Végre elkezdődött a Corvin Áruház hosszú ideje várt, 300 millió állami forintból megvalósuló felújítása. A homlokzatot eredeti állapotára állítják vissza, így Budapest visszakaphat egy klasszicizáló stílusú palotát. Részben legalábbis. De nézzük, mi mindent látott már a legendás Corvin.
Minden szinten szinte minden – ki ne emlékezne a 80-as évek Romhányi József nevéhez köthető szlogenjére, ami telibe talált: utalt a szocialista hiánygazdálkodásra – gúnyolódtak is rajta egyesek –, és utalt arra is, hogy bár a nyugat-európai áruházak minőségi színvonala és áruválasztéka továbbra is fényévekre van, azért a magunk megbízhatóan közepes, szocialista konfekció módján van itt minden: összehajtható nejlon esőkabát hirtelen jövő záporra, dzsörzékosztüm Jolánka néninek és Tisza sportcipő is. És akkor még nem szóltunk a mára nem létező, ám korában kifejezett bájjal bíró, a Somogyi Béla utcáról nyíló áruházi büfére, ahol a pultok kicsit foltosak, kicsit morzsásak voltak, a kiszolgáló hölgy fehér köpenyben számolta ki a visszajárót, és a lényeg: négy forint negyven fillér volt a puncsos minyon, a korabeli cukrászat egyik csúcsterméke.
Rózsaszín minyont venni és a pultnál elfogyasztani a nyolcvanas évek második felének felejthetetlen életérzése.
Jómagam a Magyar Rádió boldog általános iskolásaként minden áldott nap a Corvin kirakatának kivilágított fényei előtt jöttem el, nyugtázva a csinos formájúra vett próbababák kirakati jelenlétét, akik a kor konfekciótermékeiből próbálták kihozni nőiségük maximumát.
Ám a Corvin Áruház nemcsak erről volt híres, itt kezdett működni például az első mozgólépcső is 1931-ben, mely sokáig az egyetlen ilyen ördögi szerkezet volt az országban, addig aki vásárlásélményt szeretett volna, lépcsőznie kellett.
Az első kőmozi, az Apolló helyén épült, 1926. március 1-jén megnyílt áruházat a nyitáskori plakáton magas, karcsú, Alfons Mucha nőalakjaira emlékeztető dáma hirdeti fekete tűsarkúban, korabeli, mélyen a homlokba húzott kalapban, a térdet és a lábszárat látni engedő, finoman erotikus, Zsolnay-majolika színű zöld ruhában, véget nem élő stólával. Gyönyörű vékony csontozatát, nyúlékony sziluettjét kiemelő ruháját bármelyik mai nő boldogan felkapná. Faragó Géza plakátja telitalálat: a reklámhölgy a Corvin Áruházat tenyerén tartja, mintegy felkínálja a vásárlóközönségnek, karján hosszan végigfut a stóla. Az ugyan érthetetlen, hogy a megnyílt szó miért rövid i-vel szerepel a plakáton, de hát nemcsak a vásárlási szokások, a helyesírási szabályok is jöttek-mentek azóta.
Persze a tőke már akkor is német volt, a Corvin Nagyáruházat a hamburgi M. J. Emden und Söhne cég alapította, egymillió magyar korona alaptőkével, Lewin Miksa volt a részvénytársaság elnöke és az áruház igazgatója.
már a nyitás előtt kitört az irtózatos botrány, ugyanis a tulajdonosok bécsi lapban adtak fel hirdetést áruházi eladó és árubeszállítói pozícióra, amire válaszul a 8 órai újság bojkottot akart hirdetni,
mígnem a tulajok gyorsan budapesti lapokban is meghirdették az állásokat.
Ezek után 1926. március első reggelén megnyíltak a kapuk, büszkén díszelgett az áruház gyönyörű, patinás homlokzata, mely az épületegésszel együtt az izraelita családban született Reiss Zoltán tervező munkája. Az áruházba belépve kétszintes, üvegből készült csarnokrész fogadta a látogatókat.
A Corvin még egy 1961-es Fortepan-fotón is eredeti pompájában tündököl, a látszólag kétszintes ház valójában ötemeletes, csak a felső négy szintet hosszú, elnyújtott ablakok kötik össze, ezáltal okozva optikai csalódást. Az alsó szint boltívekkel tarkított, és mind a tetőterasz fölötti, mind a bejárati, kissé megdöntött felirat is szerves része a látványnak.
Ha a palotahomlokzat, az ízléses elegancia még nem lenne elég, négy gyönyörű tetőtéri szobor teszi fel a pontot a Corvin áruház i-jére:
Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid művészek munkái. (Aki tudja, ma hol találhatók, azt meghívom egy kávéra, természetesen a megújult Corvin Áruházba.) Volt itt minden, női kalapszalon asztalokkal-székekkel az érkező számára, álomszerű kirakatok, csillogó divatbemutatók, délutánonként szalonzene, vendéglő, kávéház, még képzőművészeti kiállításokat is rendeztek.
A XX. század viharai a Corvin Áruházat sem kímélték, a második világháborúban az épület kiégett, de még mindig ez volt a legkisebb sérülés, ami érte. 1944-ben bezárt, 1948-ban pedig, ahogy a többi áruház, a Corvin se kerülhette el sorsát: államosították. 1956-ban viszont, mivel a Blaha Lujza tér a forradalom központi helyszíne volt, nagyobb károk érték. 1966-tól hívják Corvin Nagyáruház helyett Centrum Corvin Áruháznak, mivel a Centrum Áruházak nevű vállalat üzemeltette, persze mindig mindenki csak Corvinnak hívta. Ekkor történt vele az a szörnyűség, ami egyébként az ’56-os károk eltüntetését hivatott szolgálni, hogy az egykor gyönyörű homlokzatot bevonták azzal a több mint fél évszázadig rajta lévő rémes alumíniumborítással (Batka István munkája – ki ne akarná e nevet megjegyezni?), ami
azóta is a szocialista építészet brandjévé vált ritmikusan elhelyezett sárga lamelláival: nagyon csúnya, nagyon ízléstelen, nagyon ócska, de a miénk.
A Corvin Áruház privatizációja 1992-ben kezdődött meg, és gyakorlatilag ezzel egy időben, a 90-es évek bevásárlóközpont-építési dömpingjének hatására indult meg látványos hanyatlása: hiába történt a 2000-es években még egy bágyadt kísérlet a felújítására, gyakorlatilag azóta nemcsak vásárlási szokásaink, de az ezekhez kötődő kereskedelmi-építészeti formák is annyira átalakultak, hogy a Corvin többé nem rúgott labdába. Ezt követően már csak a helyiek szüksége, a bóvli kínai tucatáru és a nosztalgia tartotta életben az áruházat. Osztályain kongott az üresség, több volt az eladó, mint a vevő, és ők is jobbára a helyi nyugdíjas közönség kispénzű tagjaiból tevődtek össze.
Nem így a kezdetekkor, s hosszú évtizedekig utána. Az áruház virágzott. Kiváló fekvése, mind a Keleti, mind a Nyugati pályaudvarhoz való közelsége nemcsak a vidék forgalmát vonzotta ide, de a külföldét is. 1930-ban a Pesti Hírlap Képes Naptára méltatólag írt az áruházról: „Egész kis város ez az egyetlen épület, s ma már Európa legelső divatotthonává fejlesztette igazgatósága. Küszöbét nemcsak a főváros vásárlóközönségének ezrei lépik át, de óriási termeiben randevút ad egymásnak a vidék jó pénzért jót vásárolni szerető népe éppen úgy, mint azok a külföldiek, akik tudják, hogy Budapest divatkereskedelme nem marad ízlés, minőség és lelkiismeret tekintetében sem Párizs, sem London mögött... Mert ahogyan Európa divatját Párizs, a fővárosét a Corvin diktálja, és igen szerencsés, mesteri kézzel.”
S ne feledjük, hogy volt itt egy Nemzeti Színház (eredetileg Népszínház) is, melyet 1965-ben felrobbantottak, mert sokallták a felújításához szükséges 60–120 millió forintot, meg amúgy is át akarták rendezni a terepet a Körút–Rákóczi út viszonylatában. Egyesek a metróépítést, mások politikai okot emlegettek, mondván, Aczél elvtársnak nem tetszett a „Nemzeti” Színház. A színház felrobbantása ellen a leghangosabban Gobbi Hilda tiltakozott, aki állítólag annyira összeveszett a lebontást támogató Major Tamással, hogy annak színházi öltözőajtaját hazavitte, és a telkén direkt budiajtónak használta.
Itt volt még a nagyvilági EMKE kávéház is, és ne feledjük azt sem, hogy sokáig villamos is járt a Rákóczi úton (1972 szilveszterén suhant el az utolsó), a sínek a 61-es Fortepan-fotón is jól látszódnak.
Az áruház külön életet élő részévé vált a 2007 májusában a tetőteraszon megnyílt kultikus szórakozóhely, a Corvintető, amely 2008-ban negyedik emeleti, zárt termekkel bővült. Az itt működő underground zenei klub magyar és külföldi elektronikus zenei koncerteknek adott helyet.
A hely rozoga volt és lepukkant, de igen nagy népszerűségnek örvendett a fiatalok és a fiatalnak maradni akaró középkorúak körében.
A homlokzat felújítására a magyar kormány 300 millió forintot különített el. A munkálatokat már megkezdő Corvin Áruház Ingatlanhasznosító Kft. további rekonstrukciót vállal a belső terek és a gépészet tekintetében. Ha minden jól megy, 2022-re visszakapjuk a Corvin Áruházat. Ha elkészül, tulajdonképp száz évet repülhetünk vissza az időben. S ha már a magasba tartott napernyővel nem is sétálhatunk, és olyan olajzöld selyemruhát, amilyen Faragó Géza plakátjának reklámhölgyén feszül, már biztos nem kapunk, de talán egy lepukkant tér lepukkant áruháza helyett újra az elegancia szele fújhatja meg ruhaszélünket.
(Borítókép: 1969 – Blaha Lujza tér, Corvin Áruház. Fotó: Szepesfalvy Gábor / FORTEPAN)