszorosan terhelt fiú története, aki extrán nehéz körülmények között nőtt fel, anyja nemcsak hogy drogfüggő volt, de prostituált is, apja strici, ő maga állami nevelőintézetben nevelkedett, aztán, amikor kijött onnan, egyenes út vezetett a bűnözés felé.

Piti dolgokért ültették le, legutóbb egy nyaklánc letépése miatt, de amikor vele forgattunk, már negyedjére volt bent. Hívő emberként nehéz azzal szembesülni, hogy van, akinek ilyen élet jutott. Nem tudom, mi lehet a nagyobb cél egy ilyen történet mögött, de az biztos, hogy feladatot jelent: szolidaritásra és nagyobb egymásra figyelésre ösztönöz.

Az ő történetük az egyik legerősebb, hiszen Tibike az apjával együtt van a börtönben, és az apja magyarázza neki, hogy ha valaki bűnözésre adja a fejét, akkor ne kezdjen komoly kapcsolatot, mert ahhoz először egzisztenciát kell teremteni, és ha ezt megteremti, akkor persze csak komoly nővel kezdjen. Mondja ezt az egykori strici. Meg hogy mindig 3-4 alternatívát kell fejben futtatni az életvezetéshez, ha nem jön be az első, akkor jöhet a második, a harmadik és így tovább.

Igen, miközben több mint húsz, börtönben töltött évvel a háta mögött az öreg Tibornak lenne a legkevesebb erkölcsi jogalapja arra, hogy a fiának a helyes utat magyarázza. De mégis van benne valamiféle igazi apai erő és magabiztosság, ami a komikus hatás mellett egyfajta tekintélyt is kölcsönöz neki.

A film nem akarja rózsaszínné tenni, idealizálni a kintiek és a bentiek közti kapcsolatokat, bemutatja a nehézségeket, például azt, hogy több női szereplő is elhagyja a börtönben ülő férjét, vagy mert kiábrándul, vagy mert találkozott és összeállt időközben valakivel. Akik együtt maradnak, azoknál is azért szorong az asszony, hogy az óriási örömön túl ez most akkor hogy lesz, ha kijön a férj. Lehet-e tudni statisztikai adatokat, hogy hány párkapcsolat, hány család marad meg abban a formában, és hány bomlik fel a távolság, az ingerhiány, a depresszió, a reménytelen várakozás és a hiány miatt?

Statisztikákat sajnos nem ismerek, de meggyőződésem, hogy jóval több kapcsolat, család megy szét, mint amennyi nem. Azért ezekben a családokban általában az apák bekerülése előtt sem volt idilli a helyzet, hiszen egy jó család visszatartó erő lehet a bűnök elkövetésénél, tehát eleve nehéz helyzetből indulnak. Aztán erre jön rá az, hogy bekerülnek a börtönbe, egy ingerszegény környezetbe, sokszor hatan egy cellába, nagyon korlátozott kapcsolatokkal, nagyon kevés olyan érzelmi impulzussal, ami erőt adhat a kitartáshoz. Kint pedig a nők viszik a balhét, próbálják ellátni a gyerekeket, és nagyon megterhelő ezt egyedül csinálni. Innen nézve szinte borítékolható, hogy a legtöbb párkapcsolat felbomlik, és ezt a rabok is tudják. Éppen emiatt igyekeznek minden olyan lehetőséget megragadni, ami mégis reményt adhat nekik arra, hogy lesz, aki várja őket, ha majd szabadulnak.

A film vége nagyon megható, a maga módján hepiend: létrejön a mese, és mindenki boldog, függetlenül attól, hogy szétmentek-e vagy sem.

Igen, ezzel kapcsolatban voltak is fenntartásaink, hogy jót teszünk-e azzal a szétment családoknak, hogy egyfajta fiktív, képzeletbeli emléket állítunk a kapcsolataiknak. De nagyon felszabadító volt látni a mesefilmekre adott reakcióikat: úgy éreztem, hogy ez az élmény akkor is igazi érték volt számukra, ha a valódi életben a dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt szerették volna.

Milyen jövőt, reakciókat és nemzetközi szereplést jósol a filmnek?

A filmet a biarritzi dokumentumfilm-fesztiválon mutatták be tavaly, azóta Kanadába, Brazíliába, Argentínába, Kínába és néhány európai fesztiválra is meghívást kapott. Március 3-tól pedig a BIDF-en lesz látható. Örülnék neki, ha Magyarországon eljutna a film azokhoz, akik számára jelenteni tud valamit. Most azon dolgozunk, hogy ez így legyen.

Idén online rendezik meg a Budapest International Documentary Festivalt. A BIDF programjában 2021. március 1. és 10. között 30 versenyfilm tekinthető meg.

(Borítókép: Jelenet  a Mesék a zárkából című filmből. Fotó: Nagy Zágon, Kürti István)