A Kecskeméti Katona József Színház igazgatóját 2021 márciusában a magyar kulturális életben vállalt szerepéért Kossuth-díjjal jutalmazták. A direktorral beszélgettünk példaképeiről, az elmúlt év viszontagságairól, illetve a színházi szakma kettészakadásáról.

Tavaly, 2020-ban Érdemes Művész lett, számított-e arra, hogy idén is kitüntetik?

Egyáltalán nem gondoltam erre. A tavalyi kitüntetés is nagy boldogság volt, az idei nyilván halmozottan nagyobb.

Mit jelent önnek a Kossuth-díj?

Mint színházigazgató 13 éve nagyon sok kollégámat és munkatársamat terjesztettem fel különböző díjakra. Magamat nyilván soha. A kulturális kormányzat feladata, hogy figyelemmel kísérje az intézmények vezetőit, alkotóit, illetve azok munkáját. Örülök, hogy ez így is történik.

Hogyan élte meg az elmúlt egy évet, mint színházigazgató?

Nehéz helyzetben vagyunk, de egy ország, egy világ van hasonló cipőben. Olyanban, amiben eddig nem voltunk. Hála az égnek, nem éltünk át háborút, de számomra ez a szituáció most olyan. Háború, amiben láthatatlan ellenféllel küzdünk, mindenki a maga módján. Az első nagy sokk után, amikor tavaly újra nyitottak a színházak, minden elmaradt előadásunkat pótolni tudtuk. Ősszel volt három bemutatónk, azóta folyamatosan a háttérben dolgozunk. A színházon belül megpróbáljuk a legjobbat kihozni a helyzetből. Bizakodunk. Én különben is optimista típus vagyok.

Mit gondol, mi lesz a szerepe a színháznak egy ilyen rendhagyó év után? Ha végre újraindul az élet, inkább a szórakoztatás irányába kell elvinni az előadásokat, vagy az embereket ért esetleges traumákat feldolgozó darabok felé kell nyúlni?

Biztos vagyok benne, hogy mindkettőre figyelni kell. Ráadásul egy vidéki színház, esetünkben a Kecskeméti Nemzeti Színház, úgynevezett népszínházi vonulatot visz, vagyis kortárs drámától a musicalig, balettelőadástól a beavató színházig, több műfaj jelenik meg a repertoárunkban. Bízom benne, hogy sokan szomjazzák azokat az előadásainkat, amelyekben ilyen kérdéseket teszünk fel: hogyan, miként tovább, mi az élet értelme, célja. De ezenkívül a nevettetés és a szórakoztatás is fontos, persze a legmagasabb szinten.

Az igazgatás mellett tanít a Kaposvári Színművészetin, van is végzős színészhallgató osztálya. Mennyi időt és figyelmet tudott nekik szentelni a rendhagyó körülmények mellett?

Az osztályom „kísérleti osztály”: az elméleti óráikat Kaposváron kapták, a gyakorlatuk pedig itt, Kecskeméten valósult meg. Ez fantasztikus lehetőség lehetett a számukra, hiszen öt év alatt végig a kecskeméti színházban szocializálódtak. Most utolsó évesek, így további gyakorlatra Zalaegerszegre, Debrecenbe, a Magyar Színházba, az Új színházba kerültek. A terv az volt, hogy ebben az évben sokat fogok utazni, mindenkit megnézek, de sajnos nem így lett. Várom azt a pillanatot, amikor a sorompók felemelkednek. Levélben tartom velük a kapcsolatot, és azt is igénylem, hogy visszaírjanak. Szóval tudok róluk, de ez másféle minőség. Kicsit olyan ez, mint egy szülő-gyerek kapcsolat, ahol aggódom a gyerekekért, de azt is tudom, lassan el kell engednem a kezüket.

Az elmúlt egy évben nem csak a vírus rázta meg a magyar színházi szakmát. Hónapokon keresztül tartott a tüntetés a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a blokádnak csak a járványhelyzet vetett véget. A szakma egyre inkább kettéválik. Mint színházigazgató hogyan látja, mit lehet tenni azért, hogy közeledjenek az álláspontok, hogy közelebb kerüljön egymáshoz a két oldal?

Ez jó nehéz kérdés. Magyarország nem nagy ország. A művészeti életben, az alkotókat tekintve, mindenki ismer mindenkit. Ha a politika nem avatkozna bele, remekül meglenne a magyar színházi élet. Többször bebizonyosodott, hogy tudunk közösen gondolkodni, alkotni. De abban a pillanatban, amikor valaki ásót hoz, és tovább mélyíti az árkot, a felek egyre távolabb kerülnek egymástól. Jó lenne, ha lecsillapodna ez a gerjesztett hangulat, és hagynák a színházat élni, létezni. Soha, egyik alkotómtól sem kérdeztem, hogy hová teszi az ikszet, mert csak az érdekel, hogy milyen művész. Csodálatos hivatás a miénk, a szakmánk már több mint 2500 éves, bízom benne, hogy ezután is minimum ennyi év vár rá.

Tanít majd a budapesti Színművészeti Egyetemen is?

Nem tudom még, hiszen ötödéves színművészhallgatóim vannak, ha majd kirepülnek, akkor lehet átgondolni, hogyan tovább.

Visszatérve a Kossuth-díjra. Kik azok a személyek, mesterek az életében, akiknek szerepük volt abban, hogy idén ön is díjazott lett?

Színészcsaládból származom, gyerekkorom óta a színház az otthonom. Édesapám és édesanyám az első igazi nagy példaképeim, és az akkori Nagyváradi Színház művészei, közöttük Gróf Laci bácsi, az akkori színházigazgató. Az ottani hatások indítottak először el ezen a pályán, amin kicsi megingást követően, de töretlenül haladok azóta is. Szinetár–Babarczy-osztályba jártam, mindkettőjükre felnézek. Szinetár Miklóst pont pár nappal ezelőtt láttam egy Musical Neked Klub című műsorban, nagyon élvezetes volt. Sára Bernadette, a feleségem is színész, tőle sokat tanulok művészileg és emberileg egyaránt. Nagyon boldog vagyok, hogy a Kecskeméti Nemzeti Színházból többen kaptak éppen a mai napon állami kitüntetéseket, ami számomra azt bizonyítja, hogy a színház egy nagy család, ahol közösen tudunk gondolkodni és alkotni.

(Borítókép: Cseke Péter Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató, egyetemi tanár a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának SZOP stúdiójában. Fotó: Zih Zsolt / MTVA)