Demeter Szilárd főigazgató és miniszeri biztos. Hozzá tartozik a PIM, a Nyelvek Háza, a Petőfi Irodalmi Ügynökség, valamint a könnyűzene felvirágoztatása. Ösztöndíjakért felelős számos műfajban: irodalom, könnyűzene, képzőművészet, fotó, tánc, formatervezés, komolyzene. Megkérdeztük, miért fontos ez számára.
Magyarországon legutóbb a nem szép emlékezetű Aczél György kezében összpontosult ennyire a kulturális élet. Mi a véleménye erről a párhuzamról?
Alapvetően egészen más a helyzet, de abban biztosan különbözöm Aczél elvtárstól, hogy nem döntök tartalmi kérdésekről, és arról sem, ki és milyen ösztöndíjat kapjon. Olyan döntéseket írok alá, amelyeket szakmai zsűrik, kuratóriumok hoznak meg. Viszont azt kérem tőlük, hogy olyan döntést hozzanak, amit meg tudnak védeni. Én elviszem a balhét, magamra húzom az ellenzéki zárótüzet, hogy ők nyugodtan tudjanak dolgozni, de ha meghozták a döntést, nincs maszatolás, az ő felelősségük, hogyan döntenek.
Engem személy szerint kicsit sem érdekel, ki kap ösztöndíjat, ahogy az sem, ki mit akar megírni, megénekelni. Az érdekel, hogy az a teljesítmény, amit közpénzből letesznek az asztalra, ötven, száz év múlva is teljesítmény legyen. Ez az egyetlen motivációm. Lehetőségeket nyitok ki, rendszert építek. Az már a nyerteseken múlik, ki hogyan él vele.
Az ösztöndíjakra is igaz: attól, hogy valaki több pénzt kap, nem lesz tehetségesebb. A tehetséges emberek munkáját viszont megkönnyítheti, ha csak a művek alkotásával kell foglalkozniuk. Másfelől viszont valóban szeretném, ha a magyar kultúra lába leérne a földig. Van bennem egy romantikus hevület is, hogy vissza az emberekhez, vissza az olvasókhoz. A magaskultúra levált az emberekről.
Az elitkultúra mindig elkülönült a tömegek igényeitől.
Szerintem ezt most luxus lenne megengedni. Milliárdokat költünk igényes kulturális produkciókra, amelyeket nem juttatunk el az emberekhez, pedig lehet, hogy lenne rájuk igény. Ha kivisszük az operaelőadást a komfortzónájából, biztos találunk rá közönséget. Ha nem csak a PIM-ben olvasgatunk egymásnak kortárs irodalmat, biztos találunk olyan széles réteget, akit ez szintén érdekel. Ki kell mozdulni a megszokásból, a biztonsági játékból.
Erre van egy személyes példám: az Anna and the Barbiesnak egyidőben mi voltunk az előzenekara. Megjelentünk egy vidéki klubban, jött a közönség, nem miattunk vettek jegyet, azt sem tudták, kik vagyunk, és volt negyven percünk arra, hogy meggyőzzük őket. Amikor visszatapsoltak, az hihetetlen sikerélményt adott. Ezt szeretnénk a művészeknek is ajánlani. Mozogjanak számukra talán ismeretlen terepen, és ha onnan kapnak pozitív visszajelzéseket, az valódi siker.
Önnel kapcsolatban leggyakrabban a kisgömböc és az antiszemita kifejezések jelennek meg a baloldali sajtóban. Hogy érzi magát ettől az egykori kolozsvári filozófiahallgató?
Számomra is érdekes, miért szeretnék rám ragasztani az antiszemita jelzőt. Zsidó szervezetek azt mondták ki, hogy a Soros-cikkem relativizálta a holokausztot, de nem antiszemita. Ha szerintük sem az, akkor minimum érdekes, miért próbálják mégis ezt erőltetni az ellenzéki sajtóban.
A gyűlölködő egységfrontot is másképp látom. Látszategységfrontnak tartom. Véleménybuborékban élünk, akik hangosak, látszólag valóban gyűlölnek. Azokkal viszont, akik csöndesebbek, akik nem tartják mindenáron fontosnak, hogy hangosan tromfoljanak a közbeszédben, folyamatos párbeszédben vagyok. Az egyik legerősebb állítás, amit ilyen alkalommal hallok, úgy szól:
Nem értek egyet azzal, amit mondasz, és mindennel egyetértek, amit csinálsz.
Nem egyezik a világnézetünk, de amit teszek, számukra is elfogadható. Számomra pedig az a nagyon fontos, sokszor el is mondom, hogy a magyar kultúrát egységesnek tartom. Attól erős, hogy benne van mindenki a baltól a jobbszélig.
A magyar nyelvnek nincs élő rokon nyelve. Olyan kultúrában élünk, amely szláv, germán és latin kontextussal, de mégiscsak magába van zárva. Pont ettől vagyunk sokszínűek, le kell képeznünk az egész világot. A magyar kultúra attól vitális, hogy minden gondolat, világnézet megtalálta benne a maga megformálási lehetőségét, játékterét, és én ezt akarom erősíteni.
Ha egységesíteni szeretne valamit, és ezáltal erősebbé tenni, akkor nem ellentmondás, hogy ennyire megosztó módon teszi? Nem lát ellentétet a szándék és a cselekvés között?
Nem igazán értem azt a magyar értelmiségi alapállást, ami a konfliktuskerülésről szól. Azt gondolják, hogy jó, ha nincs konfliktus. Szerintem meg az a jó, ha van, és az produktív. Az európai kultúraviták sorozatában izmosodott meg annyira, hogy a világ egyik vezető kultúrája lehessen. Diplomám szerint filozófus vagyok, tehát tudnom kell, hogy legalább kétezerötszáz éve késhegyre menő viták formálták, formálják az európai kultúrát. Ettől vagyunk jók.
Konszenzuskeresés folyik, amelynek a végén ki kell alakítani egy olyan álláspontot, ami nem egyszólamú, de konszenzuális. Ez csak viták révén jöhet létre. Ahhoz viszont, hogy értelmes legyen a vita, kell egy közös premissza, mint ezt Arisztotelész óta tudjuk. A premissza posztulálásában erős vagyok, tehát elmondom, mi az én alaptételem, kiindulási pontom, és mi a célom. Aki ezt hajlandó elfogadni közös premisszaként, azzal elindulhat az értelmes vita.
Mi lenne a mindenki számára elfogadható közös premissza?
A magyar nemzeti kultúra mindenekfölött.
Miért mindenekfölött? Miért fontosabb, mint, mondjuk, a lapp, a román vagy az amerikai?
Mert ez a miénk. Nem azt mondom, hogy jobb vagy rosszabb, mint bármilyen más kultúra, de ez tartozik alapvetően hozzánk, ez tesz bennünket azzá, akik vagyunk, tehát számunkra ez a legfontosabb.
Az erre vonatkozó kormánydöntés értelmében több mint 60 milliárd forintot fordíthat az önhöz kapcsolható Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a kulturális szféra támogatására, megkapja a Hajógyári-szigetet, az óbudai Zichy-kastélyt is. Nyilvánossá vált egy 23 milliárd forintos tétel is a magyar könnyűzene felvirágoztatására. Miért így történik, és miért maga csinálja?
Egyrészt mert bennem volt meg a legerősebb akarat arra, hogy összeszervezzem, ami összetartozik. Másrészt nekem volt a legtöbb türelmem és erőm ahhoz, hogy ezt ki is verekedjem. Rettenetesen sok kisebb ellenérdeket kellett leküzdenem ahhoz, hogy eljuthassunk a rajtvonalig, ahol épp állunk. Harmadrészt a saját élettapasztalatom is erre motivál.
A Ceaușescu-diktatúrában nőttem fel Erdélyben. Ha úgy tetszik, egzisztenciális tapasztalatom, hogy az anyanyelvi kultúra a legnehezebb időkben is megtart. Már van gyermekem, azt szeretném, ha őt is megtartaná. Az anyanyelvi kultúra sikerét segítheti, ha van egy központi szervezőügynökség – és nem véletlenül ügynökség a neve –, ami nem tartalmilag szabályoz, nem azt mondja meg, hogy milyen írásművek, zeneművek szülessenek, hanem minél szélesebb körben nyújt lehetőséget arra, hogy amit a művész el akar mondani a saját eszközeivel a saját valóságáról, koráról, megtehesse.
Az állam támogatáspolitikája eddig túlnyomórészt arról szólt, hogy ösztöndíjakat adott, vagy a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül megfinanszírozta bizonyos kulturális produkciók létrejöttét. Tehát a kulturális menedzsmentben, a tartalmi disztribúcióban eddig nem vállalt túlontúl nagy szerepet. Azon dolgozunk a kollégáimmal lassan egy éve, hogy a kulturális menedzsmentet, tartalomdisztribúciót úgy hangoljuk át, hogy lehetőleg a Kárpát-medence minden térségébe jusson a minél minőségibb kultúrából. Az adófizetők pénzéből csináljuk, tehát közérdek.
A határainkon túl élő magyarok nem nálunk adóznak.
A magyar kultúra nem ismer ilyen határokat. Lehet persze számolgatni, ki adja be az adóforintokat, milyen hozzáadott értéke van a határokon túli közösségeknek. Az én iskoláztatásomat például ők fizették, most mégis Magyarországon dolgozom. És elég sok művészt, tudóst, orvost és a többit találnánk, ha megnéznénk a ma hazánkban magas hozzáadott értéket képviselő munkavállalókat, akik nem Magyarország mai területén születtek.
A külgazdaságisok szerint minden Kárpát-medencébe „kifektetett” egy forint kettőt fial.
De az anyanyelvi kultúra nem pénzkérdés. A középnemzet fogalmával lehet megmagyarázni a hozzáállásunkat. Ha megnézzük az íreket, látjuk, hogy azért sikeresek, mert természetes egységben gondolkodnak a nemzetről, beleértve a diaszpórát is. A mi esetünkben a Kárpát-medence hét országában élnek szülőföldjükön magyar közösségek, akik be vannak kötve az adott ország gazdasági, kulturális életébe, tehát hídszerepet tölthetnek be annak a Közép-Európának kialakításában, ami most politikai cél.
Kanyarodjunk haza. Mi lesz az Országos Széchenyi Könyvtárral?
Az OSZK-nak van egy tehetséges, energikus, fiatal igazgatója, Rózsa Dávid. A könyvtár szakmailag kezd talpra állni, három évtizedes romokat takarítunk éppen el. Néhány napja voltam egy megbeszélésen, ahol az új OSZK-épületről is beszéltünk. Körvonalazódik az a fejlesztési terv, amelynek értelmében az új Széchenyi Könyvtárat meg lehet építeni kiemelt beruházásként.
Ez lesz a Magyar Nyelv Háza?
Ez volt a munkaneve annak a projektnek, amelyen belül az Országos Széchenyi Könyvtár, a Nemzeti Filmintézet, a Színház- és Filmművészeti Egyetem, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetve ezek csatolt intézményei egy helyre kerülnének.
Az SZFE darázsfészeknek bizonyult.
Az volt az ígéret, hogy építünk nekik egy új campust. Meg is fogjuk építeni, mindezt egy erőtérben. Azt szeretnénk, ha a leendő diákváros mellett lenne egy edukációs-kulturális központ is, ahol minden egy helyre kerülhetne. Ez egy ingatlanfejlesztési koncepciót jelent.
Hol építik fel?
Több helyszínről folyik tárgyalás, döntés még nincs. Több alkalmas helyet találtunk, Káel Csaba kormánybiztos úrral bő fél éve dolgozunk ezen. Megnéztük a lehetséges helyszíneket, lehetőségeket, kiszámoltuk, kinek hány négyzetméterre van szüksége, hol vannak a közös érintkezési pontok. Minden összeállt ahhoz, hogy elkezdjük megvalósítani a koncepciót.
Ezt nyilván nem a sokat emlegetett huszonhárom milliárdból hozzák létre.
Sok sapkám van. Egyrészt én vagyok a PIM főigazgatója, másrészt miniszteri biztosként egy csomó mindenért felelek. Az ügynökség külön történet, ami mostanra állt össze.
Tehát készül egy kulturális Olümposz, ahol az illetékes istenek, nimfák, félistenek gyűlnek össze, illetve olyan halandók, akiket bebocsátás nyernek?
Egy olyan bőséges közönségkapcsolati térrel rendelkező ingatlanegyüttesben gondolkodunk, ahol az Olümposzról leszállt fél- vagy egész istenek találkoznak a halandókkal. Azt szeretnénk például, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár ne egy nyilvánosságtól elzárt kutatókönyvtár legyen, hanem egy közösségi terekkel bőségesen ellátott kulturális erőtér. Magyarán az olvasókat szeretnénk visszahozni. Az NFI és az SZFE kapcsán pedig szintén a szinergia erősítése a cél, ha jól értem Káel Csabát és Vidnyánszky Attilát.
Bölcsészek, könyvtárak, filmesek, színészek, rendezők együtt?
A kultúra egy szövet. Szóltak, hogy ne használjam ezt a szót, de csak használom: a gettólogika gyengíti a kultúrát. Ha bezárkózunk saját kis gettóinkba – azt mondjuk leszegett fejjel, hogy csak képzőművészek, zenészek vagy írók vagyunk –, az gyengíti a magyar kultúrát.
A magyar írókkal kapcsolatban említette, hogy vannak olyan alkotók, akik „exportra” írnak, eleve a külföldi megjelenésekre számítva, és ezt meglehetősen elítélte. Ha csak magunknak írunk, az nem gettóirodalom a nagyvilág felől nézve?
Amióta létezik intézményesített magyar irodalom, azóta folyik ez a vita. Ajánlom az olvasók figyelmébe Arany Jánosnak a Kozmopolita költészet című remekművét. Tehát egyrészt van irodalmi termék, ami olyan kiváló, hogy más nyelvre fordítva is sikereket ér el. Jelenleg Márai Sándor és Szabó Magda művei számítanak igazán exportképesnek. Őket egyébként a fényes tekintetű magyar irodalmi kánon nem sorolja a kimagasló képességű szépírók közé. A fordításokat mi is fontosnak tartjuk. Mióta átvettük a Fordítástámogatási Irodát, a korábbinál ötször annyit költünk arra, hogy magyar műveket olvashassanak idegen nyelveken.
A másik jelenség az irodalomban – erről beszélt Arany János is –, amikor a magyar író exportra termel, mondjuk, németebb akar lenni a német írónál. Ez is járható út, de erre ne kelljen közpénzt költeni. Ha visszafordulhatok a popkultúrához, vannak magyar könnyűzenészek, akik elsősorban az itthoni közönségüknek dolgoznak, és vannak olyanok, akik külföldi trendeknek szeretnének megfelelni. Elmennek Londonba, ott képzik magukat, megpróbálnak világszinten befutni, ami nagyon jó, örülünk a sikereiknek, de nem támogatjuk őket az adóforintjainkból.
Teremtsük meg a lehetőséget arra, hogy itthon is lehessen világszínvonalú körülmények között alkotni, és ha jól sikerül valami, akkor azt el lehet adni a piacon. Megint visszatérek ahhoz a tételmondathoz, hogy a magyar kultúra mindenekfölött.
Nem mi találtuk ki a rock and rollt, de amikor elkezdtek magyar szövegű dalokat írni a műfaj szabályait követő zenékre, óriási siker lett. Pedig akkor azt mondták a kulturális elvtársak, hogy ez igénytelen, magyartalan, nyugati métely.
A beatkorszak legnagyobb zenekara, egyik legfontosabb hazai műfajteremtője az Illés volt. Úgy vették át a beat eszköztárát, hogy magyarították azt, szerintem világszínvonalon. Vagy kicsit később a progresszív rock szélesebb eszköztárát alkalmazta csodálatosan a Syrius és a Kex. Az ember ma is megemeli a kalapját, és azt mondja, istenek vagytok.
A jelenről szólva ott van például Ferenczi Gyuri. Amerikai hangmérnökök ájulnak el attól, mit képes beletenni a tradicionális amerikai zenébe, amit a saját képére formál.
A harmadik példám a Bohemian Betyars. Azt mondja a menedzserük, hogy valamiért imádják őket a Távol-Keleten. Ez popkultúra, készítenek egy elektronikus alapot, amit a magyar népdalkincs kompatibilis elemeivel bolondítanak meg. Sikeresek.
Bejelentették, hogy szétosztanak 23 milliárd forintot. Kit, mit támogatnak belőle?
Azt a pénzt, amit a magyar könnyűzenére szánnak, annak a könnyűzenei stratégiának a megvalósítására kapjuk, amit tavaly összeállítottunk. Ez a stratégia nagymértékben arról szól, hogy minél szélesebb körben megoszthassuk a zene örömét. Ma az a gyerek, aki könnyűzenét szeretne tanulni, az iskolai oktatás keretei között nem részesülhet könnyűzenei képzésben. A közoktatási államtitkárság adatai szerint száztízezer gyerekből, aki hangszeres komoly- vagy népzenei képzésben vesz részt, valamivel több mint kilencezren tanulhatnak – jazzt.
Amikor rockkoncertekre jártam, azt élveztem, hogy izzadt, szakadt, loboncos emberek tombolnak a színpadon, szaggatják a gitár, püfölik a Moogot, és rekedten üvöltenek. Az alternatív előadókhoz sem kifejezetten a zenei virtuozitás vonzott. Ebben mi a tanítható?
Kell hangszeres és zenei tudás is, hogy jó zenét játsszanak.
Mondjuk, a punkra ezek mérsékelten jellemzőek.
Minden művészeti ágnak van tehetségrésze, és van a munka része. Tíz százalék tehetséghez kell kilencven százalék munka. A munkarész tanulható.
Mi fér még a huszonhárom milliárdba?
Van egy masszív tartalomgyártási zsák. Szeretnénk minél több tartalmat készíttetni. Megfinanszírozni, segíteni az előadók, zeneszerzők munkáját. Alkotói ösztöndíjakat adunk, stúdiófelvételek, videóklipek készítését is támogatni fogjuk.
Ilyenkor bukkan fel balról, de néha jobbközépről is Ákos és Mándoky László neve.
Ők mindketten olyan életművet, olyan teljesítményt tettek az asztalra, ami szerintem megkérdőjelezhetetlen. Elég sokat beszélgetek Ákossal. Magától is tud pénzt keresni. Bármikor megtölti az Arénát, van, amikor egymás után többször is, mert egy koncertre be sem fér minden rajongója. Harminc éve a szakmában van, felépítette a közönségét, el tudja adni a termékét.
Akkor miért kell állami pénzt adni neki?
A teljesítménye okán. Ahogy Mándokynál sem lehet megkérdőjelezni a teljesítményt. Irigykedni lehet, elvitatni nem. De ne kettejükre hegyezzük ki ezt a kérdést.
Azért merült fel a nevük, mert sokan teszik fel a kérdést: miért annak adnak, akinek e nélkül is van lehetősége, miért nem annak, akinek nincs.
Mi azoknak szeretnék adni, akiknek nincs.
Hogy dől el, ki kap segítséget?
Van egy szakmai grémium, olyanok, akik több évtizede motoroznak ezen a pályán, nagyjából látják is, hogy mi történik. Tavaly beütött a krach, az előadóművészek megsegítése érdekében az éves fejlesztési pénzünk egy részét átkonvertáltam médiatartalmak gyártásba. Az A38 hajón felvettünk több mint négyszáz koncertet. A fellépőket szakemberek választották ki, nincsenek köztük celebek, olyan előadók, akiknek amúgy is fut a szekerük. Végignéztem a négyszáz koncertet, háromszázról még soha nem hallottam, és találtam köztük száz olyat, akiknek a produkcióját bármikor, bármilyen színpadon vállalnám.
Tehát a tehetségkutatás, tehetséggondozás is része a programnak?
Mindenképp, és azt szeretnénk, ha azok, akik még radar alatt vannak, de érdemesek rá, láthatóvá válhassanak. Az infrastruktúrán is javítanánk. Tavaly 1,4 milliárdos támogatási programot indítottunk az én javaslatomra, aminek az volt a lényege, hogy – elsősorban a vidéki kluboknak – adjunk annyi pénzt, amennyivel túlélhetik a pandémiás időszakot. Kiderült, hogy nyolcvan-kilencven olyan helyszín van az országban, ahol élő zenés programokat szerveznek.
Mi lesz idén?
Arra hangoljuk a klubtámogatási programot, hogy minél biztonságosabb körülmények között, minél jobb minőségű és színesebb programokat tudjanak nyújtani.
Senki sincs túl jól, de a zenészek, akik abból élnek, hogy játszanak, az utolsó filléreik után kotorásznak a zsebeikben.
Ahogy a kormánydöntést követően megérkezik a forrás, azonnal kiírjuk a tartalomgyártási pályázatokat a zenészeknek. Nemcsak a zenészek vannak bajban, hanem az egész rendezvényipar is, benne azokkal a technikusokkal, akik kiszolgálják a produkciókat. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk a hangos, fényes, roados szcénával. Számukra azt találtuk ki, hogy ösztöndíjrendszerben képezhetik magukat tovább. Tehát rendszerszintű megoldási javaslatokat keresünk, amikre, ha a szakma is elfogadja, és eddig mindegyiket el is fogadta, a huszonhárom milliárd egy részét fordíthatjuk.
Mi lesz a Hajógyári Sziget, Zichy-kastély óbudai projekt?
Az első próbatermünk a Vágóhídon volt a zenekarommal. Nagyon szerettük, de megszűnt, ez történt a Dürer Kerttel is. Ezek számunkra elsősorban próbahelyek voltak, de játszóhelyként is funkcionáltak. Kerestem egy olyan helyet, ahol ez újra megvalósítható. Így találtam a Hajógyári-szigetre, a Zichy-kastélyt már ismertem, hiszen ott van a Kassák Múzeum, ami a PIM-hez tartozik.
És egy szabadtéri koncerthelyszín, a Kobuci Kert.
Igen, velük is egyeztetünk. Utánanéztem, és kiderült, hogy a volt hajógyár állami tulajdonban van, de nem lehet vele semmit kezdeni, mivel ellehetetlenítették a mobilgát tervét, ezért nem lehet komoly ingatlanberuházásba fogni, mivel árterület. Viszont arra, amire én gondoltam, elsőrangú. Ezt vette észre Vizoviczki, „Vizó” is, amikor diszkókat üzemeltetett ott.
A drogkereskedelem szempontjából az is praktikus volt, hogy nem lehetett rajtaütni, csak hajóról vagy helikopterről.
Sajátos szempont. Tehát megkérdeztem, nem hasznosíthatnák-e a területet popkulturális célokra, mire azt a választ kaptam, hogy amúgy is kulturális célokra szánták, amikor visszavásárolta az állam, tehát igen. Vihettem.
Mi lesz ott?
Először is szeretnénk egy két-háromezer fős közönség számára alkalmas játszóhelyet. A Pecsa lebontása óta nincs ilyen, pedig a magyar zenekarok jelentős részének ez az ideális méret. Próbatermeket is szeretnénk, illetve mivel ez egy kortárs művészeti tér lenne, színház, képzőművészet, fotó, kerámia, bármi helyet találhatna ott. Ezeket az ingatlanokat megpályáztatnánk és kiadnánk ilyen funkciókra.
És mi lesz, ha jön az árvíz?
Szólunk, hogy az alsó szinteken szereljenek polcokat egy méter fölé, ha jön a víz, az értékesebb cuccokat fel lehessen pakolni. Az árvíz nem sodorja el a szigetet, egyszerűen befolyik néha a Duna, aztán elvonul az ár, ki kell takarítani az iszapot, felmosni, és pár évig megint nincs gond. Az épületek között rettenetes jó terek vannak. Felkértük a Hello Wood csapatát, hogy gondolkodjanak olyan térbútorokban, megoldásokban, amelyekkel izgalmasan strukturálható közösségi terek alakulnak ki.
Mit tervez a Zichy-kastéllyal?
Ez önmagában is izgalmas épületegyüttes. A Kassák Múzeumunk mellett ott van az Óbuda Múzeum, a Vasarely Múzeum, a Térszínház, a Kobuci Kert és a Hello Wood központja is. Tehát vannak közgyűjtemények, van kortárs popkultúra és kortárs kreatív műhely is. Ezt az irányt kell tovább folytatnunk. A kastélyban lenne az inkubátorház, ahol kitalálják az okosságokat, a szigeten pedig ezek megvalósítása folyna.
A kastély felújítása költséges feladat.
Néhány éves számítások szerint a kastély felújítása alsó hangon hatmilliárd forint lenne. Jelen pillanatban nem látok erre forrást, de azért adtunk öt évet magunknak, hogy fokozatosan dolgozhassunk rajta.
Az ott lévő intézmények maradnak?
Természetesen, hiszen a sokszínűség a lényeg.
Varázslatos nemzeti kulturális víziókról beszél, ír, publikál évek óta, és ráveszi a döntéshozókat, hogy adjanak pénzt a megvalósításukra. Azt mondja, a kultúra egységéért dolgozik, és iszonyatos indulatokat vált ki ellenzéki oldalon. Ez lenne a mágikus realizmus, amit írásaival kapcsolatban is szoktak emlegetni?
Összesen két és fél éve vagyok ebben. Nekem is hosszabbnak tűnik, de naptár szerint ennyi.
Volt közben indulat, gyűlölet, mindenféle ellenállás, jogos vagy elfogult kritikák, visszavont publikáció, folyamatos harc. Azt mondja még, romantikus. Meddig? Nem fárad bele, mi hajtja?
Nagyon szeretem a kultúránkat. Izgalmas, sokrétű, rengeteg színe van és baromira élvezetes. Jó vele foglalkozni.
Meddig akarja folytatni a harcot?
Amikor 2018-ban felkértek, hogy legyek a PIM főigazgatója, azt mondták két lehetőségem van: vagy sikerül, vagy hősi halott leszek. Nekem mindkettő megfelel.
Milyen viszonyban van Prőhle Gergellyel, az elődjével?
Jó. Amikor időnként találkozunk valamilyen társaságban, ahol kultúrpolitikáról egyeztetünk, beszélgetünk, általában ugyanabban az irányban szoktunk gondolkodni.
Mennyire reális a romantikus cél, amit kitűzött maga elé? Hol tart a megvalósításban, lesz-e olyan pillanat, amikor kiábrándul az egészből?
A kultúrából biztos nem fogok kiábrándulni, mert az nem az előadók, alkotók, művek matematikai összessége, hanem annál jóval több. Azt, hogy mikor fáradok bele az érdekegyeztetésekbe, konfliktusokba, összetűzésekbe, a konfliktusgeneráló játékokba mindenféle regiszterekben, nem tudom.
Előfordulhat, hogy rádöbben, hogy azok az energiák, amelyeket valamilyen cél elérésébe fektetett, más irányokkal, célokkal jobban hasznosultak volna?
Ilyen szempontból nagyon rugalmas vagyok. Egy kicsit a kínai stratégiát alkalmazom, tehát a cél világos, de a taktikát mindig az adott körülményekhez igazítom. Ha célravezetőbbnek tűnik egy másik utat járni, új komponenst beemelni, áthangolni, hozzáilleszteni, vagy kivenni a rendszerből, azt szívfájdalom nélkül meg tudom tenni.
Szun-Ce?
Nagyjából igen. Karácsonykor három példányban kaptam meg a Háború művészetét, pedig nekem is van kettő belőle. Viszont igazából ez nem háború. Folyik az úgynevezett kultúrharc, a szekértáborosdi, de ha kettőt hátralépünk, észrevesszük, hogy a másik oldal is nemzeti kultúrában gondolkodik.
Ha jövőre kormányváltás lenne, tudná folytatni a munkáját?
Amíg hagynák, hogyne. Az lenne a hősihalott-verzió. Egy idő után kinyírnának, mert politikának kiszolgáltatott pozícióban vagyok, de nyilván nem adom fel. A többit a választópolgárok döntik el.
(Borítókép: Demeter Szilárd. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)