A gyalogjárdák és a hídfők környezetének lezárásával kezdődik meg szerdán a Lánchíd korszerűsítése, gyalogosok a felújítás 2023-ra tervezett befejezéséig nem mehetnek át a hídon. Bár a teljes zárlat csak június közepén kezdődik, a gyalogosokat azért tiltják ki már az autóforgalom előtt a hídról, mert a kivitelező A-Híd Zrt. így tudja zavartalanul elvégezni az előkészítő munkákat, vizsgálatokat és felméréseket. Ezekre a többi között a darupálya kiépítése és az állványzat felállítása miatt van szükség.
Az autóforgalom leállításáig a 16-os és a 105-ös nappali, valamint a 916-os és a 990-es éjszakai járattal lehet átjutni a hídon, ráadásul a híd teljes lezárásáig ezek a buszok a Clark Ádám tér és a Széchenyi István tér között mindkét irányban ingyenesen vehetők igénybe.
A Budapesti Közlekedési Központ (BKK) közlése szerint a közúti forgalomnak várhatóan 2022 decemberében adják vissza a hídpályát, a gyalogosjárdák azonban a munkák 2023-as befejezéséig munkaterületek maradnak. A kivitelezési munkák előreláthatóan 2023 augusztusában fejeződnek be.
A közbeszerzési eljáráson nyertes A-Híd Zrt. nettó 18,8 milliárd forintért újíthatja fel a Lánchidat.
Újjáépítik a meglévő közúti pályalemezt és a gyalogosjárdákat, a megmaradó acélszerkezeteket javítják és gondoskodnak a rozsdásodás elleni védelmükről, a műemléki korlátokat felújítják, restaurálják. A föld alatti lehorgonyzókamrákat szigetelik, felújítják, átépítik a budai oldalon lévő szellőzőket, kiépítik a lehorgonyzókamrák dunai árvízi védekezési rendszerét, a hídfőkben lévő gyalogos-aluljárókat kiszélesítik, a hídfők lépcsőit átépítik, a helyiségeket felújítják.
A kőoroszlánokat is megpróbálják jobb kedvre deríteni: szobraikat restaurálják, és a hiányzó műemléki elemeket visszaépítik. Új LED-technológiás közvilágítást és változtatható színképű díszvilágítást szerelnek fel, továbbá felújítják a pesti rakparton lévő zászlótartó bástyákat, gyalogos-átkelőhelyet létesítenek a pesti hídfő északi és déli járdája között, valamint kiváltják és átcsoportosítják a hídon lévő közműveket.
Széchenyi István gróf 1821 telén döntötte el, hogy kell egy állandó átkelési lehetőség a Dunán Pest és Buda között. A fiatal huszárkapitány édesapja, Széchényi Ferenc temetésére sietve Bécsen át Budáig jutott, ott viszont napokig várakoznia kellett, mert a zajló jég miatt csónakon sem lehetett átkelni a túlsó partra – olvasható naplójában.
Gyakran emlegetik, hogy végül nem adatott meg neki, hogy átkeljen az általa megálmodott, évtizedes munkával létrehozott hídon, de ez csak részben igaz. Ha nem szakad el 1848. július 18-án az utolsó láncszakasz, miközben a helyére akarták tenni, valószínűleg nyilvánosan is átkelt volna a hídon, ám megtörtént a baleset. Erről a következőket jegyezte fel:
Délután 6. A 12-es számú lánc felfüggesztve. Én Majláth Gyurival. 8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész! Én, Majláth, két kisfiam, Adam Clark csak nagy nehezen menekülünk meg.
Augusztus 26-án viszont minden láncszem a helyére került. 1848. augusztus 30-i naplóbejegyzésében a következőket írja Széchenyi:
„A hídláncokon járkálok. Talán »átjárkált« a túlsó partra is a Duna felett.”
Az első jármű 1849. január elsején döcögött át a hídon. Kossuth Lajos megbízásából szállította a Szent Koronát Debrecenbe Bónis Sámuel országos biztos. A hídszerkezetre helyezett pallókon keltek át az üveges hintóval a Dunán.
A szerkezetkész hidat először az osztrákok akarták felrobbantani 1849 tavaszán.
Ezt Jókai Mór is beleszőtte A kőszívű ember fiai című regényébe:
Az, aki legközelebb érte, Baradlay Richárd volt. Futottak egymás nyomában sebesen, mint őz után a farkas. Mindkettő tudta, miért fut. Alnoch hamarább ért a célhoz. Egy szekrény volt a budai hídoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyílása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva… Richárd még egy lépést tett az ezredes felé. Az kihúzta öve mellől pisztolyát, odatartá a tűzakna árkához, s ránézett a közeledőre. A következő percben úgy tetszett Richárdnak, mintha a felkelő nap ezer cikcakkot szökellve szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös káosszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyonnyom egy pillanatban. Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélegzeni, s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a lánchídoszlop és a karzatfák közé; feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ, s orcáján, száján szivárgott a vér. Feltekintett a lánchídoszlopra. Az sértetlenül állt.
A valóságban a mérnök Clark Ádám akadályozta meg a robbantást, mert vízzel árasztotta el a lánckamrákat, így a robbanóanyagokat csak a híd szerkezetileg kevésbé veszélyes pontjain tudták elhelyezni.
Legközelebb Henryk Dembiński (a magyarok y betűvel írták a nevét) tábornok tartotta hadászatilag fontosnak tönkretenni a még el sem készült hidat; szerencsére az ő parancsa sem teljesült. A mérnök meggyőzte, hogy akkor sem jutnak át a szerkezeten az ellen hadai, ha leszedik róla a kereszttartókat.
Az elkészült Lánchidat a sors kegyetlen humorát igazolva Báró Julius Jacob von Haynau tábornok adta át 1849 novemberében,
aki néhány héttel korábban aláírta az aradi tizenhármak halálos ítéletét. Széchenyi Istvánt akkor már a döblingi Görgen-gyógyintézetbe zárták.
Az alig negyedszázada épült híd felújításának ügyében már 1873-ban bizottság alakult, de csak a századfordulón érett meg a helyzet az első komoly beavatkozásra.
A radikálisan megnövekedett közúti terhelés miatt gyakorlatilag át kellett építeni az angol William Tierney Clark tervezte és a skót Adam Clark kivitelezésében felépített eredeti szerkezetet.
Az átépítésnél fontos szempont volt, hogy a híd külseje ne változzon, miközben a szerkezete alkalmassá válik arra, hogy nehéz járművek sokasága keljen át rajta mindennap Pest és Buda között.
Ady Endre 1908-ban a már megkopott Lánchíd nevében ostorozza a közállapotokat a Budapesti Naplóban:
A Lánchíd a következő levelet intézte hozzánk:
Hajh, Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország dicsőségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás előtt, úgy képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én keletkezésemnél ősibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a Lánchíd előtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar urak ingyen mehettek Pestről Budára. A hídvámos és a rendőr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új eseményekhez új Kossuth kell.
Zavarban, nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem a tekintetes szerkesztőséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendő. Olyan Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielőtt szégyenemben elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet – a Lánchíd.
Az átépítési terveket Kherndl Antal műegyetemi tanár statikai számításai alapján Beke József és Gállik István mérnökök készítették el.
A hidat 1914. február elején zárták le a forgalom elől. Néhány hónap múlva, június 28-án kezdetét vette az első világháború. 1915 novemberére elkészült az egész szerkezetet érintő átépítés.
Erről Krúdy Gyula is megemlékezett Hídavatás című írásában:
A régi Pest és Buda, de félig-meddig Magyarország évszázados története fűződik a hídhoz, amelynek kőoroszlánjait minden régi magyar megbámulta. És a híd karfáján át hány boldogtalan költő, szabólegény és beteg öregember, megcsalt varrónő, agyonhazudott hajadon, kétségbeesett falusi cselédlány ment el egy másik világot keresni a hűvös habokba! Éjjel csobbant a víz a híd körül, a parton az őrszem meggyorsította lépteit, és kimeresztett szemmel figyelt a sötétlő vizekre, míg valamerről a segélykiáltás hangzott. A Lánchíd – az új Magyarországot jelenti. Valahol ott végződik a régi Magyarország a pozsonyi diétákon, midőn felsőbükki Nagy Pál volt a reformerek vezére. Nemsokára ezután hazajönnek külföldi utazásaikból Széchenyi István és az ifjabbik Wesselényi Miklós, még delizsánc és hátasló a közlekedési eszköz a külső országokban is, de idehaza már sokat beszélnek a vasúti vonal megépítéséről Vác és Pest között. A Lánchíd tette azt, hogy Pestből nagyváros lett.
Kosztolányi Dezső ugyanerről írt a Hét című lapban:
Nem tudom, van-e pestibb és magyarabb ennél a hídnál, melyet idegen mérnök épített, van-e olyan dolog, mely ennyire egybefűz mindnyájunkat, pestieket és vidékieket, akik magyarul beszélünk, amihez mindnyájunknak annyi közvetett és közvetlen emléke tapad, ami annyi igaz történetet és költött legendát gerjesztett maga körül, mint ez a világhírességében is intim történelmi műemlék. Ha mindenestül elpusztulnánk, akkor egy láncszemét meg kellene őrizni az emberiség múzeumában. Az Pest és Magyarország lenne, az pesti és magyar lenne. Sokáig pusztán ez a láncszem kötött össze bennünket a nagyvilággal, az európai kultúrával. Ma is az emberlendítő liberális és nemes XIX. századról beszél minden csavarja, minden íze-porcikája. Már az épülése közben jelképpé vált, az épülő és szépülő országot jelentette.
Az átadás után néhány hónappal kiderült, hogy az új burkolat – bitumenes szigetelésre rakott keményfa kockák – nem működik. Fel kellett szedni, de mire odáig jutottak, már a 1919-es kalendáriumot kellett olvasni. Akkoriban bőven volt forradalmi hevület, de fakockákban épp hiány mutatkozott.
Széchenyi hídját 1919 októberében zárták le a forgalom előtt, és mire 1920 áprilisában ismét zavartalanná vált a közlekedés, már nem csak a nagyon pesszimisták sejtették, hogy a történelmi Magyarország bizonytalan időre felfüggeszti működését. Nekik volt igazuk, hiszen 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-palotában aláírták a Magyarországgal kötött békeszerződést, melynek következtében az ország területe 283 ezer km²-ről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra zsugorodott.
Azért a Lánchíd megmaradt. Szerb Antal 1942-ben szerelmes sorokat írt hozzá:
Nem akarom leszólni többi tiszteletre méltó hidunkat, de a Lánchíd szépségét akkor érezzük legjobban, ha velük összehasonlítjuk. Mennyi nemesség van a Lánchídban, milyen előkelő hallgatagság, gőgös szerénység, bájos könnyűség és ódon mélabú! Valahogy végérvényes, mint minden nagy alkotás; az ember úgy érzi: igen, ez az, egy hídnak ilyennek kell lennie! A Margit hídban nincs elég méltóság; az Erzsébet híd pedig először is sárga, ami egyáltalán nem hídhoz illő, másodszor is nagyon is hangosan mutogatja vaskonstrukcióját, túlságosan büszke arra, hogy modern, éppen azért ma már kissé elavultnak hat, olyan, mint az Eiffel-torony. A Lánchíd nem avul el soha, a Lánchíd klasszikus; olyan, mint Arany János.
Az írót a következő évben, 1943-ban hívták be először munkaszolgálatra, és 1945. január 28-án ölték meg. Tíz nappal azután, hogy a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Lánchidat, és ha már úgyis benne voltak, az Erzsébet hidat is.
Örkény István, aki szintén megjárta a munkaszolgálatot, majd ráadásként némi időt orosz hadifogságban is eltöltött, hazatérve így találkozott a Lánchíd romjaival:
A Keleti felől az első utam a hídhoz vezetett. A Lánchídhoz. Anyámat sem láttam még; a hidat akartam látni. Búcsúm, öt jégzajlással és négy tavasszal innen, éppen e hídhoz fűződött. Ez volt az utolsó kép. S ha eszméletemben fel-felbukkant Budapest – nem tudom, százszor vagy ezerszer történt-e ez egy nap –, mindig a Lánchidat láttam, mint akkor, utoljára: híg, ákácvirágszagú ködben lebegve, lámpák füzérében felragyogva, öblös fényudvarokban felragyogva, fényben a fény. S íme, élek, és romban áll a híd. Percekig álltam egymagamban, a mellvédre támaszkodva, a torló jég fölött, s néztem a szárnyaszegett Lánchidat és az Erzsébet hidat, ezt a bukott angyalt
– olvasható írása az Új Magyarország 1947. január 18-án megjelent lapszámában.
mozgatás hatására liláról zöld színűre változik.
(Borítókép: Jégzajlás a Dunán, a pesti alsó rakpartról nézve, 1914-ben. Fotó: Schmidt Albin/Fortepan)