Kossuth Lajos idegenkedett az új technológiától, de némi leleménnyel sikerült rávenni arra, hogy fonográfhengereken örökítsék meg beszédét.
Különös idővonalon halad a történelem. A jelenből nézve azt hisszük, minden, amit magunk mögött hagytunk, az a múlt. Miközben az onnan eredő emlékek határozzák meg napjaink perceit, óráit. Az elmúlt évek és évszázadok pedig itt ülnek a nyakunkon.
Vessünk például egy pillantást a következő videóra.
Szinte hihetetlen, hogy a felvételen maga Görgei Artúr (más iratban Görgey Arthur), az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc legendás honvédtábornoka látható. A történelemkönyvekben csupán festményekkel illusztrálják, idealizált művészi környezetben ábrázolják csata közben, vitázva Kossuth Lajossal, vagy éppen délceg tábornokként feszít a lapokon. Az 1908-ban forgatott hangtalan filmecskén mégis valóságában, igaz, már aggastyánként figyelhetjük meg mozgását. Lám, a történelem idővonalán mégsem távoli a múlt. Ebből a felvételből semmi nem derül ki abból, hogy az amúgy vegyész végzettségű Görgei Artúr a szabadságharc után sokáig száműzetésben, osztrák rendőri felügyelet alatt élt, haza csak a kiegyezést (1867) követően térhetett, öregkori napjait állami nyugdíjból élte.
Görgei Artúr szemtanúja volt az első világháború kitörésének, és 98 éves korában, a nagy háború kellős közepén, ugyanabban az évben, 1916-ban halt meg, mint az a Ferenc József osztrák császár és magyar uralkodó, aki a szabadságharc leverése után rászabadította Magyarországra Julius Jacob von Haynaut, valamint a magyarság lelkének megtörését és birodalmi beolvasztását célzó Bach-korszakot.
Amikor Görgei Artúr meghalt, 1916. május 21-én, a Pesti Hírlap így számolt be utolsó óráiról:
Vagy egy hónap előtt kezdett el újra betegeskedni az agg generális. Behozták visegrádi tuszkulánumából Budapestre, a sógornőjéhez, Görgei Istvánnéhoz, a Mária Valéria-utca 17. szám alá. Tartottak tőle, hogy hatalmas, de már nagyon legyöngült szervezete nem fog tudni megbirkózni a sulyos betegséggel és azt akarták, hogy mellette lehessenek s ápolhassák féltő gonddal. Május első hetében hirtelen rosszabbodott az állapota, régi bajához módfölött komoly meghűlés is járult, a tüdeje is meg volt támadva, de aztán pár nap múlva úgy látszott, hogy újra föl fog épülni. Visszatért az eszmélete és óráról órára jobban érezte magát.
De ahogyan a korabeli lap írta is, ez volt életerejének utolsó föllobbanása:
A héten megint visszafejlődött a betegség, de azért környezete még mindig nem merte hinni, hogy közeledik a vég. Régi kezelő orvosa, Bencze tanár kezelte. Eszméletét minduntalan elveszítette, látogatókat nem engedtek be többé hozzá. Szombaton aztán bekövetkezett a teljes agónia. Orvosa este már megállapította, hogy a nagybeteg menthetetlen. Éjszaka egy óra tíz perckor az agg tábornok csöndesen elszunnyadt mindörökre.
Az egész ország részvéte kísérte végső útjára Kossuth Lajos katonáját. A Kis Ujsag 1928. június 8-án ezekkel a szavakkal búcsúztatta Lebó István egykori '48-as honvédet. A lap beszámolója szerint Mayer János földművelésügyi miniszter – mint az 1848-ban felszabadított jobbágyok leszármazottja – búcsúzott Lebótól, amikor így fogalmazott:
Soha sem volt hitszegő a magyar, végig állotta mindig a harcot, ezért él ezer év minden veszedelme után is a magyar nemzet. Az a korszak, amelynek utolsó szereplőjét most kísérjük utolsó útjára, szintén arra tanít bennünket, hogy szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavával kell eggyé kovácsolni a nemzetet, amely a legsötétebb sírból is mindig feltámadt.
A korabeli leírás szerint a Nemzeti Múzeum oszlopait fekete posztóval fedték be, s még azt a párkányt is „fekete gyásszal”, ahonnan 80 évvel ezelőtt Petőfi Sándor szavalta el először Talpra magyarját.
A lépcsők közepén (...) három sor gyertya között fekszik Lebó István egyszerű fekete koporsója. A koporsón Lebó István honvédsapkája.
Később kiderült, hogy rajta kívül mások neve is felmerült, vagyis Kossuth regimentjének utolsó katonája valószínűleg nem Lebó István volt – ilyen Fischl József (1929); Szabó Ambrus (1938), ám ő nem tartotta magát '48-as honvédnek; vagy például Geszti Mihály (1935) –, ám Lebó temetésének fontossága jól szimbolizálja a trianoni döntés utáni magyarság viszonyulását a szabadsághoz, a szabadságharc eszményéhez: a nemzetnek szüksége volt és van hősökre.
A XIX. század technikai vívmányainak köszönhető az is, hogy ha mozgóképen nem is, de hangfelvételen hallható Kossuth Lajos hangja is. A felvételt Felner Károly és Barna Tivadar készítette 1890. szeptember 20-án Torinóban, amikor meglátogatták a száműzetésben élő Kossuthot. Az eredeti fonográfhengereket az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Zeneműtára őrzi. A felvétele anno azért volt szükség, mert idehaza többen azt szerették volna, ha személyesen részt vesz az 1890. október 6-i aradi ünnepségen, de Kossuth Lajos már csak 1894-ben, koporsóban tért haza. Arra viszont ráállt, hogy 1890-ben hangüzenetet küldjön a magyaroknak, s hogy ünnepi beszédét megörökítsék.
A misszió érdekessége, hogy Kossuth Lajos idegenkedve fogadta az új technológiát, és az OSZK leirata szerint csak némi leleménnyel sikerült rávenni, hogy az „ördöngös masinába” mondja beszédét. A könyvtár adatbázisából kiderül, hogy a mintegy hat-hét perc hosszúságú beszéd eredetileg három fonográfhengert töltött meg.
Mivel a rendkívül sérülékeny, átlagosan 30-40 lejátszásra »hitelesített« viaszhengereket több százszor is leforgatták, erősen megrongálódtak, ráadásul a három hengerből egy 1919-ben el is veszett. A fennmaradt kettőből az egyik törött, a másik repedt állapotban került be 1932 végén, 1933 elején a Magyar Nemzeti Múzeumba Felner Károly ajándékaként, a Pesti Hírlap szerkesztősége közvetítésével, egyéb Kossuth-ereklyékkel együtt.