Szombat este színházba mentem. Színházba most, amikor le vannak zárva a teátrumok? Igen, e-színházba, úgy, hogy föl sem kellett kelnem a díványról – még ennek az ezerszer elátkozott Covid–19-járványnak is vannak előnyei, ha nem is túl sok. Mondok még egyet: Egressy Zoltánt karanténkomédia írására ihlette az idestova több mint egy éve tartó bezártság, életünk ránk erőszakolt, nehezen elviselhető keretek közé gyömöszölése.

Merthogy Egressy szerint ez a műfaja a Zichy Szín-Műhely – a Hatszín Teátrum színpadán szombaton bemutatott háromszereplős – darabjának, amelyről a szerző azt mondja, akár tragédia is lehetne.

Az egyórás mű ide-oda egyensúlyoz a két zsánert elválasztó, olykor tényleg papírvékony mezsgyén, és hol megszakadunk a röhögéstől, hol meg döbbenten és kétségbeesetten ismerünk magunkra Emmában, a zsarnoki feleségben vagy Tiborban, a szánalmas papucsférjben. (Évi, a forgószélszerű takarítónő csak szeretnénk lenni, még úgy is, hogy egy-két idegen szót komikusan ejt, de hát senki sem tökéletes...)

Milyen a Gordiusz?

Egy szóval: jó. Kicsit bővebben: elgondolkodtató, felkavaró, egyszersmind lelombozó. Főleg a konklúzió, amikor legördül a képzeletbeli függöny, és a stúdióbeszélgetésben a szerző elmondja, hogy amikor megírta a darabot, biztos volt benne, amikor majd bemutatják, a járvány és vele együtt a karantén, a bezártság borzalmas élménye már csak rossz emlék lesz, aztán...

Aztán most úgy állnak a dolgok, hogy el kell fogadnunk az elfogadhatatlant, ki tudja, meddig kell együtt élnünk ezzel a borzalommal, akár az idők végezetéig.

A Gordiusz alapszituációja egyszerű és már-már közhelyes. Van egy csikorogva, döcögve, millió kompromisszum árán működő (?) házasság, amelyet a feleség és a férj is külső kapcsolat közbeiktatásával próbál elviselhetővé kozmetikázni. Több-kevesebb – inkább kevesebb – sikerrel. A feleség (Gubík Ági) totális felhatalmazást kért és kapott (Áthallásos egy kicsit? Igen...) az életközösség igazgatására a járvány idejére. A férj (László G. Attila) súlyos katonai diktatúrában érzi magát. (Újabb enyhe áthallás...) Az asszony (Emma) a nappaliban, a férfi (Tibor, civilben történelemtanár) a hálószobában csüng a telefonján, előbbi nyilvánvalóan a szeretőjével trécsel, utóbbi nem tudjuk, kivel, vélhetően egy barátjával.

Ezt az idillnek aligha nevezhető, feszült egymás mellett – nem egymással – élést töri meg a takarítónő (Fekete Linda, szerepe szerint Évi) – Tibor szóhasználatával a taksi – megérkezése, aki a saját családján belüli erőszakból menekül alkalmi munkáltatóihoz.

A továbbiakat a spoilerezés bűne nélkül nehéz lenne taglalni, legyen elég annyi, hogy van itt szerelmi háromszög, sőt... Meg zavarba ejtő lebukások, rejtett alkoholizmus, feszültségoldó zugivás. Az egyre sűrűsödő konfliktussorozat megállíthatatlanul tereli a drámát a sokkolóan váratlan, már-már hitchcocki végkifejlet felé, amire az utolsó pillanatban egy Kanadából érkező telefonhívás még rátesz egy lapáttal.

Léner András sodró lendületű darabot rendezett, amit – engedtessék meg némi szubjektivitás – Fekete Linda bravúros alakítása visz tűzön-vízen át. Szögezzük le gyorsan: a televíziós szappanoperák nem ártanak a színészek népszerűségének. Fekete művésznő a Drága örökösökkel tett szert országos (el)ismertségre amellett, hogy remekül énekel, és a Megasztárban is láthattuk, hallhattuk. (A Gordiuszban „csak” beszél...) Mondjuk, a való életben nehezen tudnánk elképzelni a tutyimutyi Tibor szeretőjeként, de sebaj, ahogy vág az agya, ahogy azonnal felismeri a kezdődő simlit, és ahogy a maga tenyeres-talpas „taksis” módján megoldást ajánl a megoldhatatlanra – na, az lenyűgöző.

Ha már Drága örökösök, László G. Attila is abban a sorozatban játszik, de ez most mellékes, mert a Gordiuszban hátborzongató beleéléssel személyesíti meg a félresiklott házassága béklyójában vergődő, szánalomra méltó férjet. Akit Gubík Ági (ha már a sorozatoknál tartunk: Barátok közt...) egzecíroztat, aláz meg, tipor sárba tenyérbe mászó stílusban lépten-nyomon, mígnem a zárójelenetben, ha nem is fordul a kocka, de porrá omlik a zsarnoki feleség felsőbbrendűségének mítosza.

Ahogy az – szerencsére – a való életben is oly gyakran megtörténik.

(Borítókép: www.youtube.com / Zichy Szín-Műhely)